Pelikán kerítést épít

Bartus László
2015. 08. 05. · Hócipő 2015/16
Pelikánt a hátsó bejáraton vezette a TEK a Miniszterelnöki Hivatalba. Virág az asztalnál várta. – Isten hozta, Pelikán. Hogy van, drága barátom? – kérdezte. – Van-e sok betolakodó a gáton? Együtt fogyaszthatnánk el az estebédet. Afgán pecsenye.

– Ehetek valamicskét. Sok az ürge a gáton.

– Meghiszem azt, Pelikán. Hát még a sok gazdasági bevándorló, élősködő.

– Azokra a kedves emberekre tetszik gondolni, akik mennek tovább Norvégiába? Én fuvarozom őket a csónakommal, igen rendes emberek. A mi falunkban csak egy bevándorló van, aki ott is maradt. A Csetneki, aki nyilas volt és fasiszta, most az emberi erőforrás minisztériumában dolgozik. Ő jelentett fel a feketevágásért.

– Nem nyitok vitát, Pelikán. Új népvándorlás van, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Új ellenség ütötte fel a fejét a határon.

– Már megint új ellenség van, Virág elvtárs? Nem lehetne egy kis nyugalom? Az ürge a gát ellensége. Az ürgét meg a fasisztákat ütni kell.

– Ne fasisztázzon nekem itt, Pelikán. Ma már nemzeti kormánynak nevezik, hagyjuk az ideológiai tévelygéseket. Hanem maga szerencsés ember, Pelikán. Felfigyeltek magára. Bástya elvtárs – mutatott Virág felfelé. – A nemzetvédelem fontos posztján kell őrt állnia. Mától maga a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal igazgatója. Meg kell akadályoznia a bevándorlást.

– Akkor miért Bevándorlási Hivatal? Miért nem inkább Kitiltási Hivatal?

– Ez az, Pelikán. Torkánál ragadta meg a kérdést. De nem lehet nevén nevezni. Vagy azt akarja, hogy az imperialista globalista liberálisok röhögjenek a markukba?

– Nem akarom, kérem.

– Bevándorlásinak nevezzük, de kitiltás a lényege. Aki mégis bejön, azt munkára fogjuk. Maga mostantól a terrorizmus ellen harcol, Pelikán.

– Nem lehetne erre tapasztaltabb elvtársat találni, Virág elvtárs? Nem vagyok ideológiailag elég képzett. Ha bevándorlási, miért kitiltási? Miért tiltjuk ki, ha itt sem akar maradni? Ha kitiltjuk, miért dolgoztatjuk? Nem lehetne inkább elviselni őket?

– Megőrült? Multikulturalizmust akar, maga szerencsétlen, befogadni, akik elveszik a magyarok elől a munkát?

– Mit vesznek el ezek? – kiáltott fel Pelikán. – Egyet se tudtam ott tartani a gáton, hogy vagdossák az ürgék farkát. Még hogy terroristák – nevette el magát Pelikán. – Viccelni tetszik, Virág elvtárs? Asszonyok a csecsemőkkel?

Virág bekapott két savlekötő tablettát. – A terroristák nem úgy dolgoznak, Pelikán, hogy gyanút keltsenek. Pont az a gyanús, hogy nem gyanúsak.

– Nem értem, kérem. Az bennük a gyanús, ami nem gyanús? Én se vagyok gyanús, mégsem vagyok terrorista.

– Honnan tudja? Minden lehetséges. Magából még sok minden lehet, Pelikán. Mennyit kap az afgánok fuvarozásáért? Miből újította fel a csónakot? A perverz lánya mennyiért fekszik le a nép ellenségeivel? Talán a melegfesztiválon is felvonult? Mi mindent tudunk. Azt hiszi, itt bármi is változott? Tele a fiókom névtelen feljelentésekkel, Pelikán, géppel írva.

– A Gulyás.

– Nem számít, hogy kicsoda. Aki bennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki bennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik, és aki a mi fényes jövőnkben nem bízik, az áruló. Érti? Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség. Ha mi nem csináljuk, megcsinálja más. De akkor maga is terrorista lesz, meg én is. Azt hiszi, ennek a népnek kell a szabadság, hogy bárkit is érdekel az igazság? A bőrünket mentjük, Pelikán. Itt a félelem vezérel mindent. Nem nyitok vitát. Először kerítést emel.

– Kerítést, Virág elvtárs? Árterületen a kerítést bontani kell, nem építeni. Fennakad a csónak.

– Nem nyitok vitát, Pelikán, ahova maga megy, ott a Tisza van, nem a Duna. Nem a Tiszát kell megállítania, hanem a terrorizmust. Aztán majd kérünk magától valamit.

Pelikán ünneplőbe öltözött, a gyerekek nyakába cserkésznyakkendőt kötött. Bástya elvtárs a kerítés első szakaszának átadására népes kísérettel érkezett. – Hány méter magas? – kérdezte. – Négy – válaszolta Pelikán. – Először három volt, de Virág elvtárs azt mondta, hogy kurta. – Elég lesz – bólintott Bástya. – Kipróbálták? – Igen, kérem. Hoztunk két szírt Görögországból, hogy másszanak át. Utána visszatoloncoltuk őket, életszerűtlen volt a történetük. – Helyes – bólintott Bástya.

Egy újságíró megkérdezte, miért van a határtól két és fél méterrel beljebb a kerítés. Így nem ér semmit. Bástya meglepődött: – Virág? Ez micsoda? Provokáció? Meg akartak ölni?

Virág Pelikánra nézett, aki mutatta, hogy a gyerekei a kerítés elé grundot csináltak. Virág kezébe vette a térképet, piros filctollal új határt húzott, majd átadta Bástyának: – Rossz volt a térkép – mondta. – A térképészt elfogtuk. Ez az új magyar határ. Kicsi, piros, de a mienk. A kerítés jó helyen van.

Este Virág felszabadultan ült az Operaház díszpáholyában. Pelikán feszengett: – Mégiscsak becsaptuk az embereket.

– Ugyan, kit csaptunk be, Pelikán? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A maga kerítése nem fog meg senkit, legfeljebb a nyulakat. A széles tömegeket? Azok boldogok, hogy ha lesz, akkor se veszi el senki a munkájukat. A liberális imperialistákat, azoknak alaposan túljártunk az eszükön. Nem szeretnék most a helyükben lenni. Most körbekerítheti, Pelikán, az egész országot. Kiadtuk, legyen magyar kerítés, lett magyar kerítés.

Pelikánt másnap a TEK vitte Virághoz. – Fontos dolog miatt hívattam, Pelikán. Nincs időnk vacsorázni, nem kell mindig zabálni. Az élet nem habos torta. A maga lányát tegnap megerőszakolta egy bevándorló. Maga a tanú.

– Ne bolondozzon velem, Virág elvtárs. A Csetneki fia húzta meg a Gizit a „Magyarország jobban teljesít” tábla mögött, amikor bevándorlókat jöttek verni. Fel is pofoztam érte.

– Felejtse el, Pelikán. Egy afgán volt, már bevallotta. Ürgebőrben úszta át az óceánt.

– Ne haragudjon, Virág elvtárs, de nem tudok hazudni.

– Maga nem tud hazudni? Az egész koszos élete egy hazugság, Pelikán. Ha ebben az országban nem hazudna, már nem élne. Tudja maga, mit jelent az, hogy „Kvetina”? „Virág”. Mind bevándorlók vagyunk. Maga is, én is, Bástya elvtárs is. Azt akarja, hogy megint kitelepítsenek?

– Bástya elvtárs is? – kérdezte megnyugodva Pelikán.

Virág gyalog szelte át a várost a temetőig. Pelikán a nyomában loholt. Virág a síremléke előtt a homlokához tette a pisztolyt.

– Ne – kiáltott Pelikán. – Elismerem, hogy elmaradott félázsiai vagyok, de ne tessék megöngyilkolni magát.

– Maguk nem érdemelnek meg minket. Szívtelen csürhe. Lábbal tapossák az igazságot.

– Én nem akartam lábbal taposni, kérem. Könnyebben tanúskodnék a Csetneki fiának ártatlansága mellett, ha nem ismerném. De a saját szememmel láttam.

– A saját szemével? Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát, a süket fülével hall, a tompa agyával gondol? Azt hiszi, felérhet a nagy céljaink igazságához? Épített már maga illiberális államot?

– Nem, kérem, nem építettem, de még építhetek. Csak nem tudom azt mondani a fasiszta Csetneki fiára, hogy ártatlan.

– Ártatlan? Ez kérdés? Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, aki ártatlan.

– Az afgán menekült – vágta rá Pelikán.

– Az afgán menekült – engedte le a kezét Virág. – Az tényleg ártatlan.