Pajtás önkiszolgáló étterem

Megyesi Gusztáv

2011. 06. 29. · Hócipő 2011/13

Már az elején jeleznünk kell, hogy nem a pacal végett jöttünk ide. Itt vegapacal is készül, ami nem feltétlenül tartozik érdeklődésünk homlokterébe, ugyanis laskagombából készül, bigott vegáknak. Mi magunk még folyamatos bűnbeesésünk idején csülkös, velős pacalt fogyasztottunk leginkább, igaz, ma már, a bűnbeesések végeztével, komoly diétás program keretében, csak szimpla velős pacalt eszünk, esetleg szimpla csülköset, vegapacal azonban még nem volt bennünk.

Pedig a Pajtás étterem híveinek internetes bejegyzései szerint Kazup Zoltán üzletvezető kreációja sikeres étel. Filozófiai alapját az képezi, hogy a vegás ember némi önszuggeszcióval pár perc után bárminemű biológiai terméket képes húsnak (belsőségnek) elképzelni, kivitelezésének kiindulópontja pedig az a tény, hogy a laskagomba kifordítva, három méter távolságból, olvasószemüveg nélkül, szalonspicces állapotban igen tud hasonlítani a pacalhoz, amely a barom gyomra volna ugyebár.

Ez a helyi különlegesség persze nincs mindennap. Ám vigyázzunk az ítélkezéssel: gyorsétteremről van szó, amely a jellegénél fogva sehol sem az ínyencek kiszolgálására jött létre. A hatvanas években úgy tartották, hogy az önkiszolgáló gyorsétterem a gyorsuló világ vendéglője, amely állításban már eleve két tévedés van. Először is az időről mára végérvényesen kiderült, hogy nemhogy gyorsulna, de kifejezetten lassul, sőt mintha egyenesen visszafelé akarna menni, másrészt a hatvanas évek gyorsétterme minden volt, csak nem vendéglátó hely. Rohanó emberek tértek be fél órára bármiféle igény legkisebb jele nélkül, s műanyag tálon, műanyag tányérban kikérték a levest, főzeléket, desszertként egy kocka málnaízzel leöntött rizskochot, és leültek, ahol épp találtak helyet, miután persze szalvétával letörölték a zsírtól, főzeléknyomoktól tapadó asztallapot. Néha hátrafordultak a vizeskancsóért, ám ha nem volt szerencséjük, egy épp arra járó darizó szempillantás alatt kilopta a főzelék tetejéről a feltétet.

Ez például rendszeresen előfordult a Móricz Zsigmond körtéri Istálló nevű étkezdében. Még soha senkitől nem hallottam, hogy gyorsétteremben jót evett volna, vagy ott látott volna vendégül baráti társaságot. Csakhogy most a retró idejét éljük, s azt hisszük, hogy az önkiszolgáló gyorsétterem az olyan nagyon jó volt, következésképpen ma is ilyeneket kellene üzemeltetni, lám, a Pajtás is mennyire népszerű.

Ami nem úgy igaz, ahogyan igaz. Retróétteremnek is mondják, s ebben van is valami. Már mindjárt a bejáratnál a hatvanas éveket idéző tárgyak állnak a vitrinben, a törpe autótól kezdve Kazal László kislemezén át a Pajtás fényképezőgépig, s persze maga a helyiség is a megfelelő hangulatot árasztja. Ha direkt nem gondolunk ifjúságunk éveire, akkor olyan étteremben ülünk, amely látványkonyhát üzemeltet, látni az ételkészítés minden fázisát, a pultnál aztán az ember csak rámutat a neki tetsző ételre, s már a tálcáján is van, a pénztárnál pedig fizet. Hanem alapvető különbség van a mai és a régi gyorsétterem között.

Először is nincs hipószag. A hatvanas évek közösségi étkezésére (diákmenza, üzemi konyha, építőtábor, katonaság) mindenekelőtt a mindenen áthatoló, permanens fertőtlenítőszag meg az Ultra mosogatópor jelenléte volt a jellemző, valamint az égett repceolaj finom szitálása, majd megtelepedése mindenen, amit tárgynak hívunk; az ember télikabátjába is örökre beitta magát ez a szag, le se tagadhatta, hogy gyorsétteremben jár. Ennek itt nyoma sincsen, az üzletvezető tán nem is érti, hogy már eleve ettől melegség járja át a szívünket, íme egy újabb ok, amiért érdemes élni.

Másodszor a tisztaság. Hogy órákat üldögéltünk a Pajtásban, de ételmaradékos tányér nem maradt egy percre se az asztalon, márpedig rendesen enni csak makulátlan tisztaságú, rendezett asztalnál lehet, normális, karcmentes, hőre nem lágyuló tányérból. Itt az eszcájg rendben van. Harmadszor pedig az étel minősége. Feltehető en egyszer majd megírják a nagyüzemi főzés nagykönyvét is irodalmi színvonalon, hiszen nyilván másképp kell főzni ezerötszáz emberre, mint tízfőnyi baráti társaságra. Ezt azért mondom, mert Kazup Zoltán 27 évig vezette a csillebérci úttörőtábor konyháját, s ahogy az élményeiről beszél, nincs kétségünk afelől, hogy ha egy szombat éjjelen váratlanul ötezer fős társaság toppan be hozzá, tíz perc alatt összeüt nekik valamit. Egykoron háromezer embernek is készített tortát a táborban, ez sem idegen tőle, valamikor cukrászinasként kezdte a szakmát a Dob utca 1.-ben.

Az étterem 42 éve épült, a portálja ma is ugyanúgy néz ki, mint nyitáskor. Négyféle alaplevest mérnek, 3-4 főzelék, 15 főétel, 7-8 készétel az alap, az árak ezer forint alatt; azt gondoljuk, ezek megemészthető árak. Ráadásul bizalmunkat növeli, hogy a kínálatban nincsen se pizza, se gyros. Környékbeli nyugdíjasok járnak ide, akik lehet, hogy jövő héttől már újra a munka élharcosai lesznek valamelyik közmunkát végző brigádban, aztán bolti eladók, különféle cégek főnökhelyettesei és beosztottjai, de tért már be diplomata is, nagyvállalkozó, Gyorskocsi utcai fogdából szabaduló, vidám társaság; ez még (vagy inkább már) az a környék, amelyik az álmok és a valóság határán áll, hogy aztán ebből mégsem támadnak bonyodalmak, annak egyik oka, hogy alkoholt nem szolgálnak fel.

Végül ami még feltűnik: nincs kiírva, hogy párkáp meg hogy koviubi. Sőt, ilyen egész ottlétünk alatt el se hangzik. Márpedig ahol hajlandók kiírni, hogy párolt káposzta és kovászos uborka, sőt gügyögés nélkül, rendesen kimondani az ételek teljes nevét, az lehet, hogy a besorolásában önkiszolgáló gyorsétterem, nekünk kifejezetten úri hely.

Fotó: Szebeni András