A másnap szelleme a sötétség? Vagy a világosság?

Lengyel László

2015. 08. 19. · Hócipő 2015/17

Minden az „arab tavasszal” kezdődött 2010 decemberében, és a „görög tavasz” 2015. júliusi télre fordultával érhet véget. Vagy kezdődhet. Ahogy Timothy Garton Ash írja, hogy mi következik, azt csak Zeusz tudhatja. Annyi bizonyos, hogy az istenek jóváhagyásával vagy éppen ellenére, a 2010. december 18-i tunéziai forradalom után egyre-másra robbantak ki a lázadások az arab világban, majd az Egyesült Államokban és Európában, hogy egészen Hongkongig érjenek. Kísértet járta be a világot, a szabadság, a társadalmi egyenlőség, a fennálló rendek és hordozóik elleni harc kísértete. És ma már tudjuk, az „ez az út nem vezet sehová”, az „utánunk az özönvíz”, vagy ami még rosszabb, „utánunk a vallásháború”, „utánunk a polgárháború”, „utánunk a diktatúra” kísértete.

Minden szépen és nemesen indult. Az arab világ fiataljai fölkeltek a korrupt és tekintélyelvű uraik ellen. Olyan világok, olyan rendszerek ezek, amelyek évtizedek óta képtelennek bizonyultak a felzárkózásra, elpazarolták természeti kincseiket és embertőkéjük tömegét. Egymás után nőttek fel nemzedékek, akik csak azt érezhették: rossz helyre születtél, te és országod nem jut innen sehová. A globalizált világ azonban összehasonlításra ad módot. Látod, hogy hozzád hasonló korú fiatalok Európában vagy Amerikában igenis jutnak valahová, személyesen szabadabbak, országaik nyitottabbak, jobb oktatást és használhatóbb tudást kapnak, nem tartják másodrangúaknak a nőket, nem üldözik a homoszexuálisokat. Láthatod, és kapcsolatba kerülhetsz ezzel a közösségi hálón, amit te is ugyanolyan jól használhatsz, mint egy bostoni, egy szingapúri, vagy egy koppenhágai fiatal lány vagy fiú. És mondjon bárki bármit, Párizsban vagy Hannoverben, Stockholmban vagy Londonban jobb egyiptominak, irakinak, szíriainak, líbiainak lenni, mint saját országodban.

A „másként akarunk élni” szabadságkiáltása harsogott végig: Algériában 2010. december 29-én, Jordániában 2011. január 14-én, Ománban január 17-én, Egyiptomban, a kairói Tahrir téren január 25-én, Jemenben január 27-én, Szudánban január 30-án, Irakban február 12-én, Bahreinben február 14-én, Líbiában február 17-én, Kuvaitban február 19-én, Marokkóban február 20-án, és végül Szíriában február 26-án. Évtizedes rendszerek omlottak össze. És megjelent két fontos, új tapasztalat: a mozgalmak szervezhetők és nemzetközivé tehetők a közösségi globalizált hálón keresztül, és azonnal mássá alakulnak, mihelyt megjelenik a szervezett vagy szervezetlen „nép”.

Az arab tavasz hatására nekirugaszkodtak az európaiak. Ahogy az arab világ Európa perifériája, úgy változott vissza a 2008-as válság, a Nagy Recesszió hatására Dél-Európa, a mediterrán Európa az északnyugat-európai centrum perifériájává. A periféria perifériájának lázadása átcsapott az európai perifériára: a lázongás iránya az országok korrupt és elöregedett politikai elitjei, és az általuk vezényelt megszorítási csomagok, szélesebb értelemben a válságban megroppant kapitalista világrend. Antikapitalista, establishmentellenes, EU- és NATO-ellenes, így Európa- és Amerika-ellenes mozgalmak a társadalmi egyenlőségért, szolidaritásért. És hordozzák e mozgalmak az ellenkultúrát, a kultúra- és életforma-lázadást a fennálló mainstream kultúrával és tudománnyal szemben. Egy időben, egymásra figyelve robognak végig a mozgalmi szerveződések és felhívások a hálón: Beppe Grillo itáliai internetmozgalma az Öt csillag, a portugál zenei mozgalomból kinövő politikai, a Geração à Rasca és a Movimento 12 de Março a José Saramagótól kölcsönzött jelmondattal: „tegyetek minden polgárt politikussá”, a spanyol 2011. május 15-i madridi óriástüntetésig, amely a mozgalom nevét adja, Movimiento 15-M. Ezekből nő majd ki Grillo parlamenti pártja éppúgy, mint a spanyol Indignados mozgalom, majd a Podemos párt és a görög Sziriza. Amerikát megmozgatta az Occupy Wall Street, egy pillanatra a világforradalom központjának látszott a Zuccotti park New Yorkban.

A 2011-es tavaszon Moszkvában is tüntetések robbannak ki az orosz rendszer fokozódó elnyomása ellen, de leginkább attól a félelemtől vezéreltetve, hogy Oroszország kimaradhat Európából. Az orosz fiatal modernizációs kisebbség őszintén megijed, hogy Oroszország leszakad a Nyugatról, Európa határai az orosz határoknál húzódnak majd.

Ha nem éltük volna át ezt a félelmet a nyolcvanas évek Magyarországán, vagy nem élnék át gyerekeim most 2010 óta, akkor nem tudnám, hogy mi vitte az orosz fiatalokat Moszkva utcáira. Dehogyis hitte azt a nyugatos életformára, tudásra vágyó orosz modernizációs kisebbség, hogy bekövetkezett a Nyugat alkonya, hogy jobb Ázsiához tartozni. Jellemző, hogy ugyanaz a fordított folyamat zajlik, mint a nyolcvanas években: az arab világ, Oroszország, Ukrajna, Törökország, Irán, Hongkong eredeti mozgalmai liberálisok, pro-kapitalisták, Nyugat-, Amerika- és Európa-barátok, miközben az európai és az amerikai mozgalmak antikapitalisták, antiliberálisok, „vége a Nyugatnak”, az Európai Uniónak, az euróövezetnek.

Ezt az ellentétet éreztem én, amikor a nyolcvanas években találkoztam a brit vagy a német baloldali békemozgalmi aktivistákkal, a piac- és kapitalizmusellenes dühösökkel, az „eurószklerózison” gúnyolódó olasz és francia balosokkal. A világkapitalizmus, Amerika, az elmaradottság és a sötétség embere voltam a piacról, a demokráciáról, a szabadságjogokról szóló beszédeimmel és írásaimmal. Éppen oda igyekeztem, amit ők megdönteni kívántak. Ahogy 2012 tavaszán a Putyin csaló újraválasztása ellen tüntetők, akik vállalták a börtönt. Ahogy 2013 őszén, majd 2014 tavaszán, a kijevi Majdanon, fiatalok lövették le magukat az Európai Unió zászlaja alatt: nem akarunk Oroszországhoz tartozni, Európát akarjuk! Ahogy a 2012 őszén és telén lázongó magyar diákok, majd a 2014 őszén Orbán tekintélyuralma ellen, világító mobiljuk fölemelésével tüntetők. E lánchídi kép bejárta a világot, és senki nem gondolta egy percre sem, hogy a tüntetők Ázsiához, bármiféle diktatúrához szeretnének tartozni.

Csakhogy ezekre a tisztességes és jó szándékú tüntetésekre szinte azonnal ráborult a Másnap Sötét Szelleme. Ennek a Sötét Szellemnek lehetett a neve etnikai/vallási fundamentalizmus: a „szabadságot mindenkinek” után következett a szabadságot az ukránoknak, oroszoknak, törököknek, kurdoknak, szunnitáknak, siítáknak, le az oroszokkal, ukránokkal, kurdokkal és szírekkel, a törökökkel, halál a siítákra, halál a szunnitákra! Vannak egyenlők és egyenlőbbek! Le azokkal az idegenszívűekkel, akik magyarként nem a magyart szeretik! Szent háború! A Sötét Szellemből hatalmas tömeg bontakozik ki: minden görög gyűlöl minden németet! Csak a halott orosz a jó orosz! A siíta hitetlent és a szunnita árulót éppúgy kötelességünk lefejezni, megégetni, mint a keresztényeket és a zsidókat!

De kibontakozhat a Sötét Szellemből Putyin, Erdogan, Orbán, az egyiptomi tábornokok autokrata, nacionalista rendszere is: a Krím a miénk, az elnöki palota az enyém, Felcsút-ország az enyém, elődeim halálos ítéletei a miénk. Mi vagyunk, ti nem vagytok! Forradalom és lázongás volt, nincs! Sötét Rend van!

A Sötét Szellem lehet a homály, a teljes tanácstalanság, a „tudom, hogy mit nem akarok, de nem tudom, hogy mit akarok” másnapossága. A görög Sziriza, a Ciprasz–Varufakisz-kormány mindent megnyert, amit Görögországban meg lehetett nyerni: parlamenti választást nagy többséggel, óriási tömegtámogatást öt hónapon keresztül, a kormányt támogató népszavazást. Csak egyet nem: megoldást. Könnyen lehet, hogy a görög helyzet megoldhatatlan. Mindenesetre a kormánynak semmiféle elképzelése nem volt arra, hogy mit tesz, mit tehet akkor, ha a hitelezők nem engednek. Ha az európai kapitalizmus, a világkapitalizmus nem omlik össze. Ha nem érkezik meg az európai forradalmi tömegek támogatása. Ha nem segítenek a Nyugat-ellenes autokrata hatalmak: Oroszország és Kína. Mindenre nem volt a felelet. Nincs világkatasztrófa, nincs forradalom, nem jönnek az orosz és kínai pénzek, nem nyitnak ki a bankok, nincs kilátás a nyugdíjak és a közalkalmazottak bérének kifizetésére. Másnap van: vállaljuk a Grexitet, a kilépést az eurózónából? Vállaljuk a további megszorítást? Mondja meg nekünk valaki: mit akarunk? Mit akarhatunk?

A világkapitalizmus, az európai kapitalizmus nincs jól, de nincs a halálán. Amerika és Északnyugat-Európa konszolidált és növekszik. Putyin, Erdogan, Orbán rendszerei a halálukon vannak, de ettől még az „erőszakos pangás” állapotában évekig elélhetnek. A 2010–2015-ös forradalmi hullámot alighanem Ukrajna fogja túlélni, és remélhetőleg Iránt lökte jó irányba. Látszólag nem sok, de ne feledjük, az 1968-as párizsi és prágai tavasznak, Guevara bolíviai halálos kalandjának még ennél is kisebb eredményei voltak: a szocialista rendszerek tovább éltek 1989-ig, Latin-Amerikában letörtek minden demokratikus kísérletet, és csak három dél-európai diktatúra, a portugál, a spanyol és a görög tudott kiszabadulni az utórezgésekkel.

De ahogy 1968 megteremtette azt a közös ellenkultúrát, amelynek révén nem a világ proletárjai, hanem fiataljai egyesültek – szeretkezz, ne háborúzz! –, a 2010-es évek elejének lázadásai valóban egyesítették a hálón és egy világméretű vándorlásban a világ fiataljait. Másnap van. A Világosság Szelleme, zenéje, képe, szövege ott lebeg a háló felhőjében.