Irány kelet

Megyesi Gusztáv

2012. 07. 25. · Hócipő 2012/15

Váratlan esemény zavarta meg a magyar futball töretlen fejlődését. Németh Krisztián, huszonhárom éves, szépreményű válogatott futballistánk a görög Olimpiakosz Pireusz csapatától a Roda JC Kerkrade holland első osztályú klubhoz szerződött. Ez azért meglepő, mert Kerkrade városa alig ezer kilométernyire van Budapesttől, míg például az orosz Vlagyivosztok nyolcezerre, ráadásul pár éve ott is fejlett futballélet zajlik, s számítanának Németh Krisztián játékára. Ám ő mégis Európát választotta.

Holott, mint tudjuk, Európa a nyugati világgal együtt hanyatlik, s aki csak teheti, szedi a sátorfáját és menekül a térségből. Aki figyelemmel kíséri a futballvilág történéseit, az tudja, hogy az ezekben a napokban éppen a Honvéddal kupameccseket vívó Anzsi Mahacskala egyre-másra erősödik olyan világhírű futballistákkal, mint például Roberto Carlos (bár ő inkább már edző), vagy a Chelsea exsztárja, Zsirkov és az egykori barcelonai csillag, Samuel Eto’o. Igaz, ami igaz, ezek a játékosok már ingyen SZTK-mankót is kérnek a több tízmillió eurós szerződésük mellé, és hazájukban tán már nyugdíjjogosultak is, ám a dagesztáni életvitel, az új tájak, kultúrák felfedezése iránti olthatatlan vágy Mahacskalába szólította őket.

Hála az égnek, a miniszterelnök útmutatásai alapján, csakúgy mint az élet más területein, de főleg a gazdaságban, Magyarország a futballban is felismerte az idők szavát, és Kelet felé nyit. De nem ám kivénhedt, a pályafutásuk végén még némi milliárdokat keresni óhajtó sztárjaink vonulnak Oroszföld felé, hanem a magyar válogatott legtehetségesebb ifjú reménységei.

Mint tudjuk, a magyar válogatott, noha eredményei nincsenek, a világ legszerethetőbb csapata. Azt is tudjuk, hogy a magyar futball az UEFA ranglistáján 39 európai ország között a 29. helyen áll, ami egyszerűen tündérmese. A válogatott tagjai egyre-másra szerződnek el a halódó nyugati csapatoktól a mesés Kelet felé. Legnagyobb sztárunk, Dzsudzsák Balázs a romkocsmákban borongó eindhoveni értelmiségi közeget otthagyva Mahacskalába igazolt, de ő sem a pénzért (pénzcentrikusan legfeljebb a bankárok és spekulánsok gondolkodnak) hanem mert szereti a kihívásokat. Ez jó. A magyar futballista bele is pusztulna, ha kintléte alatt nem érnék őt állandó kihívások a klubjánál, és például simán beférne a csapatba, a meccseken mindenféle idegbaj nélkül gólokat lőne, és még az edzője sem üldözné őt. Dzsudzsáknak ugyan nem sikerült maradéktalanul legyőznie a kihívásokat, mert eladták őt Moszkvába, ám legalább Keleten maradt. Huszti Szabolcs viszont, aki Hannovert hagyta ott a helyi ipar és kereskedelem összeomlását látva, Szentpétervárra igazolt, igaz, ott nem ismerték fel a zsenialitását, mert most újra Hannoverben kell ennie a száműzöttek keserű kenyerét.

És nincs megállás. A magyar válogatott másik reménysége, Priskin Tamás a tavasszal szerződött a tán már el is süllyedt brit szigetekről a Vlagyikavkaz csapatához. A csapat irányítója, legbiztosabb tagja, Koman Vladimir Monte-Carlo egysíkú és perspektívátlan életét megunva helyezte át székhelyét a szintén orosz Krasznodarba, és nagy a valószínűsége annak, hogy a másik ász, Rudolf Gergely se nézi tovább tétlenül Itália pusztulását és a barbárok bevonulását, s a jó nevű Krilja Szovjetov csapatához igazol.

A magyarok már a spájzban vannak - mondhatná az orosz futballrajongó, ha kinyitja az orosz Népsportot, ám nem erről van szó. Figyelemre méltó, hogy a magyar játékosokkal készült interjúkban nemhogy a fizetések nem kerülnek szóba, de az sem, hogy Oroszországban mindössze 13 százalék adót kell fizetni, sőt ügyes könyvelővel a nettó fizetés csaknem azonos a bruttó fizetéssel. A magyar játékos kizárólag szakmai okokról hajlandó beszélni: azért választotta Oroszországot, mert meggyőződése, hogy az orosz bajnokságé nemcsak a jövő, de már a jelen is. Plusz a nemzeti érdek, különös tekintettel arra, hogy a futball ma a magyar gazdaság legfőbb húzóágazata, miként a hivatalos miniszterelnöki ideológia középpontjában is a futball-labda áll. Koman Vladimir, akit egyébiránt a legértelmesebbnek tartanak a válogatottnál, az itthoni ortodoxok legnagyobb megdöbbenésére külön kiemelte, hogy azért is jó neki Krasznodarban, mert legalább szem előtt lesz, értve ezen Egervári Sándor szövetségi kapitány látómezejét.

Mi magunk nem ismerjük Egervári kapitány látómezejének paramétereit, de biztos így van. Koman sokáig Genovában, utoljára pedig Monacóban futballozott, ahová legalább 1200 kilométert kell autózni, míg az ember Budapestről odaér. Krasznodar viszont csak 2000 kilométer. Ha azt veszem, hogy egy másik magyar futballista, Németh Norbert a Pesttől 5400 kilométerre lévő Tomszkban játszott (igaz, nem fért be a csapatba), akkor Egervári kapitány egy Julianus barát elhivatottságával akár hetente is megnézheti a válogatott kulcsemberét, s ha már Krasznodarban van, onnét észak, nyugat és kelet felé alig két napig gurulva a többiek formájáról is személyes tapasztalatokat szerezhet, feltéve, ha nem a kispadon ülnek. Sőt, ha útja során a Volga-Káma menti, levédiai és etelközi térséget is érinti, bevetésre váró magyar ékek mellett egyéb érdekességekre is lelhet a cserkaszkuli kultúrát illetően (amikor még nem váltak el a magyarok az obi-ugoroktól), amit aztán nagy hatékonysággal beépíthet nemcsak a követendő taktikába, de esetleges akadémiai székfoglalójába is.

Elvégre az is tarthatatlan állapot, hogy a mesteredzőkkel, professzorokkal és egyéb hétköznapi zsenikkel teletűzdelt magyar edzői karból még senki sem tagja a tudományos akadémiának, miközben az MTA volt elnöke a futballszövetség elnökségi tagja.