Aranykor következik

Megyesi Gusztáv
2011. 03. 09. · Hócipő 2011/05
Le a kalappal a Magyar Labdarúgó Szövetség előtt. Míg a múlt héten a kormány gazdasági programjának ismertetőjén Matolcsy miniszter képtelen volt akár egyetlen használható részlettel előállni, mi és hogyan lesz majd az elkövetkezendő években, s pláne miből, az MLSZ megmutatta, hogyan kell egy stratégiai tervet kézzelfoghatóvá tenni.

Csányi Sándor elnök a felelősen gondolkodó, akkurátus bankár precizitásával jelentette be, hogy a magyar futballba 2020-ig nagy vonalakban pontosan 238,7 milliárd forint fog bekerülni. Ami hosszú távú tervezésről szólva olyan, mintha Lenin annak idején nemcsak azt mondta volna meg, hogy szovjethatalom plusz villamosítás egyenlő kommunizmus, hanem hogy 220 vagy 110 voltos váltóárammal képzeli-e a dolgot, plusz szám szerint hány trafóházat kell építeni ahhoz, hogy minden ember egyenlő legyen.

Ha persze az MLSZ-elnök így, a beosztottjai még inkább. Hierro, a fórum realmadridos sztárvendége alighanem a száját tátotta, amikor bejelentették, hogy a magyar labdarúgó-válogatottnak a 2020-ig adódó öt lehetősége közül legalább kétszer ki kell jutnia világ-, illetve Európabajnokságra, míg a klubszinten már 2012-től be kell jutnia legalább egy csapatnak a BL, illetve az Európa Liga őszi fordulóira, 2015-től pedig már kettőnek, ám a kettő közül egynek még tavasszal is versenyben kell lennie. Kár, hogy nem huszonöt éves prognózist készített a szövetség, akkor nyilván nemcsak a világbajnoki cím lett volna benne a tervben, hanem a győztes magyar csapat összeállítása is a góllövőkkel; ilyet azért a leghosszabb távra tervező madridi elnök se pipált, arról nem is szólva, hogy a terv a tömegekre is kiterjed. Ki van mondva ugyanis, hogy a mostani meccsenkénti 2800-as nézőtéri átlagot három éven belül hatezerre kell emelni, 2018-ban pedig már tízezredmagunkkal szorongunk a bajnoki mérkőzéseken, amelyeken természetesen huszonkét világklasszis küzd majd gladiátorként, egyszersmind labdabűvészként egymással, és valamennyi magyar lesz.

Ha az olvasót esetleg nem érdekli is a futball, ebből már akkor is sejtheti, hogy a nemzeti futballfórumon a miniszterelnök is jelen volt, sőt beszédet is mondott, mintegy rányomva szellemiségének bélyegét az egész dzsemborira. Már azzal, hogy kijelentette, a futballnak meg kell újulnia, s nemcsak azért, mert ő is focista, de főképp azért, mert „a labdarúgás egészséges, munka- és rendszerető fiatalokat, a megújulás fontos erőforrását és tartalékát teremtheti meg egész Magyarország számára”.

Mármost ez azért új. A labdarúgás minden volt eddig, üzlet, showbiznisz, világcirkusz, vallás, itthon pedig az ingyenélők paradicsoma, de most a nemzet megújulásának egyik erőforrása lesz. Nem azért mondom, de Messi körül elég nagy felhajtás van, ám azt azért még senki se jelentette ki, hogy ő az argentin vagy a katalán gazdaság legfőbb mozgatórugója. Ha az eddigiekhez még hozzáveszem, hogy Matolcsy miniszter az ország megújulásának másik erőforrásaként a rokkantakat nevezte meg, akkor marxi értelemben a munkaerőnek olyan hada gyűlhet össze Rákos mezején, amely minden további nélkül lerohanhatja Európát; Lázok János, a két Kanta, valamint egy féllábú, ám ál-szívbeteg rokkanttűzoltó mint erőforrás.

A gond csak az, hogy amíg Csányi elnök azt is meg tudná mondani percnyi pontossággal, hogy 2018 és 2020 között hány gólt fejelünk szögletből, addig Matolcsy miniszter még azt se tudja pontosan, hogy folyó év végéig hány rokkantat fognak megfingatni, mert amikor ő százezret mond, a saját emberei már integetnek is a háta mögül, hogy még a húszezer se lesz meg.

Miért fontos ez? Mert miközben a kormány aggasztóan magasnak tartja a rokkantak és a kedvezménnyel nyugdíjba vonultak számát (720 ezer fő), addig az igazolt futballistákét aggasztóan alacsonynak (150 ezer fő), utóbbi arányaiban éppen feleannyi, mint az európai átlag. Ismerve a jelenlegi magyar viszonyokat, továbbá a miniszterelnöknek azt az óhaját, hogy a kivívott fülkeforradalom eredményeit nem akarja egy újabb revolúcióval megsemmisíteni, mindebből csakis az következhet, hogy megindul a munkaerő áramlása a rokkantak köréből a futball felé, sőt a két halmaz között folyamatos lesz az átjárás. A társadalom - feltéve ha békében hagyják - ebből nem sokat fog észlelni, hiszen szabad szemmel már ma se nagyon tudja megkülönböztetni a futballpályán a futballistát és a rokkantat, úgyhogy ez a feladat is ki lesz pipálva, a következő nemzeti futballfórumon sikerek híján is mindenki újólag ünnepelni fog, a szövetségi kapitány pedig elérzékenyülve mondhatja majd, hogy a célt elértük: szerethető rokkantjaink vannak.

Elképzelhető, hogy mindez kissé bonyolultnak tűnik egyesek szemében. Kétségkívül léteznek ennél egyszerűbb elméletek is, példának okáért a Kósa Lajosé, aki mint Debrecen polgármestere a reveláció erejével ható bejelentést tett a fórumon. Egyrészt leszögezte, hogy Debrecenben Dombi Tibor nagyobb tapsot kapna, mint Lionel Messi, amiben a Debrecen kupaszereplését ismerve nincs okunk kételkedni. Másrészt felhívta a figyelmet a futball közösségformáló erejére, amennyiben a Loki sikereinek következtében „ma már a labdarúgás olyan közös téma, amiről bármikor beszélgetést kezdhet két egymást nem ismerő debreceni polgár”.

Én még emlékszem a Loki 12. meg 14. helyére, a kiesésekről nem is szólva: mit mondjak, évtizedeken át síri csend borult a városra, ott álltak a piacon, a téren, a mozi előtt a debreceni polgárok, ismerkedni akartak egymással, de nem jutott semmi az eszükbe; ezer szerencse, hogy egy eldugott tornateremben már készülődött Dombi.