Az öregedő futballista
Esterházy Péter
2006. 06. 07. · Hócipő 2006/12
Az öregedő futballista (továbbiakban: ö. f.)
többnyire családos, meghatározhatatlan korú, lassú emlős; ö. f.-nek
lenni, ha nem függetlenül is a kortól: állapot, bölcselet, világnézet.
Helyünk a világban. Ö. f. alapvetően gonosz lélek, amit csak
ellenszenvesebbé tesznek az ellágyulás hullámai, a humanizmus tajtékja
és az őt kétségkívül körülvevő csönd. Ö. f. főként gyanakvó. Minden
gyanús, legfőképp, ami nem gyanús. (Az övéhez képest a kommunista
mozgalmak öngyilkos, osztályharcos gyanakvása a harmincas vagy nálunk
az ötvenes években - szóra sem érdemes, kedélyes bizalmaskodás, no hát
eltekintve a halottaktól. Milyen keveset tudott Puskáshoz képest
Rákosi...) Ö. f. dogmatikus.
Mindenkit fiatalnak lát. Elébb a húsz-, aztán a huszonöt, majd a
harmincéveseket tekinti gyereknek. A harmincöt éveseket már nem, mert
úgy gondolja (hosszú évekig), hogy ő is annyi. Megy az utcán, és
nemcsak hogy szinte mindenki fiatal, de egészen bizonyosan futballista
is (itt a gyanúsított kopaszsága, pocakja, fél lába, női mivolta akár
együttesen is - képzeljük magunk elé! - csak annyi akadályt jelentett,
mint az elébb említett társadalmi tragédiáknál az igazság: azaz
semmit). És akkor mindezek egyet akarhatnak: bekerülni a csapatba, s
talán mondanunk se kell, ki helyére. Ennek megfelelően megteszi az
ellenlépéseket, ö. f. a Nagy Mahinátor, hosszú, konspiratív telefonokat
bonyolít a szertárossal és a kapussal, egyszóval a mérvadó
személyiségekkel, valamint egy közelebbről meg nem nevezhető,
befolyásos személlyel, nem retten vissza az edzőnek szóló névtelen
telefonoktól, vagy épp az edző nevében fölhívni a nagyreményű, fiatal
csatárt, hogy mondjuk, a vasárnapi meccs egy órával később lesz, s
aztán vasárnap nagy hangon a fiú védelmére kelni, istenem, hát
elkésett, kivel nem fordult már ez elő, de nagyon tehetséges, igaz,
rendnek kell lenni...
Ö. f. még nem öreg. Edzésen(!) még mindent ő tud a legjobban. Így aztán
kevély. A kevélység kézen fogva jár a megalázkodással, mert ö. f., aki
magát az idő és a labda urának gondolván előjogokat követel,
tiszteletet, elismerést és fix helyet - s ha azt olvassa a
szaksajtóban, hogy senkinek sincs bérelt helye, azt személyes
támadásnak és intrikának veszi -, egyszersmind ő az, akiből az
önbecsülésnek még a morzsája is hiányzik, a pályán eltölthető minden
percet az Élet bőkezű ajándékának tart, ajándéknak, melyet tehát ki sem
lehet érdemelni, csak megköszönni. Szóval egy ilyen ö. f. az nagyon
hálás tud lenni.
Ö. f. - látjuk - egy hisztérikus, szép, viharos múltú vénkisasszony (l.
mint mindig Flaubert és Bovaryné viszonyát). De mindez csak anekdota.
Ö. f. természetrajzának két fundamentális pillére: a lustaság és a
rinya.
Lustaságát bízvást nevezhetjük ontologikusnak. Valami mély, higgadt
tompaság és ellenkezés ez, amely nem elhatározás kérdése, sokkal
természetibb annál (kérdezhetjük-e a sziklát, mért nem repül, és az
erdőt, hogy mért nem rohan, s az aranyat, hogy mért nem úszik), egy
ideig el lehet fedni kis futkározással, gimnasztikával, de aztán eljön
az igazság pillanata, ö. f. nem is megáll, de lecövekel végérvényesen,
nagyot sóhajt, hogy beleremegnek a csillagok, s szinte a firmamentummal
együtt löki ki a szót: NEM. Egy tapodtat se tovább. Egy lépést se. Nem
akarok szenvedni tovább. Elég. Magamtól én már többé nem futok. - Labda
nélkül már eddig se nagyon, és a ritka, tíz méteren túli sprinteknél
elfogta őt a hosszútávfutók rettenetes magánya, de eztán már csak
álldogálni fog ott a zöld gyepen, örökétig, nézdegél, gondolatait
rendezi, tűnődik, eközben kicsit zavarja az a rohangálás ott a pályán,
ez a szeleburdi összevisszaság, melyről, rémlik, neki is vannak
emlékei. (...)
Ö. f.-nek mindene fáj. Ami van, az fáj vagy fájni fog. Nincsen olyan
mozdulat, amelyhez ne kapcsolódna fájó múlt, fájó történet és jelen
idejű "rinya". Kötözések, ragasztások, fagyasztások, bokagumi,
térdgumi, combgumi, fáslik, kötszerek, kenőcsök, olajak, görcsoldó
pirulák. Ha rendesen bemelegít, halálosan elfárad, ha nem, rásérül. Ha
így csinálok, fáj, panaszkodom gyerekként apámnak. Hát ne csinálj úgy,
válaszolta egyszerűen.
Ö. f. a térdét tiszteli leginkább. Van a porcleválásnak egy fajtája,
melyet úgy hívnak - így hallotta -: porcegér. Erre a porcegérre sokat
gondol. Hogy ott bolyong a térdében, ott tanyázik - ettől ö. f.
különbnek érzi magát, kiválasztottnak és sebezhetőnek. Néha szeretettel
megsimítja a térdét. A porcegeret Bélának hívja, és tegezi. Ha ne adj'
Isten gólt rúg, odaszól: Jó Bélám, akkor ezt most bevágtuk... Úgy érzi,
Béla a barátja, rá számíthat. A barátság fájdalommal jár, így már ezt
is tudja.
A "rinya" teljességre törekszik, nagyravágyó, mindent akar: a lebegő
boka hálás terep a különféle szalaglazulásokkal, az Achilles-ín
titokzatos gyulladásai, az izomgörcsök tömkelege (vádli, comb), az
érzékeny lovaglóizom, s ó, a húzódások, a makacs húzódások, majd a
váratlan nagy orvtámadás: hátizmok! Ki hitte volna egyáltalán, hogy
léteznek; és innét már csak egy ugrás, egy rosszul sikerült, a
nyakizom: mint végső árulás. S a bűnök a deréktájon...
(részlet a június 9.-én megjelent
"Utazás a tizenhatos mélyére" című könyvből)