Istenverte részecskéink

Váncsa István

2012. 07. 25. · Hócipő 2012/15

Nem érti a magyar ember, mi az a Higgs-bozon - legalábbis ezt írta egy sajtómunkás, aki a Kőbányai úti piacra látogatott, és úgy találta, hogy a vásárlók kvantumfizikai műveltsége kívánnivalókat hagy maga után. A magyar ember tehát hiába tudja, hogy a Nagy Hadronütköztető elnevezésű részecskefizikai kukkoldában sikerült meglesni a Higgs-bozont, mégsem képes arra, hogy ezt a korszakos felfedezést a magyar üdvtörténetnek a világ teremtésétől a Nemzeti Együttműködés Rendszere felvirágzásáig tartó folyamatában megfelelőképp elhelyezze.

Ezen kívánunk a magunk szerény módján segíteni.

„Képzeljünk el egy termet, tele nagyjából arányosan eloszló, egymással beszélgető Fidesz-KDNP-s politikusokkal. Ide lép be Orbán Viktor azzal a céllal, hogy elérje a túloldalon lévő ajtót” - kezdi felvilágosító célú kísérletét az index.hu, ám a népművelő szándék ezen a ponton meg is feneklik, ugyanis a jó ízlésű ember effélét semmi szín alatt nem óhajt elképzelni, ilyesmit maximum lidérces álmaiban lát maga előtt pár pillanatig, aztán hideg verítéktől csapzottan és levegő után kapkodva fölriad.

A példázatot eredetileg David J. Miller angol fizikus találta ki azzal a céllal, hogy William Arthur Waldegrave-nek, a brit kormány tudományminiszterének, elmagyarázza, mi az a Higgs-bozon, és ő is politikusokkal teli teremről beszélt, ami már eleve rossz irány. A politikusok nem gázmolekulák, hogy egyenletesen oszoljanak el, hanem csoportokba verődnek, a csoportok tagjai pedig a más csoporthoz tartozókat undorral méregetik. És ez nem csak a politikusokra igaz. Valószínűsíthető, hogy Miller, mint igazi tudósember, gyűlöli a fogadásokat, ezért mindig elsőként érkezik, és szűk húsz perc alatt leissza magát, így nincs alkalma megfigyelni, hogy a részvevők a legkevésbé sem véletlenszerűen és egyenletesen oszlanak el, hanem előre megfontolt szándékkal és (többé-kevésbé) aljas indokkal keresik a számukra fontos csomópontokat, miáltal is a parti egésze egy buja kavargás, mint a hosszúbajszú zöld moly (Adela viridella Z.) színpompás násztánca a nyáresti szürkületben.

Most pedig megkíséreljük Miller példabeszédét használható formára átszabni.

Vegyünk két-háromszáz, egymást garantáltan nem ismerő magánszemélyt egy állófogadás első tíz percében, amikor még nem kezdtek el szervezkedni, majd a terem szélén menjünk oda valakihez, köszöntsük nyájasan, és súgjuk meg neki, hogy két perc múlva belép az ajtón a fogadás díszvendége, egy sárga szmokingos kopasz egyed, akit Don Vittorio a jövő emberének tekint és hamarosan a közvetlen csicskásává emel. Ezt követően a biztonsági kamerák monitorai előtt ülő megfigyelő azt fogja látni, hogy a bizalmas információval megtisztelt személy összesúg más emberekkel, azok megint másokkal, tehát a tömegen belül csomópont alakul ki, amely az információ terjedésének megfelelően továbbhalad. Miller példázata szerint az embersokaság a Higgs-mező, a mozgó csomópont pedig a mező gerjesztett állapota (the smallest possible excitation of the Higgs field), vagyis maga a Higgs-bozon, amely, mint azt rögtön látni fogjuk, a szarból verebet sodor.

Két perc múlva csakugyan lépjen be az ajtón egy sárga szmokingos kopasz egyed, akit erre a szerepre felkértünk. Miller végiggondolatlan példabeszédében Thatcher exminiszterelnök asszony érkezik, ami teljes félreértés, ő ugyanis már eleve valaki, a Higgs-mechanizmus viszont éppen azt magyarázza, hogy a W és a Z bozonok honnan faszolják a tömegüket, ami igazából nem is járna nekik. Hogy ezek a bozonok valójában micsodák, az tökmindegy, elég annyi, hogy súlytalan nímandok, és mégis tömegre bírnak szert tenni.

Hogyan?

Úgy, ahogy a kopasz.

Megy át a termen, és smúzolni vágyó emberek csapódnak mellé, kisebb csoportosulás alakul ki körülötte, ez a csoport is halad, de a kopasz természetes menettempójánál jóval lassabban. Tehát, mint mondtuk, a teremben lévő embersokaság a Higgs-mező, amivel a tömeg nélküli részecske - vagyis a névtelen kopasz - kölcsönhatásba lép, és ez a kölcsönhatás tömeggel ruházza fel őt, a semmiből vagy senkiből szinte nulla idő alatt valami vagy valaki válik, ahogy ezt a mindennapokban is tapasztalhatjuk.

Fogalmazzunk még világosabban. Legyen a mező például egy ország, amely folyamatosan kitölti, ha nem is az egész világegyetemet, de azt a kilencvenkétezer négyzetkilométert, ami neki maradt. Ezen a területen két hajléktalan létrehoz egy gazdasági társaságot, apportként bevisznek öt liter kannás bort, ezt követően a poros alföldi akácfa árnyékából startoló vállalkozás kölcsönhatásba lép a Higgs-mezővel, és pár év múlva már degeszre hízott Drakulaként, az ország nyaki ütőerén csüggve látjuk viszont, a hajléktalanokról pedig kiderül, hogy bozonok mind a ketten. Ők közvetítenek a mező és a gazdasági társaság között. Fognak egy darab papírt, ráírják, hogy Pályázat, rányomják a hüvelykujjukat, és plutty, a papír máris ötszáz milliót ér; még egyszer rányomják, plitty-plutty, ötszáz milliárdot. Egyikük már gazdagabb, mint Brunei szultánja, a másik pedig gazdagabb, mint az egyik.

Hogy isteni részecskék volnának mind a ketten, arról szó sincs. Mint ismeretes, Leon Lederman amerikai Nobel-díjas a Higgs-bozont egy megjelenésre váró könyvében istenverte részecskének titulálta, csak hát a kiadó úgy gondolta, az „isteni részecske” elnevezés piacképesebb. Az viszont tény, hogy a bozon extrémmód önzetlen partikula. Neki magának tulajdonságai nincsenek is, a tömegén kívül minden tulajdonsága zérus, tömege pedig csakis azért van, hogy legyen mit továbbadnia. Hajszálra olyan, mint Teréz anya, vagy mint a Drakula Rt. tulajdonosa, aki a tulajdon személyét semmibe veszi, és csupáncsak a Drakula Rt. boldogulásáért fáradozik. S minthogy a föntebb futólag már említett Don Vittorio szerint a Drakula Rt. maga a nemzet, Drakula anya végül is a magyarság őrangyala, ám ezen a csapáson most nem megyünk tovább, sőt azt se részletezzük, hogy Don Vittorio voltaképp kicsoda. Ugyanabban a kvantumállapotban van, mint a drakulás bozonok, ergo ő is bozon. Ha kíváncsiak vagyunk a részletekre, nézzünk utánuk a neten.

A bozon amúgy tünékeny jószág. Ellentétben a fermionokkal, melyeknek a száma állandó, a bozon keletkezik és elmúlik. Az energia és az impulzus megmarad, de a bozon elillan, mintha sohase lett volna.

Kár, hogy mi már ebben sem hiszünk.