A jelentéktelenség dícsérete

Lengyel László
2009. 04. 22. · Hócipő 2009/08
Az amerikai elemzők minden oldalról szemügyre veszik a legújabb közvélemény-kutatást, amely szerint Obama a legmegosztóbb elnök az elmúlt évszázadban. Miközben a demokrata pártiak 88%-a lelkesedik érte, a republikánusoknak mindössze 27%-a, vagyis 51%-os különbség van a két párt tábora között. Ez messze meghaladja az ifjabb Bush, de még Nixon megosztó számait is. Láthatólag, a két párt szavazóit egyesíti a szeretet és a gyűlölet. A demokratáknak nem tud olyat tenni, amiért ne szeretnék, a republikánusok, bármit tesz, elítélik. Az amerikai szavazó Obama történelmi jelentőségét, küldetését értékeli szeretetével és gyűlöletével. Erősen foglalkoztatja, élete, családja jövője részének tekinti, akitől szinte minden függ. Az amerikai polgár, aki tegnap még abban hitt, maga irányítja sorsát, ma az elnököt gondolja jó vagy rossz irányítónak.

Az előző megosztottságok inkább a szélsőséges gyűlöleten alapultak. Nixont annyira utálták a demokraták és Cartert a republikánusok, hogy saját pártjuknak nem is kellett annyira szeretniük. De mindkét esetben könyörtelen, hideg polgárháborús kampány folyt, nem úgy, mint Obama és McCain között. Se Nixon, se Carter nem akart megbékélést. De hiába próbált Obama pártok és megosztások feletti elnök lenni. Hiába kínált alkut, tett engedményeket a republikánusoknak. Elutasították. Kétségkívül, a republikánusokban a tehetetlenség is munkál. Nemrég még övék volt az elnöki adminisztráció mellett az egész Kongresszus, most pedig mindent elveszítettek, lényegében nincs semmilyen alkotmányos lehetőségük Obama terveinek megakadályozására. Ha ellenkeznek, az is baj, ha belemennek, az is baj. A válságkezelés nagystratégiája és az elnök döntéseinek évtizedekre kiható súlya, jelentősége lehetetlenné tette a kiegyezést. Végül az 1,3 trillió dolláros Obama-csomagot a republikánusok nélkül fogadták el, előidézve 6,5 trillió $ adósságot a következő évtizedre. Erre a nagyságrendre már nincs igazi befolyása a következő adminisztrációnak - ezt érzi minden demokrata és republikánus. Ezért vált maga a reconciliation - megbékélés - kifejezés is szitokszóvá. Innentől kezdve minden hit, vágy, képzelet és nem ésszerű számvetés.

Paul Krugman szokásos New York Times-beli publicisztikájában egyrészt ironizál a republikánus gyűlölködésen, másrészt megjegyzi, hogy rövid távon jól jön a demokratáknak, ha bizonyíthatóan nincs hiteles ellenzékük, de hoszszú távon nagyon rosszat tesz az országnak, ha a republikánusok nem szedik össze magukat, s örökösen teapartikon készítenek elő „bostoni teapartikat”, „igazi amerikai forradalmat”.

Nekünk, magyaroknak nem kell bemutatni ezt a „gyűlölök-szeretek” párost. Ebben élünk évek óta. Az amerikai példa elvette egyik reményünket, hogy jelentékeny és/vagy küldetéses történelmi személyiség, a komoly és meghatározó döntések, párosulva a megbékélés vágyával, meghozhatják a társadalmi kiegyezést. Most, amikor a magyar színpad egyik küldetéses hőse, Gyurcsány Ferenc lement a színről, és a másik, Orbán Viktor a színpad közepére állt, anélkül, hogy súlyos döntéseket kellene hoznia, utolsó konszolidációs reményként a jelentéktelenség marad számunkra. A politikusi jelentéktelenség, súlytalanság, szürkeség, amely a szereplőt imádhatatlanná és gyűlölhetetlenné teszi. Oly érdektelen, annyira semmilyen, hogy komoly szenvedély nem ébreszthető fel ellene. Azt hiszem, hogy a baloldal tragikomikus miniszterelnök-jelölési hercehurcájának eredménye, a nem küldetéses Bajnai Gordon megtalálása, illetve az új miniszterelnök kicsiny mozgástere a lenyugváshoz vezethet.

Bajnai nem a Nagy Hazug. Nem az Őszödi Beszélő. Nem a Kommunista Privatizátor. Bajnai Gordon ezer és egy nem. Az új miniszterelnök nem a Szocialisták Álma. Nem a Modern Világ Küldötte. Nem a kórusban énekelhető és táncolható Igen, Igen, Igen. Nem a skandálható Mondjon Le. Nem a Nagy Putyin-barát Gyermekrémisztő. Nem az Örök Zsidó, se a Vándor Cigány. Színtelen és szagtalan tárgy. Nem volt egy évvel ezelőtt és nem lesz egy év múlva. Tisztesen jelentéktelen. Olyan odavetett kő, amelyben ki tudja hányadszor botlottak meg az előrehozott választások politikusai. Lehet-e igazán gyűlölni, ha nincs iránta igazi szeretet az ellenfélben?

Lehetett szívből utálni Bethlen Istvánt, aki 1931. augusztusáig ült a miniszterelnöki székben, és gyűlölni vagy lelkesülni Gömbös Gyuláért, aki 1932. szeptemberétől került hatalomra. De ki emlékszik Károlyi Gyula grófra, aki kettejük között, egy éven át, a legsúlyosabb válság idején volt miniszterelnök? Arra a Károlyira, aki saját népszerűségét semmibe vette - nem volt neki -, és szigorú válságkezelő intézkedéseket vezetett be: adóemelést, köztisztviselői fizetéscsökkentést, nyugdíjak leszállítását, könyörtelen takarékosságot az államigazgatásban (letiltotta az állami autók használatát). S mivel nem jutott eredményre az ország külföldi fizetési kötelezettségeinek enyhítésében, 1931. december 23-án teljes transzfermoratóriumot hirdetett ki egy évre: megtiltotta a külföldi fizetések kielégítését. Se azelőtt, se azután, senki nem nyúlt ilyen eréllyel a magyar gazdasághoz. Ugyanő döntött a biatorbágyi merénylet hatására a statárium bevezetése mellett. Már ’31 decemberében benyújtotta lemondását, és bár Horthy kormányzó kérésére maradt, végül 1932 szeptemberében fölállt és ment. Jelentéktelen, elsőrendű politikusnak vagy államférfinek nem számító arisztokrata volt. Nincs ember, aki emlékezne rá, miközben van Bethlen- és Gömbös-korszak.

Tudom, vetik ellene, hogy a képzelet világában, a jelentéktelen Bajnai Gordon bárányálarca mögött Gyurcsány Ferenc farkasképe vigyorog. Értem, hogyne érteném, én is Csurka Istvántól vettem leckéket, hogy a színtelen Bajnait Brüsszel, Tel-Aviv és Washington háromszögéből irányítják, utasítják reformdiktatúrára láthatatlan Nagyon Jelentősek, akiknek Gyurcsány átadta a magyar szuverenitás régóta féltve őrzött kulcsát. Ott állnak mögötte az Utált Bankárok. Kilóg a száján a Nagytőke. Tehát, tüntetésre, pfujolásra alkalmas tárgy és alkalom.

Bajnai Gordon mögött valójában a sors, ennek a hiszékeny és összezavart társadalomnak, nemzetnek az arctalan végzete áll. Semmit se kell csinálnunk miatta. Semmit érte. Alig valamiről dönthet. Akár a görög drámákban: az istenek már mindent eldöntöttek. A válság már nélkülünk és helyettünk is döntött a sorsunkról. Nem mi kezeljük őt, okos és a nemzet érdekeit féltő, óvó politikusokkal vagy hidegvérű és operálásra alkalmas szakértőkkel, hanem a válság kezel minket: ringat hamis álmokba vagy kerget kétségbeesett pánikba. A magyar történelem hozzászoktatott minket, hogy háborúk, válságok, forradalmak és ellenforradalmak a fejünk fölé nőnek, leigáznak és eltaposnak. Raymond Aron írja a harmincas évekről: „Úgy éreztem, hogy Franciaország belesüllyed a semmibe. Franciaország valójában már nem létezett. Csak a franciák egymás iránti gyűlöletében volt meg.” A jelentéktelen, se nem politikus, se nem szakértő Bajnai Gordon „idején”, a nem-történelmi történeti időben, Magyarország már csak a magyarok kölcsönös gyűlöletében létezik.

Oedipus kivájta saját szemeit, amikor megértette, hogy mit tett, hogy nem látta át az istenek szándékait. Hölderlin A kedves kékségben című versében kételkedik: „Der König Oedipus hat ein / Auge zuviel vieleicht.” [Oedipus királynak / Talán eggyel több szeme van.] Lehet, hogy mégis látjuk, amit látunk?