A 66-os úton...

Farkasházy Tivadar
2016. 12. 21. · Hócipő 2016/26
Keverednek a dátumok, soha semmit nem jegyeztem le, az emlékezetem pedig véleményes – mondaná Zombori középpályás. Amikor élete utolsó két hetében Dérivel naponta beszéltem Mexikóban egy telefonközpontos jóvoltából, egyszer benyomtam a magnót, elkezdett kattogni, mire János megkérdezte:
– Rögzíted a beszélgetésünket?
– Ugyan, dehogy!

Azonnal kikapcsoltam, ez az ember a világ túloldaláról is a vesémbe lát. Holott csak tanúsítani akartam, hogy valaki a halál árnyékában is azt tartja a legfontosabbnak, hogy a barátait megvigasztalja.

Megyesiről is két éve tudom, mekkora a baja, de nem vitt rá a lélek, hogy egyszer is leírjam egy mondatát. Így most se lesznek időpontok. Szóval egyre jobban fájt a lába, járt masszázsra, fizikoterápiára, ám mind rosszabb lett. Engem pedig elkezdett a frász kerülgetni, mert Bajor Iminél is így kezdődött, de nem mertem neki mondani, mivel udvarias vagyok, más szóval hülye. Aztán elérkezett a nap.

ELSŐ PECSÉT

– Prosztatarákom van.
– Biztos?
– 800-as PSA-t mértek. 4 felett van rá esély. Az enyém kétszázszor annyi. De hát ez egy drága vizsgálat, háromezerbe is belekerül, a labor nem nézi meg vérvételkor, háziorvos sem kérheti, csak az urológus rendelheti el.
– Akkor ez a 22-es csapdája, ha nincs panaszod, miért mennél urológushoz?
– 40 év feletti férfiaknál nem ártana. Úgy tudom, egy méhnyakrákszűrés a többszörösébe kerül. De attól nem kell félnem.
– Ettől fájt? Miért nem jutott az eszükbe?
– Igen, ez már áttét. Valamelyik csigolyámnál, onnan sugárzott ki. De talán egy ideig elélhetek vele.

A hangja oly nyugodt, mintha egy jogtalan taccsot róna fel Kassai­nak, csak úgy, elvi síkon. Életem egyik legnagyobb ajándéka, ha egy sort se írna, akkor is. Ilyen embert csak írni lehet. Remélem, nem remegett a hangom, amikor beleszóltam. Mondom a 800-at az urológusomnak, háromszor is rákérdez, nem tévesztettem-e össze valamivel, nem jó jel. Nem jó? Borzalmas.

35 éve ismerem, akkor kezdett el írni a Magyar Ifjúságba, Szilágyi Jancsi áradozott róla először a Rádió mellettem lévő szobájában.
– De hisz borzalmakat írt rólad, hogy milyen rossz interjút csináltál Puskás Öcsivel a Skála Metróban.
– Attól még iszonyúan tehetséges. Egyébként igaza volt.

Ritka, amikor valaki így dicséri a leteremtőjét. Négy év múlva már beszippantjuk a Rádiókabaréba, s kezdettől ír a Hócipőbe, amelynek a kilencvenes évek végétől egyik tulajdonosa. Őszinte részvényem – mondaná Boncz. Másra nemigen jó.

MÁSODIK PECSÉT

– Valami milliós gyógyszer állítólag megállítja. Ha megkapom.
– Szóljak valakinek?
Szavaim fedezetértéke a nullával egyenlő. Játszom az eszemet, mintha még számítanék valahol, szerencsére azonnal leint.

– Inkább azt mondd, miről írjak?

Ilyet még nem kérdezett. Az ember hozzászokott a remekműveihez, van másokkal elég gondja. Ez a 27. szezonunk, mától küldöm a tippmixet a Félcipőhöz. Garas mondta egyszer a szobámban, hogy kimegy Hollywoodba, az ő figurájához minden filmben akad egy mondat. Guszti minden Félcipőbe húsz ilyet írt. A 2. oldal szentségéhez nem nyúlok, Bach is hetente szállította a lipcsei Tamás-templomba. A vasárnapi mise is lapzárta.

HARMADIK PECSÉT

– El tudsz jönni az estedre?
– Nem.
– Nagyon várnak.
– Nem tudok járni. Őrületesen fáj.
– Viszlek, hozlak, egy nap alatt elkapkodtak.
– Megpróbálom. De engem kéne.

Megtette, szenvedett, számtalan póz csődöt mondott. Első hócipős cikkében két fényképet kommentált, az első a szónokot ábrázolta egy pesti bérház udvarán 1949 tavaszán. Felette Sztálin képe és egy felirat: Éljen Rákosi! Győzedelmes párttal a szocializmus építéséért. De ő a második képről írt, a csüggedt, gyanakvó emberekről, a rájuk váró 40 évről. Visszaadhatatlan sorok. Dehogy visszaadhatatlanok, még a télen megismételjük.

Itt is az embereket nézem. Egy életfogytos tartja bennük a lelket.

NEGYEDIK PECSÉT

– Megoperálnak. A sugarazás és a kemó nem hozott eredményt. A drága gyógyszer se. Azt mondják, jó lesz. Van valami jó a Félcipőbe?

Bár olyan jól sikerülne az első, mint a második fog. Remegve várom, hogy hívjon:
– Nem mozognak a lábaim, de azt mondják, majd beindulnak. Kiküldenek Keszire rehabilitációra.

Ismerem, nemrég jártam ott, a fülzúgásommal próbálkoztak valami búvárharangban, Kovi ült szemben, hármasban húsz atmoszférával, nem egy nagy pornó. Aztán átküldtek a tolókocsisok közé jutalommasszázsra, kábé egy ráolvasással ért fel. Friss gerinctöröttek, akik két napja tudják, miben fogják leélni az életüket, s szívószállal enni, mint egyetlen torna. Csengő hangja nem téveszt meg, Déri is így közölte velem a tüdőrákját a Jánosban, egy perce tudta meg a proftól, míg kinn vártam, addig azt mondta neki, vihar egy pohár vízben.

– Mit jósolnak?
– Az orvosok azt, hogy majd beindul, de a gyógytornász legyintett, hogy ne is reménykedjek, ezek bénák maradnak. De nem ez a baj.

Mint egy ütődött, nézek rá, ha nem ez, akkor micsoda?

– Az élet a babakocsitól a tolókocsiig tart, ezt ma elég nyugodtan vettem tudomásul, de hozzátették, hogy pelenkától pelenkáig.
– Szerzünk egy állandó nővért.
– Van még egy kis gond. Tudod, a harmadikon lakunk az óbudai Főtéren, és nincs lift.
– Majd elcseréljük.
– Bérlakás.
– Megoldjuk. Mekkora?
– 61 m2. De nem akarok elmenni Óbudáról, itt éltük le az éle­tünket, a szüleim is.
– Kivéve kitántorgott lányaidat.

Kocsija nincs, kocsisokkal fröccsözött egy krimóban, márkás italokat sose rendelt, ennyi jutott a legnagyobb magyar újságírónak.

ÖTÖDIK PECSÉT

Jó emberek segítségével egy 69 m2-es X. emeleti panelbe jut, jól felvitte az Isten a dolgát, láthatja az épülő Dagályt, eleget írt Gyárfásnak a Sport Pluszba. Csak sokezres könyvtáráért aggódik, lesz-e hozzá karja.

HATODIK PECSÉT

Én is tologathatnám a Selyemgombolyítótól a régi lakásáig, de feljajdul minden lépésnél, annyira fáj a töredezett járda. Megkapja Kertész Imre ágyát Magdától, ő is elmegy. Esterházy is, akivel naponta tervezték, hogy csak kihúzzák egymást. Egy tanyára is jártak nyaranta, hol kapcsolódjon ki az egyetlen magyar háromszoros Pulitzer-díjas. Nyomom a focit, hátha lekötöm, de hiába járt a Than Károlyba, nincsenek szabad vegyértékei. És, Hócipő, Népszabi, Balzac legalább lábtempózhatott az adósság tengerében. Fürdőszoba csak Eszter segítségével, öt nővér között tartottam versenytárgyalást, kupecként alkudozva, szerencsére tündérbe botlottunk. A köszönet húsz éve tilos köztünk, csak egyszer meséltem el neki, hogy meguntam érte és Váncsáért venni az Ést, Dériért, Sándor Gyuriért nézni a tévét, Andrassewért járatni a Népszavát, Paráért, Makaiért olvasni a Mancsot, egy lapban is lehetnek, el se olvasom őket, majd otthon. Áradozok Dzsudzsák szögletéről valami emírnél, de már hiába.

– Nagyon fáj, a lábam, a derekam, az elakadt katéter miatt 39 fok a lázam, megpróbálok mindent rendbe hozatni, s akkor csak a rák marad. Szóval ezt a számot kihagynám.

HETEDIK PECSÉT

Már két hete nem láttam, kapom a hírt, bekerült a közeli Hospice intézetbe. Polz Alaine alapította, jártam ki hozzájuk a Dunakanyarba, már nem tudtak Mészöly Miklóssal úrrá lenni a kerten, de úgy viselkedtek a rájuk nőtt bozótban, mintha egy elegáns angolkert közepén diskurálnánk. Rohanok be azonnal.

– Mitől vagy rosszkedvű?
– Én? Dehogy vagyok!

Ugrálok témáról témára, kóstolgatom, hogy elüssem a rémületem, egy csontváz maradéka s két élénk, csillogó szem. Közélet ugrik, már a Fradi is, képzeld, 8 éves Dani unokám 5 meccsen 6 gólt rúgott, mennyi is vagy? 66. Mint Esterházy. Akkor pont 33 éve élünk, írunk, focizunk, remélünk együtt. 48 óra múlva tudom meg, ez a másfél óra az utolsó, amikor még tisztán és hosszan válaszol. Hazamegyek – néz rám. Tíz perc, amíg megfordítom, és kiosonok. Aztán már csak egy SMS érkezik.

Örök vadászmezők? Lógázza a lábait a felhők tetején? Odafenn találkozunk? Ezeket mind kihúzná.