A lélek leng, nem suhan

Lengyel László
2011. 01. 26. · Hócipő 2011/02
„Hogy a sajtószabadság mit jelent, ez nem meggyőződés, indulat, érzelem, rokonszenv és ellenszenv dolga bennünk - minden élettani kényszernél kényszerítőbb általános tulajdonságain alapszik az értelemnek. Egyik ilyen tulajdonságát logikának hívják, s nem érzelmeinktől függ, hogy működését irányítsa. Érzelmeken túl a logika vaskényszer érvei következnek az emberi összetartás szükségéből a demokrácia közjogi fogalmai (függetlenül az élettől) s ebből, a szabadság elkerülhetetlen értelmezése… A sajtószabadság és a törvény előtti egyenlőség princípiumát nem fogod megváltoztatni, mert ezek adva vannak a lélekben - jobban teszed, ha alkalmazkodol hozzájuk” - írta Karinthy Frigyes a Pesti Napló 1933. június 4-i számában, amikor Európa újságírószervezetei Budapesten kizárták maguk közül a németeket. Hozzáteszi Karinthy, hogy „hallgatólagosan mindannyian elfogadtuk a Tételt, amit Márkus Miksa a magyar újságírók közgyűlésén így foglalt össze a nevünkben: a sajtószabadság szüksége szellemi munkás számára nem lehet vita tárgya, mint ahogy nem lehet vita tárgya az eleven élettel foglalkozó tudományban a lélegzés szüksége.”

Mi, magyarok lélegzeni azon az esős márciusi napon kezdtünk teli tüdőből, amikor egy Petőfi Sándor nevezetű, engedetlen ifjonc odalépett Landerer sajtógépéhez, és a nemzet nevében lefoglalta. Nem kezdett szakmai vitába Metternich sajtótörvényéről - helytelen -, nem vette figyelembe a Helytartótanács urainak hatalommal megerősített érveit. Kinyomatta a Nemzeti dalt és a 12 pontot. Amikor fölállunk és a Himnuszt énekeljük, amikor a magunk sokféle és mégis egyesítő magyarságára gondolunk, akkor a sajtószabadságnak e nemzeti vaslogikája vezet bennünket. Jaj annak, aki úgy véli, hogy akár a nevünkben, de nélkülünk hatalmasan megmagyarázhatja, miért jó nekünk, ha nem lélegzünk, ha nem Petőfivel és Jókaival, hanem a Helytartótanáccsal tartunk.

Nincs leleplezőbb és kínosabb, mint amikor a döntés hozója egy egész világ előtt azzal érvel, hogy ő képviseli a szabadságot, aki korlátozza, s a világ a félrevezetett, a gyermekien ostoba. Ha a világ érzelme és értelme egyaránt a sajtószabadság korlátját jelzi sajtója és politikusai útján, akkor ez önmagában elég ahhoz, hogy elgondolkodtasson. Szabad-e, lehet-e valamit keresztülvinni erővel, egy országot belülről megosztani és kívülről elrekesztetni, hogy… miért is? Mi az a múlhatatlan érdek, amelyért érdemes kockára tenni Magyarország jó hírét, amiért érdemes gyanúba kerülni a hazai és a nemzetközi sajtó előtt? Miért szükséges egy országnak a nemzetközi elszigetelődést vállalnia ezzel az ötödik vagy hatodik határátlépéssel?b Kérte a választó? Követelik petícióikban a szabolcsi szegények és a rózsadombi gazdagok - legyen végre törvény a sajtóról?! Éppen most, a kenyér-, benzin-, gázárak emelkedésekor, a visszamenőleges 98 százalékos végkielégítésadóztatáskor - kapsz 42 évi munkaviszony után másfél millió helyett 40 ezer forintot -, a megoldatlan lakáshitelek idején - törlesztésed a duplája -, éppen most várják el a kormánytól az érintettek, hogy a hiteles és végrehajtható gazdasági program helyett a sajtóval nemzetközileg birkózzon?

Mi szükség erre? Ahogy a nyers hatalmi szükségen kívül nem volt és nincs látható oka, hogy szakítani kellett a Nemzetközi Valutaalappal, le kellett gázolni az Alkotmánybíróságot és a Költségvetési Tanácsot, meg kellett támadni és hurcolni egy nyolcvan éven felüli, nemzetközi hírű filozófust Heller Ágnes személyében, ugyanígy nincs igazi logikája a sajtó elleni támadásnak. A magyar államhatalomnál és politikusoknál sokkal erősebb és befolyásosabb államhatalmaknak és politikusoknak se sikerült győztesen kikerülniük a nemzetközi és saját sajtójukkal folytatott háborúkból. Hülyézhette valaki az Economistot és a New York Timest, a Financial Timest és a CNN-t, üzenhetett a Monde-nak, a Spiegelnek, a Guardiannak és a Corrierének, de ez csak kutyaugatás volt a karaván haladásával szemben. És ugyan mit érnek a dacos magyar akarások a bloggerek világhatalmával, a Facebook könyörtelen, egyidejű képi és nyelvi felvételeivel és kommentárjaival szemben! Ha nem lehet háborút nyerni a piaci szereplők ezerfejű hidrájával szemben, hogyan lehetne a világ médiájának erejével dacolni - ha nem vagy Chávez, Lukasenko. És Orbán Viktor nem Chávez, Magyarország nem Venezuela vagy Fehéroroszország - tetszik, nem tetszik, Orbán és Magyarország ma még/már Európa, a Nyugat része.

Karinthy azt kérdi magától: hogy lehetséges, hogy van olyan emberfajta, aki nem érzi a sajtószabadság lélegzetének szükségét? „Gyerekkoromban ügyesen rajzoltam, s éppen ezért természetesnek tartottam, hogy minden normális kezű és szemű gyerek le tud rajzolni egy orra előtt álló vizeskancsót: csodálkozó és szinte tiszteletteljes bámulatom annak a fiúnak szólt, aki velem együtt figyelmes szemmel nézte a vizeskancsót, s közben a keze egy fogkefe körvonalait vetette a papírra. Mi történt a lelkében, szeme és keze közé miféle különös, oda nem való szerkezet vagy daganat került, ami eltorzította a valóságot? Csakugyan fogkefének látja a kancsót? Vagy a fogkefét kancsónak? A rajzot téveszti össze a mintával, vagy a mintát a rajzzal?” Vajon miért nem látja a jelenlegi hatalom a sajtószabadság körvonalait? Miért rajzolja sajtórabságra? Nem látja? És Orbán Viktor, aki ifjúként le tudta rajzolni a kancsót, aki a sajtó szabadságáért küzdött az agg Kádár János és az értetlen, sértett Antall József ellenében, aki tudta, hogy minden államhatalom gyanús, amelyik a sajtószabadság körül leselkedik, most miért rajzolja fogkefének, miért válik a hetvenéves Kádár Jánossá. Valóban hiszi, hogy csak Petőfi-korú embernek kell küzdenie a szabadságért, és a Metternich-korúnak, a benőtt fejelágyúnak a cenzúráért kell szónokolnia? Igen, igaz, a Pilvax ifjai éretlenek és komolytalanok voltak, nem szavazott rájuk kétharmaddal a nép, nem hozták az Örömhírt, a Nemzeti Együttműködés rendszerét - és mégis ott volt, ott van Magyarország.