Aki parkolni akar

Andrassew Iván
2010. 02. 10. · Hócipő 2010/03
Mielőtt ráfordulnánk a választási célegyenesre, és teljesen megőrülnénk az izgalomtól, jó lenne tisztázni, hogy érdemes-e kárt tenni magunkban. Eléggé régóta nem értem, hogyan lehet komolyan venni ezt az egészen elvetemült színjátszó hazugságáradatot, politikai sóbizniszt, amivel négyévenként megörvendeztetnek minket. Fölfoghatatlan a saját hülyeségünk, az, hogy hagyjuk magunkat. Sőt, eltűrjük, hogy a választási kampány akár négy vagy nyolc évig tartson.

Pedig ha tudatnánk, hogy tudjuk ám, hogy hülyének néznek minket, és ha bepukkadnak, akkor se vesszük komolyan őket, akkor százmilliárdokat spórolnánk meg, mert nem kellene annyit lopkodni arra hivatkozva, hogy nincs rendes pártfinanszírozási törvény.

Az, hogy elemi dolgokat nem lehet megoldani egy országban, itt már olyan hetven éve természetes, bár egy kicsi csalódást okoz, hogy az utóbbi húsz évben sem jutottunk semmire. Ott rontottuk el, amikor nem hoztunk olyan törvényt, amelyik arról rendelkezne, hogy ha bizonyos kitűzött célok nem teljesülnek, akkor négy év után az egész politikai osztályt el kell zavarni. Vagyis az országgyűlési választások előtt fél évvel meg kellene szavaztatni a népet, hogy a jelenlegi pártok alkalmasak-e bármire. Ha ötvenegy százalék azt mondja, hogy nem, akkor minden pártot föl kell oszlatni - végelszámolással és vagyonelkobzással -, a vezetőik pedig négy évig nem lehetnek semmiféle párt tagjai. Ha lenne ilyen törvény, mindjárt lenne konstruktív ellenzékiség, de akkora, hogy az egész világ a csodánkra járna.

„Aki parkolni akar, az vigyen magával hólapátot.” Csak azért emeltem ki ezt a mondatot az utóbbi hetek bőséges terméséből, mert minden benne van, amit erről az országról tudni érdemes. Az az állam, amelyikben egy ilyen mondat elhangozhat, teljességgel alkalmatlan polgárai ellátására. És nem kell meglepődni azon, amit például Budapest és Fót között négy napon át tapasztaltam: senki nem takarította az utat. Volt olyan szakasz, ahol az emberek önkényesen négy sáv helyett kettőt használtak, vagyis automatikusan átmentek kettős záróvonalakon. Már csak azon csodálkoztam, hogy egy élelmes rendőr nem állt oda egy fényképezővel milliókat kaszálni. Az államnak persze. Mint nem is olyan régen kiderült: ezen az útszakaszon az út építése előtt már a kátyúkat is betervezték, hogy illő idő után a kátyúzásban érdekelt cégnek is legyen munkája. És ez nem vicc, csak annyira mocskos, annyira aljas, hogy normális ember el se tudná képzelni, hogy ilyesmi előfordulhat.

A minket képviselő pártok az államot alkalmassá tették a mutyizás és a korrupció megakadályozására? Ha nem, akkor takarodjanak együtt!

Ez persze semmi ahhoz képest, hogy bizonyos dolgokban már olyan mértékű bénaságot mutatunk, amely csakugyan életveszélyes, mert életeket veszélyeztet. Teljesen nyilvánvaló például, hogy a mai pártrendszerben az egészségügyi reformokat nem lehet bevezetni, noha azok hiánya összeomláshoz vezethet. A baloldalnak azért, mert egy ostoba népszavazás miatt a mostani rendszer bebetonozódott, a jobboldalnak azért, mert addig mesterkedett, amíg magát is bebetonozta. Járjunk sokat a jó levegőre, legalább reggelente tornásszunk, nehogy öt éven belül betegek legyünk! Aztán hátha lesz valami.

Ennél kicsit súlyosabb, hogy húsz év alatt egyetlen lépést nem tudtunk tenni a cigányok és a mélyszegények dolgában. Milliárdokat költöttünk, csak ugye a pénzek többnyire nem oda értek, ahova szántuk. Húsz év alatt odáig sem jutottunk, hogy megvitatható vízióval léptek volna elénk elöljáróink. Nagyjából ott tartunk, hogy a cigányoknak választások idején nem árt valami konzervfélét adni. Ez talán így picit kevés.

Törvényt kellene hozni arról, hogy a választások után a kormányzó pártoknak ki kell jelölniük azokat a fontos, kiemelt ügyeket, amelyekben mindenképpen előre kell lépni. Ha a parlament négy év alatt nem képes ezekben érdemi - szigorúan konszenzusos - eredményt elérni, akkor a következő ciklusban az ilyen ügyeket ki kell venni a magyar parlament és a magyar állam kezéből. Nemzetközi segítséget kell kérni, például az EU-tól vagy az ENSZ illetékes szervezeteitől. Nem idegen csapatokat hívnánk be, hanem olyan szakembereket, akik képesek átlátni a helyzetet, pontosan tudják, mi a cél, és azt is, hogy mennyit lehet költeni a magyar és az Eu-s pénzekből. Nincsenek pártkötődéseik, tehát nem mosnak a pártkasszáknak, és nem is baráti erőket választanak munkatársnak. Akármennyibe kerülnének, ezerszeresét spórolnánk meg, hiszen megszűnne a fosztogatás, arról nem is beszélve, hogy emberhez méltó életet kapnánk.

Ha ezt legalább egy dologban kipróbálnánk, a politikai osztály megértené, hogy veszélyben van. Hiszen, ha az egészségügy rendberakására lehet külföldieket alkalmazni, akkor a sokéves patthelyzetet ugyanígy föl lehet oldani, például egy külföldi tévéelnök kinevezésével. És így tovább.

Nem szégyen az, ha egy nép alkatilag képtelen az ügyei intézésére. Az a szégyen, ha ezt nem tudja beismerni, és még ahhoz is béna, hogy illő tisztelettel segítséget kérjen.