Extrém sportok

Egy olyan tévénéző feljegyzései, aki minden este összekeverte a csatornákat

Kéri László
2004. 09. 01. · Hócipő 2004/18
Ránézett a magyar politikai elit a nyár közepén a naptárra, és elszörnyülködve látta, hogy augusztus második felében, tizenharmadikától huszonkilencedikéig az olimpiai események töltik ki a leendő műsoridő kilencven százalékát. Behívatták a kreatívokat és megkérdezték tőlük: mit lehetne tenni annak érdekében, hogy legalább néhány napra visszaszerezzék a közfigyelmet?

Némi tanakodás után a profik azt javasolták, hogy - próbáljanak meg a párt- és kormányzati versenyzők alternatív olimpiát szervezni, de lehetőleg ugyanezekre a napokra. A legélesebb eszű tanácsadó másnap azzal állt elő, hogy az lenne a legcélravezetőbb, ha legalább egy-két nappal megelőznék a nyitóünnepséget, hiszen ily módon eleve biztosított lenne a médiafölény. A vezető politikusok közül néhányan tamáskodni kezdtek - mondván, az elmúlt két és fél év során legfeljebb pillanatokra tudtak valami olyan eseményt produkálni, amely alkalmas lett volna a közvélemény érdeklődésének felkeltésére, miért pont most tudnának valami olyasmit, amire eddig sem voltak képesek.

Összeült párt, kormány, elnökség, választmány és ügyvivők garmada, s úgy döntöttek - ahány nap, annyiféle sportágban próbálnak egymással megküzdeni. A miniszterelnököt biztosították arról, hogy ő kezdheti el a versengést, s lehetőleg tízpróbában induljon. Cserében megígérték neki, hogy ebben a versenyszámban senki más nem fog rajta kívül elindulni. Neki is látott a jelölt, ám a szakírók némi rémülettel vették észre, hogy a versenyző fölcserélte a hagyományos sorrendet, s valami félreértés nyomán újból és újból akadályfutással próbálkozott, noha már az legelső léceket is rendre leverte. Másnap az eddig megbízhatónak tartott partnerek gyülekeztek a pálya mellett, s ők azzal lepték meg az energikus, erőtől duzzadó s váratlanul nagy-nagy önbizalommal fellépő versenyzőt, hogy ők - vele szemben - cselgáncsban indultak. Mire a kormányfő észbe kapott volna, addigra már olyan ponthátrányba került, hogy esélye sem nyílott a küzdelem hosszabb távú folytatására. Egyedül abban bízhatott, hogy az eddig megbízhatónak mutatkozó partner eljut majd a döntőig, s így ő legalább visszamérkőzhet a vigaszágon.

De nem volt egészen türelmes, s nem várta ki a következő fordulókat, hanem úgy vélte, hogy az lesz a legcélszerűbb, ha sportágat vált. Sulyokvetéssel próbálkozott tehát - hagyományos, magyar és sikeres ágazat, számtalan elődje került már be a Nemzeti Pantheonba, váratlan dobásokkal. Elsőre jól mozgott, a forgással sem volt baj, szemmel láthatóan a selejtezőszinttel könnyedén birkózott meg. Másodikra valóban nagyot dobott, egész este őt mutatta valamennyi tévéműsor. Mármár mindenki győztesnek látta őt, amikor jött a váratlan hír. El kell mennie doppingvizsgálatra. Erre nem volt lelkileg felkészülve, ezért úgy vélte, hogy megint az segít, ha sportágat vált.

Az első napok alapján teljesen indokoltnak látszott az a döntés, ha az addig nagyszerűen alakuló vízipóló küzdelmeibe veti bele magát. Be is szállt rögvest, de nem számolt azzal, hogy a küzdelem hevében a nála nagyobb versenyzési gyakorlattal rendelkezők között semmiféle esélye nem lehet. Pillanatok alatt víz alá nyomták, s ennek elviselésére láthatóan teljesen felkészületlen volt. Begurult, rugdalózni kezdett, s a bírók ezt azonnal kiszúrták, hiszen azonnal látszott, hogy fogalma sincs a víz alatti szabálytalankodás bevett szokásainak gyakorlatáról.

Ki is állították, de azonnal vég nélküli vita kezdődött arról, hogy véglegesen, csere nélkül - avagy cserével? Ő úgy hitte magáról, hogy csere nélkül, a többiek viszont mindannyian azt gondolták, hogy cserével, de: véglegessel. Ezután elszabadult a pokol, a medencében is, meg a parton is. Miután a média folyamatosan közvetítette a küzdelmeket, elindultak a szurkolók az ország minden sarkából, mert ők sem akartak kimaradni e páratlan küzdelem végkifejleteiből. Három nappal későbbre össznépi szpartakiádot hirdettek a szervezők, rájöttek, hogy ez az egyetlen mód, ahogyan megelőzhetik az egykori mhk-mozgalom váratlan újjáéledésének totális sikereit. Nagy hirtelen mindenki sportolni akart, meg még abba is szerettek volna beleszólni, hogy ki nyerheti meg a legvégső versenyeket, úgy tűnt, hogy a váratlan mozgásvágy maga alá temethet minden előzetes elképzelést.

A legtapasztaltabb sportvezetők egyike végül előállt azzal az ötlettel, hogy: tartsanak zárt kapus mérkőzést, de - mondják meg a szurkolóknak, hogy végül is az ő szimpátiájuk lesz a döntő tényező. Mindez ugyan képtelenségnek hangzott, de addigra már akkora volt a zűrzavar, hogy a magyar néző bármiféle őrültséget készpénznek vett.

Vészesen közeledett az olimpia zárónapja, félő volt, hogy az ünnepnapok elmúltával észhez térnek az emberek, és elkezdenek gondolkodni azon, mi is történik előttük/értük/helyettük. Ezért az ötletgyárosok azt javasolták a még küzdőképes politikai csapatoknak: menjenek szép csöndben és nyugodtan haza. Készüljenek az őszi bajnokságra, törődjenek bele megint abba, hogy a hét végi rendes bajnoki fordulókban már csak a legelvetemültebb drukkerek lesznek kíváncsiak a megszokott játékukra.

A fiúk lehorgasztott fejjel hazabandukoltak, s fájó szívvel gondoltak azokra a szépséges augusztus végi napokra, mikor is mindenki az ő küzdelmeik részleteivel volt elfoglalva. Volt egyszer egy olimpia, igaz, magyar versengéssel, apait-anyait beleadva, végre egy olyan két hét, amikor senki sem tudhatta: mit hoz a holnap. S még azt sem tudjuk, ki doppingolt igazán, a győztes, avagy a vesztes...