Szerepzavaros színészi játék

Bakács Tibor Settenkedő
2014. 11. 12. · Hócipő 2014/23
Mondjuk ki, hisz barátok közt vagyunk: Németh Kristóf soha nem nyalta jelentős hatalommal bíró politikus feleségének a seggét. Lévai Anikóval csak barátok.

(Vannak, no, olyanok, akik nem szeretik a szex ezen műfaját. Nem beszélve arról, hogy jelentős hatalommal rendelkező politikus sem örülne neki, gondolom. Én sem örülnék neki, ha jelentős hatalommal rendelkező politikus nyalná a csajom. De térjünk a lényegre.)

Németh Kristóf hárommillió forintért megvette az MNV-től az állami támogatás nélkül veszteséges Játékszínt, majd egy évvel később 63 milliós állami támogatással megcsinálta a lehetetlent, és a színház már nem volt veszteséges. Nincs mit ezen csodálkozni, a nézőtéren ülő nézők között volt olyan, aki jelentős hatalommal bíró politikus felesége volt, és biztosan vett jegyet. (sic.: Nem vett.)

Érdekes és nehéz szakma a színészé. Úgy is mondhatnám, míg a színpadon akár meztelenre is vetkőztetheti a lelkét, mert biztonságban van a művészet által nyújtott katarzis révén, a színpadon kívül örökös veszély fenyegeti. Megmagyarázom. Ha azt kell játszania a színpadon Kristófnak, hogy ő egy Biberach, vagy hazug tanácsadó, mint Jágó, esetleg simán hülye, mint Polónius a függöny mögött, – ábrázolásában egyszerre kell a hazugság erejét felmutatni, és az igazságét, hisz a sötétben ülő nézőnek tudnia kell, a színpadon most minden igazság hazugság, és fordítva. Láttatni a nézővel saját gyöngeségünk, míg ábrázatunkon ott a magabiztosság, hogy hazugságunk igazságként elhiszik. Nem csoda, ha előadáson kívül egy színésznek fogalma sincs arról, hogyan kell hazudni a közéletben.

Mindig is azt gondoltam, hogy a színészekre soha nem szabad haragudni politikai tévelygéseik miatt. Ennek oka talán a bűntudat, hisz Róma-központú egyházam a XIII. században még a temetőkert fala mellé temette a mímelőket. Indoklása gonosz volt és szellemes, ahogy az inkvizíció mindig is, tehát a színésszel az a baj, hogy nem egy lelke van, hanem több, ezért nem lehet vele számot vetni sem itt a földön, sem az égben. Amiből sok van, az semmi az Egy előtt.

Ez pont akkora hülyeség, mint ilyen freu­di elszólással bevallani az igazat. De hát honnan is tudhatta volna Németh Kristóf, hogy a szerepek különbözősége más a színpadon, és más a deszkák nélkül?

Abban is igaza van Németh Kristófnak, mint színésznek, hogy fölösleges a pályáztatás színházügyben, ha van neki nyerő, hárommilliós ajánlata a Játékszínre. Ha a nézőtéren ülnék, figyelve Kristóf játékát, azt mondanám, egészen ügyesen karikírozza a panamavilág gondolkodását, aminek oka az átvághatatlan korrupció az Államban. A világot jelentő deszkákon kívül azt gondolom, hogy Ámerikában, bizony, egy ilyen kijelentés dokumentumként és bizonyítékként csatolódik a korrupciós vádemeléshez. Épp elég az amcsiknak, amit kinyilatkoztatunk a nagyvilágnak mi, magyarok, de főleg a jelentős hatalommal bíró politikus. Az ilyen piszlicsáré színházi ügyek csak csokibonbonok az aktában, amit jelentős hatalommal bíró hírszolgálató cég készít tájékoztatásul az Elnöknek. Aki nem az Orbán, ő később lép színre, és nem a színházban.

Majd a színész a végszóra összeszedi magát, és mielőtt lelépne a színről, odasúgja a nézőtérnek az igazságot. Így is, úgy is támadni fogják az olyat, aki nem ül meg a seggén, hogy száradjon fején a tojáshéj, hanem bátor cupidóként megvalósítja álmát, és a bűvös kert színigazgatója lesz.

Ezen gondolkodtam, Kristóf, hogy lehet-e ebben igazság? A dolus malus, bonus malus, elhiszem neked, hogy mindig is támadják a gyöngék az erőseket, ha valamit is akarnak csinálni. Általános filozófiai értelemben tehát igaza van a filozófust játszó színésznek. A baj csak az, hogy ez a filozófia a pragmatika szintjén nem áll meg, vagy­is a Játékszín megszerzésének körülményei analógiásan sem hasonlítanak a történelmi példákra. Németh Kristóf nem Danton, bár el tudja játszani.

Szerepzavaros színészi játék részesei vagyunk mi mind, és szereplő benne minden demokrata és nem demokrata férfi és nő. A szereposztásban a hazugság szerepét Gyurcsány tölti be a plakáton, de minden héten más a beugró. Most egy fantázia.

Színpad. Függöny. Köhécselés a nézőtéren. Megjelenik egy nő és egy férfi. A nő messziről hasonlít jelentős hatalommal bíró politikus feleségéhez. A másik olyan, mintha a barátunk lenne, de az biztos, hogy közelről is szimpatikus.

– Mennyit ér cakompakk az egész színház? – kérdezi az asszony.

– Semmit. Szar az egész, de ha lenne rá hárommillióm, akkor se kéne.

– Ne butáskodj, kicsim, fiatal vagy, ilyenkor még jól áll, ha valaki igazgató. Azt a hárommilliót meg elintézzük.

– Ha megteszed, megígérem, hogy soha nem kérem el tőled a belépti jegy árát.


A nézőtéren röhögcsélés, a fiú szemtelen, bátor, olyan, mint a fiatal Gerard Philip. A szünet előtt taps, mindenki izgul: vajon szexi hősünk a második felvonásban már igazgató, vagy még mindig lakáj?!