Ráday Vétkezde

Para-Kovács Imre
2012. 01. 11. · Hócipő 2012/02
Megyünk a téli szélben, hajunk lobog, Szebeni fotográfus és jómagam, mintegy tisztelegve a Wittmann fiúk előtt, hasítjuk a telet, és amikor felerősödik a jeges fuvallat, a költő útmutatása szerint nekitámaszkodunk.

A régi telek persze mások voltak, hó esett, és Hubertuszt kevert a magyar művész konyakkal, de a mostaniaknak is megvan a sajátos bája, előnye és íze, semmi sem akadályoz meg minket tehát, hogy szeljük a hűvös, de száraz évszakot, hogy talpaljunk benne, mint Micimackó és Malacka, mint Járai és Matolcsy egykoron.



Ha hideg van, akkor többet kell enni, és lehetőleg tartalmasabb dolgokat, ilyenkor nem melegíti a testet a vegán konyha, nem táplálja a szívet a padlizsán, ilyenkor nagy és vastag húsok kellenek, hüvelyesek és tészták, lehetőleg együtt. Olyan tehát a téli ebéd, mint a tökéletes címlap: kutya, gyerek, nő, lehetőleg együtt és akcióban.

Azért indulunk a Ráday utcába, mert hírét vettük, hogy a belső részén, ahol már kicsit lanyhul a pucc és parádé, ahová már csak azok a francia turisták jutnak el, akik nagyon elszántak, és valamiért elhatározták, hogy megismerik a magyar lélek mélyét, de még nem érték el a Bakáts teret, nos ott, a 29-es szám alatt van a Ráday Étkezde, nem különösebben feltűnő portállal, de meglepő és figyelemfelkeltő dekorációval a falakon.



Kortárs művészek jártak hajdan e tájon, élükön ef Zámbó öcsike állt! Természetesen ef Zámbó Istvánnak semmi köze a falfestményekhez (urbán szekkó), de voltam olyan barom, hogy elfelejtettem az alkotó nevét, aki vakoltra álmodta a lehetséges ételek nevét, különös tekintettel a pár.kápra és a koviubira, ahogy annak már lennie kell egy ilyen intézményben.

Nem siettük el az érkezést, illetve elsiettük volna, de aztán valahogy lelassultunk a szembeszélben így tapasztalhatjuk a választék apadását, ahogy az emberek jönnek, esznek vagy vásárolnak, aztán elmennek. Fogy a magyar - halljuk sokszor, ha rossz társaságba keveredünk, de itt nem a magyar fogy, hanem a tételek, és mire észbe kapunk, hogy enni kéne, már csak pár fogás marad.



Nem vagyunk telhetetlenek, bár Szebeni fotóművész nevében csak óvatosan nyilatkozhatok, beérjük kevéssel, ha az adagok nagyok, és a Ráday Étkezdében nagyok, a csili úgy néz rám a mélytányérból, mintha még nem döntötte volna el, hogy megesz, vagy megadja nekem magát. (Zárójelben jegyezném meg - íme -, hogy a pacallal kapcsolatban mindig is gyanakodtam, mindig voltak fenntartásaim, hogy amennyiben két gyomor összekerül, melyik győzi le a másikat, és erre a dilemmára Garaczi László idevonatkozó értekezése sem adott határozott választ, még szerencse, hogy itt jelenleg nincs pacal, ilyeténképpen nem kell tisztáznom ezt a több mint óvatosságra intő kulináris kérdést.) Zárójel bezárva.

A csili nem csak néz, hanem kifejezetten jó, tökéletesen fűszerezett, nem halálos, nem híg és nem kell detektor, hogy felfedezzem benne a húst, tehát az elégedettség semmi mással nem rokonítható érzése fog el, amit a tájékozatlanok jóllakottságnak neveznek, de mi, magasan képzett művészértelmiségiek inkább bonyolultabb szavakat használunk rá, hogy még magasabban képzettebbeknek tűnjünk.



A többi fogás is rendben van, minőségében az átlagos kifőzdei szint fölött, árban viszont megszokott ezer forint alatti tartományban, és ha a környéken laknék, akkor megoldott lenne az étkezésem, de így, hogy nem a környéken lakom, így is megoldott, nem panaszkodom, csak felhívom a nemes közönség figyelmét a lehetőségre, és egyben presszionálom is, hogy válassza a mosogatásmentes ebéd opcióját, mert nincs annál jobb érzés, amikor kezünkbe adják az elkészített ételt, majd elveszik tőlünk az üres tányért, és gondunk egy pillanat alatt megszűnik.

A hely nem nagy, de kétszintes, aki szeret elbújva enni, elvonulva a tolakodó világ elől, az felmászik a pár lépcsőn, és leül a kortárs művészet alá. Mi nem ilyenek vagyunk, elfoglaljuk a központot, szeretjük, ha mindenhonnan látszunk és hallatszunk, de szerencsére ez nem általános gyakorlat, mindenki nyugodjon meg: nem kell velünk feltétlenül találkozni itt. Odakint fázós kutyák és igyekvő nyugdíjasok, idebent belvárosi piéta, elfoglalt menedzserek és szorgos burkolók.



Fecske, a tulajdonos ránézésre törékeny szőke nő, de olyan kézfogása van, hogy Fekete László is felszisszenne, mint Vona Gábor, amikor véletlenül a Capella öltözőjébe téved. Biztos megkeményítette az élet, mármint Fecskét, és nem Vona Gábort.

A Ráday Étkezde családi vállalkozás, ami annyit jelent, hogy ő csinálja egyedül, illetve még néhány szakács és felszolgáló. Vendéglátós dinasztia sarja, apáról leányra száll a vendéglátás keresztje, és mint elmondja, a Ráday utca nem sokat változott azzal, hogy ilyen sokat változott.

Nézek ki az ablakon, és próbálom egyben tartani az agysejtjeimet, de menthetetlenül szétszaladnak, ami akkor is gyakran előfordul, ha éppen nem vagyok végzetesen jóllakott, de ilyenkor aztán teljesen felesleges minden igyekezet, vérellátásuk megszűnik, egyetlen nagy gyomor vagyok, és csak arra szeretném felhívni az emberiség figyelmét, hogy ezekben a percekben ne terveztessenek velem űrhajót, mert le fog zuhanni. Köszönöm.



Egy kifőzdében az a második legjobb dolog, hogy meleg van, a főzés és sütés tulajdonképpen nem más, mint bizonyos anyagok hosszabb-rövidebb ideig történő hőkezelése, de nem minden hő hasznosul egy étel elkészítése közben, így aztán ahol főznek, ott nem lehet hideg, és ha nincs hideg, akkor barátság van, szeretet, béke.

A főzelékekre már nem jut időnk, de többen eskü alatt állítják, hogy nagyszerűek, komoly főzelékfanatikusok nyilatkoznak az ügyben, presszionálnak minket, hogy menjünk vissza és próbáljuk ki azokat is, amit minden bizonnyal meg is teszünk, ha megint a kerületben járunk.

Fotó: Szebeni András