A zene mindenkié
Litkai Gergely
2008. 05. 20. · Hócipő 2008/10
Már a klasszikusok popritmusban és a tizenkét zenés kvarcórák megjelenése óta éreztem, hogy valami nincs rendben a világban. A zene átvette az uralmat a csend felett, a nagyvárosi emberek nem bírják, ha nem dübög, csiporog vagy éppen nyekereg valami a fülükbe. A szállodai liftektől a gyorséttermeken át a klotyókig mindenütt dallamok szárnyán kell végeznünk a dolgunkat. A zene mindenkié tartja a frázissá koptatott mozgalmi jelszó, és ez mára új értelmet nyert.Amikor felcsendül a hatos villamoson a Badinerie első futama, óceániai gyöngyhalászokat megszégyenítő sebességgel buknak háziasszonyok, menedzserek és első osztályos tanulók táskáik és zsebeik mélyére, majd fuldokolva rántják ki telefonjaikat, irigy és zavart pillantásokat vetve afelé, akinek mégiscsak sikerült fogadni a hívást. A zene felcsendülése, akárcsak a Varázsfuvolában, elbűvöli az embereket, fékezés közben elengedve a kapaszkodót lebegnek a térben, mozgólépcsőkön hemperednek végig görcsösen szorítva telefonjaikat, buszokat késnek le és piros lámpákon robognak keresztül. A telefoncsörgés, akárcsak a szirének éneke megbabonázza a mobilosokat.
A csengések kiválasztásakor - személyes tapasztalataim alapján - három dolog a meghatározó: a mobilos technikai felkészültsége, ízlése valamint mentális állapota. Nyilvánvaló, hogy édesanyám, akinek eddig három év alatt egyetlen SMS-t küldtem, de minden héten legalább egyszer felhív, hogy miért küldtem üzenetet, nem fog az Internetről mobilcsengést letölteni, egy fanatikus Kiprich-hasonmásnak látszó, fültől vállig érő hajú buszvezető pedig nem a Csendes éjt választja a beállítások menüpontban. Az eddigi legsúlyosabb tévedésként azt a tévészerelőt éltem meg, aki könyékig hatolt egy rendkívül drága nagyképernyős televízióba, mindenféle segédeszköz nélkül, majd megszólalt a Mekk Elek összetéveszthetetlen dallama. Hasonló sikert aratott egy kairói mecset előtt az az ismerősöm, akinek szórakozottságból telefonján a Salom alehem örökbecsű dallamai csendültek fel. A legmorbidabb eset egy barátommal történt meg a palotai temetőben, aki a sírok közt járva a Van nekem egy csíkos gatyám… kezdetű, lakodalmas pop nóta hangjaira figyelt fel. A hangok egy sírhoz vezettek, ahol üvegházban feküdt egy roma celebritás, a síron pedig telefonja, a kijelzőn a következő felirattal, 12 nem fogadott hívás…
Örök kérdés volt számomra, hogy vajon Petrovits Emil, a MÁV szignál szerzője, kap-e jogdíjat minden lejátszás után. Valószínű, hogy Bach, ha manapság élne, karnagyi állása feladásával is fenn tudná tartani magát a d-moll toccata és fúga csöngésekből, sőt az is elképzelhető, hogy egyenesen telefoncsöngésekre specializálná magát, és nem vesződne az orgonával. Természetesen a csengések tárháza mára a klasszikusok popritmusban vonalnál jóval tágabb lett és a Híradó szignáljától, a Frakkon át egészen a Birodalom visszavág zenéjéig terjed. A választás nem könnyű, hiszen elképesztő hatást tud kiváltani egy zsúfolt autóbuszon a No AIDS szignál felcsendülése, ugyanakkor egy zeneakadémiai koncerten megszólaló Dallas főcímzene is bombaként robban, a temetésen felpittyegő Szervusz, itt a Dáridó nótáról már nem is beszélve.
A legújabb trend a valódi hangokat csöngésként felhasználó telefon. Egy neves színházi és filmrendezőnk telefonja például kakukkol, heves fejkapkodásra indítva ezzel megannyi amatőr ornitológust. A legalattomosabb azonban az a mobilos volt, aki csöngésként felmondta telefonjára a következő szöveget: Vedd már fel, te állat! A telefon először egy igazgatósági ülésen szólalt meg, amikor elfelejtette kikapcsolni.
Természetesen a legdiszkrétebb, ha levesszük a hangot, főleg olyan helyeken, ahol végképp nem illik a többieket zavarni, a szerencsésebbek pedig egyszerűen rezgő üzemmódra kapcsolhatnak át. Egy könyvtárban egy olvasó meg is tette ezt, majd egy újság alatt hagyta, amikor kisietett a büfébe. A vibráló újsággal egy mellette helyet foglaló kolléga végzett egy francia nagyszótárral…