Időkerék: Szabó Bregyó János
Murányi András
2008. 10. 22. · Hócipő 2008/22
Nem állíthatnánk, hogy kevés izgalom adódott eddig Szabó János életében: túl azon, hogy versenyzőként a „Drapál-korszak” menőjeként tisztelték, s a ’90-es évek elején napokat töltött altatásban, apját tizenkét évig nem látta. A fater se volt akárki: idősebb Szabót a háború után nagy Bregyóként tapsolta a publikum, hogy aztán tiltott határátlépése előtt házat és motorokat hagyjon fiára. Alanyunk jelenleg edző-szerelő-vezető egy japán cég magyarországi csapatánál, s legföljebb azt sajnálja, hogy kényszerű okokból „átaludta” a rendszerváltást. Viszont gipszben is motorozott már el orvosig!
- Néha felforrt benne a gyógyvíz!
Miért éppen Bregyó?
Először is: nem szeretem a Bregyót.
Jól kezdődik!
Azért évtizedek alatt megszoktam már... A becenevet apámtól örököltem, aki kilencszáznegyvennyolc környékén kezdett bejárni a Zalka motoros klubba; ötvenhétig gyorsaságiban, hatvannyolcig motokrosszban szerepelt, aztán hetvenben disszidált, de erről később. Szóval, apám a mostani Szlovákia területén járt általános iskolába, és bár folytatott tanulmányokat Bécsben is, a pozsonyi, illetve a közeli Bács nevű faluban eltöltött időszak meghatározta életét, tudniillik amikor versenyezni kezdett, meg kellett különböztetni valahogy a másik Szabótól. És a tótokra mondják, hogy Bregyó... Mi természetesen magyarok vagyunk.
Így már értem.
Fejér megyében egyébként van Bregyó nevű helység, sportteleppel. Egy barátom el is ment az önkormányzathoz, és elkészíttette nekem az útszéli tábla pontos mását. Itt őrzöm a szerelőműhelyben.
A motoros, akiről települést és sporttelepet neveztek el!
Ez a vicces része a bregyózásnak. A komolyabb meg az, hogy amikor apám meghalt, a barátaim azt hitték, én mentem el.
Azt most nem kérdezem meg, hogy ugye, a benzingőz...
Depókban nőttem fel. Nagyapám a futball, apám a motor megszállottja volt: eltöltöttem némi időt a Fradi kölyökben is, de tudtam, hogy nekem inkább a motorral lesz dolgom. Olyannyira azzal lett, hogy edzések, versenyek mellett a fél művészvilágot furikáztam, ennek révén sok időt eltöltöttem a karzaton is. Megesett, hogy Molnár Lajos, alias Pubi tőlem kérdezte meg a táncpróbán: Na, milyen volt, kicsi? Mire azt feleltem, hogy én azt honnét tudnám? Honnét - jött a válasz -, te vagy a közönség!
- Az egyikkel jövök, a másikkal megyek!
És tényleg.
Egyébként apám nem akarta, hogy motoros legyek, jóllehet gépet fabrikált nekem, és én kisgyerekként boldogan mentem azzal. Apám versenymotorral indult el és járt haza; még rendszáma sem volt, de a hőskorban az állandó rajtszám alapján is legálisan beazonosíthatók voltak a menők... Aztán apám hetvenben lelépett; igazából már ötvenhatban is disszidálni akart, ám Bécsből visszajött anyámért, aki viszont nem akart menni... Egyedül maradtam, a pályán nőttem fel. Tizenhét évesen indultam először hivatalos viadalon, előtte pedig bandáztam: a környékbeli fiúkkal mindennel, mindenhol és mindig versenyeztünk. Csak legyen kereke... Krosszozó szerettem volna lenni; el is indultam egy tehetségkutatón a tizennyolc éves haverom igazolványával, mivel én a tizennégy esztendőmmel jócskán korhatár alattinak minősültem. Hetven idősebb versenyző között végül bekerültem a legjobb tíz közé, majd rá két hétre mindkét kezemet eltörtem.
Kicsúszott?
Zuhantam: sziklamászás közben sérültem meg. Így történt, hogy jogsi nélkül, százhuszonötös, csúzlis MZ-vel és begipszelt karokkal jártam orvosnál, aki csak nézett: Motorral jöttél…?! Megjegyzem, ez idő tájt a vécén is problémáim voltak, mert olykor nem tudtam, hogyan töröljem ki. Aztán hetvennégyben elkezdtem gyorsaságizni; pénzzé tettem minden vagyonomat, vettem egy TS MZ-t, ám a kipufogó nem volt széria, ezért nem engedtek rajthoz állni. Ez lett volna az első versenyem, úgyhogy megfogadtam: a jövőben mindenkit tönkreverek! Hetvenötben már harmadik voltam a kétszázötven köbcentisek között, aztán második, hetvenhétben első... Három éven keresztül magyar bajnokként ünnepeltek, de pályám nem lehetett nyílegyenes. Egyrészt mert akadt néhány balhém, másrészt mert apám disszidált... Hosszú ideig az útlevelemet sem láttam, Nyugatra nem mehettem, a baráti, szocialista országokba is csak kísérettel engedtek el...
Apjával mikor találkozott újra?
Tizenkét év után.
Elmondható?
Éppen Juhos Árpi hátsó kerekét cseréltük egy osztrák versenypályán, amikor apám megjelent. Mit csináltok, gumit? Na, engedjetek oda! Azzal apám odavetődött a kerekekhez.
- A mai szlovákiai magyar tankönyvekben Bregyovácként szerepel!
Nem is beszéltek?
Kicsi maradtál, mondta nekem. Te csináltál, mondtam neki. Gondolom, zavarban volt, nyilván azért vetődött rá a gumira. Később már oldottabb volt a viszony; ha mentünk az NSZK-ba, az egész csapatot apám látta vendégül. De akárhová utaztunk, mindig Stuttgart felé kellett kanyarodni...
Megbocsátott neki?
Úgy ment el, hogy itt hagyott nekem mindent: házat, motorokat satöbbi. És amikor a kerékcserés történet után tíz évvel megbeszéltük ezt a disszidálási dolgot, akkor sírt.
Ön egyike azoknak...
Sorolom. A hetvenöt és kilencven közötti tizenhat idényben kétszázharminchat startom volt, a legtöbb, száznegyvenöt a kétszázötven köbcentisek között; egyebekben a nyolcvantól a hétszázötvenig mentem mindenféle motorral. Százkilenc nagyobb nemzetközi versenyen vettem részt; huszonhét Eb- és kilenc vb-futam, hetvenhat dobogós helyezés, harminckilenc elsőség. Nyertem két Béke Barátság Kupát, három Eb-futamot, a Sachsenringen én tartom a régi pálya rekordját. Igazából kilencszáznyolcvan után akadtak számottevő külföldi megméretéseim; nagy fájdalmam, hogy Eb- és vb-futamra is csak harmincéves korom után juthattam el. De ez még mind lényegtelen ahhoz képest, hogy kilencven szeptemberében olyan súlyos balesetet szenvedtem, amelynek nyomán tizenegy napig altattak, és csak négy hónap múlva szállíthattak haza. Két évet kórházakban töltöttem, és mire felépültem, a rendszerváltásnak nevezett valami szépen el is húzott mellettem. Hogy egyebet ne mondjak, korábbi ötleteimet mások kezdték el megvalósítgatni...
- Minden gyereknek ez az álma!
Most sírunk vagy nevetünk?
Egyfelől a Drapál Jancsi halála utáni három évben a szocialista blokk leggyorsabbjai közé tartoztam, mentem úgy, mint azok a világbajnokok, akik sokkal jobb lehetőségek között készültek. Másfelől a rendszerváltás tájékán anynyi mindent gondoltam, annyi mindenben bíztam...
Nem ön az egyedüli.
Mindenesetre örülök annak, hogy a nevelt fiam, Kispataki Viktor háromszor is megnyerte az Alpok-Adria Kupát. Vagy annak, hogy immár simán megismerem a barátaimat, a szomszédomat. Ahhoz képest, hogy a baleset után sokáig bemutatkoztam nekik, ez kimondottan üdítő érzés.
Ácsi, jön Talmácsi!
- Végre egyenesbe jöttem!
Megvan Langkawi? Kilencvenkilenc szigetből álló malajziai üdülőhely, kőhajításnyira a thaiföldi határtól: itt aztán valóban úgy érezheti magát az ember, akárha a mennybe csöppent volna. Smaragdzöld tenger, vakítóan fehér homok, fejedelmi étkek, testet és lelket újjávarázsoló masszázs... S akkor most nyilván azt kérdezik, ez mind rendben, de hogy’ jön ez a Hócipő motoros rovatába? A megoldás: Talmácsi Gábor az ausztráliai futam után itt, Langkawin töltött öt napot. De ne gondolják azt, hogy 2007 bajnoka csupán pihenés céljából kereste föl a paradicsomot. Nem. Amiatt is - sőt: sokkal inkább amiatt -, hogy a legtökéletesebben fölkészüljön a gyorsasági világbajnokság utolsó két versenyére, a sepangi, továbbá a valenciai Grand Prix-re. Úgyhogy a jó Talma részben „föltöltötte az akkumulátort” - volt is rá szüksége, mivel indianapolisi csuklótörése után sem állt le: iszonyú kínok közepette csak ment és ment -, részben akkurátusan trenírozta magát a múlt vasárnapi, malajziai megméretésre. Volt minden... Amint azt sajtófelelőse, Várnai Andrea elmesélte, Gábor Langkawin - a rehabilitáció mellett - pihent, futott, edzett, masszíroztatott, még jógázott is. Így telt el tehát az a szűk hét, amíg Talmácsi „nekifeküdt” Sepangnak, közelebbről a számára korántsem tét nélküli Malajziai Nagydíjnak. Hogy a francia Mike Di Meglio már megnyerte a 125 köbcentisek vetélkedését? Meg, csakhogy Gábor klasszikus értelemben vett sportember, aki amondó: ha már annyi hányattatás érte 2008-ban, akkor legalább az összetett második hely legyen az övé! És igen: az után, hogy törött csuklóval két versenyen is beszáguldott a harmadik helyre - ezt „normális” ember aligha csinálja meg! -, a sepangi aszfalton szinte rajt-cél győzelmet aratva állhatott föl a dobogó tetejére. Gábor a második pozícióból indult, aztán az élre vágott, és csaknem négy másodperces előnnyel robbant át a célvonalon. Óriási! Kivált, mert ezzel az eredménnyel az összetettben is feljött a második helyre, vagyis esélye van arra, hogy - a hét végi, valenciai futamot követően - ezüstérmesként zárja az idei évadot. Az lenne ám a kerek búcsú: Talma 2005-ben harmadik, 2007-ben első volt, vagyis már csak az ezüst hiányzik a 125-ös kollekcióból.
- Látjátok, ilyen vagyok hátulról!