Százéves olvasó

Megyesi Gusztáv

2010. 01. 12. · Hócipő 2010/01

Megyünk Sándi Ferencnéhez. Pasaréten lakik, azért megyünk hozzá, mert épp ma százesztendős. Kaptunk egy levelet, hogy egy százéves asszony Hócipőt olvas, s ez felvillanyozta a szerkesztőséget, pláne, hogy fölmerült, esetleg a mi látogatásunk lesz az ajándék. Nem voltunk még soha ajándék, mégse vagyunk az elvárható mértékűnél izgatottabbak. Ennek az az oka, hogy a mi házunkban viszont százhárom éves asszony él a szomszédunkban, felköszöntöttük őt is illendően a századik születésnapján, sőt a következőkön is; ha egy százhárom éves asszonnyal elbírtunk, mi az nekünk, egy százéves.

Igaz, a mi szomszédunk nem olvas Hócipőt, se semmilyen mai újságot, olyannyira nem, hogy szent meggyőződésünk volt: a hosszú élet titka nem a sok kefir és a rendszeres torna, hanem a folyamatos Hócipő nem-olvasás, a többi újsággal egyetemben, sőt ezt támasztják alá a kaukázusi adatok is, erre fel kiderül, hogy ez egyáltalán nem így van.

Sándi Ferencné, akinek Katalin a keresztneve, csakugyan olvassa Hócipőt, s annak minden sorát. Ezt onnét tudjuk, hogy amikor a lap szóba kerül (mi hozzuk szóba), rovatokról beszél, konkrét cikkről, szerzőkről, nem csak úgy általában. Végtelen szerénységünk tiltja, hogy neveket is említsünk, ám annyit mégis elárulunk, hogy Katalin asszony a lap hátsó fertályait is forgatja, a fiatalok rovatát. Azt nem mondja, hogy jókat derül is rajtuk, szerénységünk megint csak tiltja, hogy ideírjuk, vajon kinek az írásain szokott Katalin asszony jókat derülni, maradjon ez már örökre titok.

Katalin asszony a férjéről mesél, aki annak idején a numerus clausus elől ment ki Olaszországba, ahol a bolognai egyetemen orvosi diplomát szerzett, hogy aztán külkereskedőként dolgozzék élete végéig, mellesleg öt nyelv birtokában. Ezt most nem részletezzük, mert az, hogy valaki fiatalkorában öt felsőfokú nyelvvizsgát szerez, s ebből egyet se a tangón vásárol kéz alatt, ugyanúgy felfoghatatlan a mai, jóval száz éven aluli korosztályoknak, mint az, hogy valaki orvosként külkereskedő lesz. A harmincas évekből leginkább a numerus clausus felfogható az ifjú, feltörekvő nemzedéknek, s csak azért nem igaz a vicc poénja, hogy „pedig volna rá igény”, mert már van is.

Sándi Ferencnének jókedve van. Meg kell mondanunk, nagyon jó a százévesekkel beszélgetni, száz évnél fiatalabbakkal eztán szóba se állunk. Egy jó tanács: ha százévest kérdezünk, soha ne csücsörítsünk, ne gügyögjünk, mintha csecsemőhöz vagy guminőhöz beszélnénk, nem vagyunk se híradó-riporterek, se polgármesterek, hogy infantilisan viselkedjünk, nem véletlen, hogy Katalin asszony mellőztette az ünnepélyes polgármesteri látogatást, ahhoz még nyilván nem érzi elég érettnek magát. Ha nem teccikelünk meg nénizünk egyfolytában, plusz nem csodálkozunk rá a kezünket összecsapva, hogy jé, Katalin asszony még ifjan látta Bárdy György színművész urat, s hogy ötven évvel ezelőtt épp ötven évvel volt fiatalabb, akkor úgy válaszol, ahogyan viszonylag normális emberek szoktak viszonylag normális embertársuknak.

Érdekes, hogy nem az ötvenes évek Magyarországa maradt meg benne leginkább. A jelen már inkább, mert kétszer is elnézést kér, amikor ötvenhatot nem forradalomnak mondja, persze jót nevetünk, mondja csak nyugodtan úgy, ahogy akarja, nem lesz belőle baj, ámbár ebben egyre kevésbé vagyunk biztosak. Ötvenhatig az Ikarusnál volt a művház vezetője, kérdi, tudjuk-e, mi az a művház, persze hogy tudjuk, százhárom éves szomszédunk is beszélt róla, meg hát a művházakban maradt a mi fiatalságunk is, erre csak annyit jegyez meg, hogy akkor például volt még színjátszókör, és az emberek olvastak is. Hanem Róma, és ezerszer is Róma, az ott töltött hatvanas évek. Egy kép, amire kétszer is visszatér: a férje dolgozik, a Trevi-kúttal szembeni szállodában egymaga van a hatéves lányával (aki most mellette ül), „a gyerek rosszul lett, egy szót se tudtam olaszul a telefonba mondani, hogy kapcsolják a férjemet, de akkor valahogy egy olasz orvos mégis kijött, és megvizsgálta a gyereket. Hat évig volt utána az orvosunk, s azóta háromszor járt itt, Magyarországon.”

Ezt kedveljük. Hogy semmi életösszegzés, bölcselkedés, tanácsadás, de nosztalgia sem, csak a tények, ám csakis a fontosak, Trevi-kút, szálló, gyerek, telefon, láz, orvos, a mi százhárom éves szomszédunknak ugyanilyen történetei vannak, csak nem Rómából, hanem máshonnét, meg nem is lánya volt, hanem fia; lám, az emlékek százévesen se ünnepélyesen, hanem végtelenül sallangmentesen élnek az emberben.

Ötvenegy óta laknak ebben a házban a második emeleten, karnyújtásnyira a játszótér, de macerás a visszajövetel, mert nincs lift. Inkább kiül a vékony erkélyre, s onnét nézgelődik, fülelve közben, hátha kiszól a lánya, hogy látott valamit az interneten, s akkor azt meg kell beszélni. Olvas, rejtvényt fejt. Ezzel nagyjából el is tud telni egy nap, s ne higgyük, hogy ez nem gazdagabb, tartalmasabb nap a miénknél, arról nem is szólva, hogy estére minden a helyére kerül, százévesen nincs idő másnapra halasztani a fontos dolgokat, ugyanakkor persze elkapkodni sem szabad. Csak kellő mértéktartás. Ennek szellemében kívánunk egymásnak boldog új évet, s távozva a százesztendős Sándi Ferencnétől, valahogy biztosnak látszik a jövő: ha o túlélt két világégést, sötét éveket, mi sem adhatjuk alább.