Vojna i vojna
Váncsa István
2011. 06. 15. · Hócipő 2011/12
Kétfajta ember létezik. Az első csoportban vannak az Ő tántoríthatatlan hívei, a másodikban a többiek. Hogy ez utóbbi halmaz elemei mért születtek erre a világra, az nem igazán világos, legkevésbé az Ő számára, mindenesetre Ő némiképp utálja az ilyeneket, az Ő szempontjából alighanem teljes joggal. Ezek nem szeretik, nem értik és nem is érdemlik meg Őt. Az még csak hagyján, hogy tüntetnek Őellene, noha ennek már a gondolata is szentségtörésszámba megy, de most már oda züllöttek morálisan, hogy a Cinege úton akarnának tüntetni, mintha ez is olyan volna, mint a Szemlőhegy utca. Ettől a pofátlanságtól az Ő esze megáll, viszont mégse húzatja őket karóba, pedig az volna az adekvát eljárás, hanem csak int a császári gárdának, és ettől a Cinege út a pekingi Tiltott Városra, Ő maga pedig a bölcs Yongle császárra kezd hasonlítani. Yongle tudvalévőleg jó ember volt, Ő azonban még jobb ember. Nyájas olvasóm, lévén cinikus fráter, most azt hiszi, hogy ironizálok, noha eszemben sincs. Kétségtelen, hogy Ő nem egy Teréz anya, de hát jómagam se vagyok az a kimondottan filantróp alkat, és most egyébként is valami többről, általánosabbról és mélyebbről van szó, arról a normális ésszel föl se fogható szívjóságról, ami a szentek között is csak a legkiválóbbakat, de legfőképpen Őt jellemzi. Ez a szívjóság perfekt harmóniában van avval a körülménnyel, hogy Ő szüntelenül harcban áll. Hogy kivel, az nem kérdés, hovatovább mindenkivel, és valószínűleg kora gyermekkorától kezdődően, mert Ő olyan ember, aki a társadalom normális működését, a szokványos emberi viszonylatokat és általában az emberi létezés egészét csakis háborús metaforákban képes fölfogni. Nem Ő az egyetlen. Ismerek urakat, akik számára az asszonyszeméllyel való nyájaskodás is olyan, mint Napóleonnak a népek csatája, úgy mennek az ágyba, mint más a golyózáporba, vagy győznek, vagy meghalnak, és ez így zajlik nap nap után. Ő annyiban különbözik ezektől, hogy neki csakugyan vannak ellenfelei, például a bányászok, a mezőgazdasági, az erdészeti és a vízügyi dolgozók, a köztisztviselők és a közalkalmazottak, a villamosenergiaipari, az élelmiszer-ipari, vegyipari, energiaipari és távközlési dolgozók, a vasutasok, a tűzoltók, a rendőrök, a katonák, az orvosok és az ápolók, a nyugdíjasok, a munkanélküliek és azok, akik a nyugdíjassá, de főleg a munkanélkülivé válás rémképével hadakozva töltik el azt a kevéske időt, ami számukra az árnyékvilágban megadatott.
Természetesen ennyi ellensége Papandreunak vagy Zapaterónak is van, hogy José Sócrates Carvalho Pinto de Sousáról már ne is beszéljünk, viszont ezen urak életében a nép ellenszenve éppoly előrelátható módon következett be, és éppoly kikerülhetetlenül, mint a prosztatamegnagyobbodás.
Nála nem.
Neki ezért is meg kellett harcolnia.
Korábban volt Őneki egy potenciális untermanja, aki maga akarta lezavarni bizonyos „nagy elosztórendszerek” fölöttébb indokoltnak látszó reformjait, amivel a nép minden korábbi elképzelést felülmúló undorát & gyűlöletét érdemelte volna ki, de nemcsak a jelenben, hanem a belátható jövőben is, hogy végül egy Haynauba olvadó Parabokrosként tartsa meg őt a történelmi emlékezet. Nem tehette, mert Ő közbelépett, megakadályozva, hogy az unterman Őhelyette elvégezze a piszkos munkát, és evvel a szavazópolgárok izzó haragját végleg magára vonja. Ennek érdekében - értsd az unterman védelme és saját dolgának a megnehezítése érdekében - Ő példátlan intenzitású személyes energiát mozgósított, világosan tudva, hogy evvel az egésszel a tulajdon politikai jövőjét aknásítja el.
Két magyarázat lehetséges.
Az első szerint Ő egy csakis érzelmi alapon döntő feminin ösztönlény, mint a falu jegyzőjének öregedő és hiszterikus felesége, aki előtt egyetlen cél lebeg, az állatorvosné összes haját szálanként kiszaggatni, ezen kívül semmi se számít, racionális megfontolások nincsenek, a világ is összedőlhet akár. Jómagam ezt a magyarázatot, lévén az Ő tántoríthatatlan híveinek egyike, semmiképp el nem fogadhatom. A második magyarázat pedig az a normális ésszel elgondolhatatlan méretű szívjóság, amiről föntebb már szó volt, és aminek a jegyében Ő csupán egyetlen dolgot akar, magára vállalni a lét összes terheit, de közben kettőzött brutalitással küzdeni tovább. Nehezen föloldható ellentmondás, ráadásul én nem is akarom feloldani. Ez van és passz. „Ezt a változást végig fogjuk csinálni, akkor is, hogy ha egyébként nemcsak tüntetnek a házam előtt, hanem beköltöznek a hálószobámba” - mondta Ő, természetesen nem az egész emberiségre, hanem csak a magyar rendőrökre és tűzoltókra gondolva, és nem mellékesen két nappal azután, hogy a császári gárda az egész környéket lezárta, ekképpen akadályozva meg, hogy a miniszterelnöki hálószobába beköltözni vágyó rendőrök és tűzoltók bútorszállító járművei a célobjektum közelébe eljussanak. A háború tehát folytatódik. Részint talán azért, mert a nálunk intézményesült vircsaftot sokkal gazdagabb országok se engedhetik meg maguknak, ilyen nyugdíjrendszert, ennyire csapnivaló felsőoktatást és egészségügyet, ennyire szétaprózott önkormányzati rendszert nem lehet és nem is érdemes fönntartani, Ő pedig érezhető örömmel amputál, belez és miskárol, de nemcsak avval a céllal, hogy a betegek gyógyuljanak, hanem hogy fájjon nekik. Folytatódik tehát a háború azért is, hogy az Ő tántoríthatatlan híveinek csoportjától különböző másik embercsoport tagjait a guta egyenként üsse meg. Ezt elérni persze nem lehet, viszont törekedni kell rá. Kapjon Lázár másfél milliárdot, mindegy, mire. „Magyarország első Emlékpontja állandó kiállítás keretében, a legkorszerűbb kiállítási technológiákkal és múzeumpedagógiai lehetőségekkel élve teszi tapinthatóvá és mindenki számára is felfoghatóvá azokat a történelmi folyamatokat, amelyek Hódmezővásárhelyt és lakóit érték az elmúlt ötven esztendőben. Emlékpontunk mementó is lesz, hiszen figyelmeztet arra, hogy ez az ötven esztendő nem álom: azzal, hogy távolodunk tőle, nem csökken a tanulságok súlya.” Egy ilyen izére alapesetben jó, ha másfél milliót adnak, nem pedig milliárdot, kivéve, ha pukkasztás a cél.
Valahol már bizonyára készül egy méretesebb olajfestmény az Ő mellalakos portréjával, ünnepélyesen sötét tónusok, egyszerű Brioni öltöny, leereszkedő mosoly. Jobbjának középső ujja keményen mered az ég felé.