Az okos lány

Megyesi Gusztáv

2010. 05. 19. · Hócipő 2010/10

Amikor 2010 május havának tizennegyedik napján délután fél négykor a forradalmi magyar parlament képviselői ünnepélyesen fölemelkedtek helyükről, hogy fölesküdjenek a Magyar Köztársaságra, a Föld megállt néhány percre a forgásában, s a világ 6,75 milliárd lakója egy emberként a budapesti Országház üléstermének egyik szegletére irányította figyelmét, mi fog történni e történelmi pillanatban: a Vona Gábor nevezetű képviselő leveszi-e magáról a zakót, vagy nem veszi le.

Előző este Fényes Aranka sztriptíztáncosnő vetkőzési jelenetére nem összpontosított ennyire a publikum, pedig ott már csak az utolsó ruhadarab volt hátra, igaz, a két helyzet nem összehasonlítható. És nem feltétlenül azért, mert egy átlagos sztriptíztáncosnő szellemiekben és eszközhasználatban feltétlenül előrébb tart az evolúcióban, mint a Jobbik elnöke, hanem az előzményeket illetően: míg Fényes Arankától senki nem várta, hogy már eleve meztelenül érkezzék meg a munkahelyére, a Parlament épülete előtt a képviselőkre várakozó újságírók, majd odabent a képviselők mind abban reménykedtek, hogy Vona Gábor az ígéretéhez híven eleve zakó nélkül, a betiltott gárdamellényben jelenik meg az eskütételre.

Ám ő nagy csalódást okozva, öltönyben, kifogástalanul megkötött nyakkendőben sétált be az épületbe, pontosan úgy, mint a többiek. Ettől a perctől kezdve a mi igen rugalmas újságíróink s nem kevésbé helyzetfelismerő politikusaink végig azt találgatták, miként fogja a Jobbik elnöke megsérteni a törvényt, azaz mikor veszi le a zakóját. Ha egyetlen pillanatra kellene kimerevíteni a forradalmi magyar parlament alakuló ülését, akkor azt látnók, hogy midőn a trombitások fújni kezdenek, az ülésterembe pedig bevonulnak a magyar történelmi zászlók, élükön épp az árpádsávos zászlóval, minden szem a Jobbik elnökére szegeződik, hogy mit fog most tenni, mire fel a Jobbik elnöke semmit se tesz, a zakó marad.

Ez azért fontos, mert a gárdamellény kiterjedt szakirodalmában erősen megoszlottak a vélemények a tekintetben, hogy ha majd Vona Gábor megjelenik a tiltott öltözékben, kinek a történelmi feladata lesz kirúgatni őt a teremből, de legalább helyreigazítani: a köztársasági elnöknek, a korelnöknek vagy az újonnan megválasztott házelnöknek. Elvileg még létezett olyan változat is, miszerint Vona Gábor esetleg megijed a szocialisták összevont szemöldökétől, esetleg Mesterházy Attila szavai jobb belátásra bírják, sőt annyira meggyőzik őt, hogy elhagyva pártját, végül átáll a szocikhoz, ám erre már eleve nem kerülhetett sor. A szocik ugyanis olyannyira lejáratták magukat azzal, hogy a nemzetbiztonsági bizottság elnöki posztját a Jobbiknak engedték át, hogy komolyan venni őket ezután már senki sem fogja, szavuknak egyszerűen nem lesz súlya.

Maradt a legkézenfekvőbb megoldás, ami jellemző módon egyetlen úgynevezett szakértőnek, elemzőnek sem jutott az eszébe: hogy Vona esetleg úgy jár el, mint a Mátyás király-mesében az okos lány: úgy visz ajándékot, hogy mégse visz, azaz úgy sért szabályt, hogy közben mégsem sért, hogy aztán nem előbb és nem utóbb, hanem az eskütétel pillanatában vegye le a zakóját, amikor már igen tökös és jellemes levezető elnök kell ahhoz, hogy megállítsa a ceremóniát; tökös és következetes levezető elnök pedig, mint tudjuk, már eleve nincsen a képviselők között.

Vona Gábor végtelenül egyszerű gondolattal hülyét csinált az egész parlamentből: ha egyszer nem látszik a zakóm alatt a tiltott mellény, nem szólhatnak rám, mint ahogyan én se tehetek megjegyzést senki alsónadrágjára, ha egyszer eltakarja azt a pantalló. Minden, ami ez után történt, ebből vezethető le: lehet, hogy ez a parlament forradalmi, mindenesetre legalább annyira hülyének néz ki, mint az előzőek. Elég egyébként, ha csak a kissé túlkoros elnök személyére gondolunk, aki csakugyan nem mindennapi tettet hajtott végre a levezető elnök szerepében, tudniillik a harmadik köztársaság történetében egy ültő helyében ennyi baklövést még egyetlen elnök sem követett el. Jó, nyolcvanon felül már romlik annyira az ember látása, hogy a frakcióvezető nevét Attila helyett esetleg Sándornak mondja, továbbá fogalma se legyen egy újdonsült parlamenti párt nevéről, s még az is érthető, hogy a tíz százalékot „ten per centnek” olvassa, elvégre Washingtonban is így mondják, ám hogy valaki következetesen elfelejtsen az eléje tett papírok között lapozni, merőben új. Ez már több mint szenilitás. Esküszöm, ha valaki 88 évesen plenáris ülésen maga alá csinál, azt rendben lévőnek találom, de ha valaki lapozni elfelejt, és kétszer olvassa fel ugyanazt a szöveget, sőt ha nem szólnak neki, háromszor kezdi el, hogy „Tisztelt Ház, e jeles napon azért gyűltünk össze”, akkor az azt jelzi, hogy az illető az előző nyolcvan éve során nagyon nem volt benne az olvasásban mint az informálódás és a szabadidő hasznos eltöltésének egyik lehetséges válfajának művelésében; nem mintha ezzel olyan nagyon kitűnt volna a forradalmi parlament forradalmárai közül.

Vona Gábor tehát fogta magát, és levette a zakóját. Ott állt a betiltott mellényben, s nézte a sok buta arcot, a sok buta arc pedig visszanézett; ha fogja magát a Jobbik elnöke, és sorra lezavar két pofont ennek a forradalmi társaságnak, majd egyenként és kollektíve is hazazavarja őket, ezek nyilvánvalóan haza is mennek; nem tudom, közvetítette-e valamelyik külföldi tévétársaság ezt a pillanatot, mert ebben minden benne volt, ami majd az elkövetkezendőkben történni fog.