Napló gyermekeimnek - 1991/21
Déri János
1991. 10. 17. · Hócipő 1991/21
Október 11., péntek
"Csak ami nincs, annak van bokra."Fél órája sincs, hogy csöngött a telefon, és mint független magyar értelmiségit, engem kerestek. Én, mint független magyar értelmiségi, természetesen hozzájárultam, hogy az engem megkereső független magyar értelmiségiek csoportja ezúttal az én nevemben is független magyar értelmiségi legyen.
"Mint egy halom hasított fa hever egymáson a világ".
Pedig én azt hittem ám, hogy sikerül megúsznom a slihtolást, mert hogy amikor kezdtem egyre jobban degusztálódni attól, hogy ilyen-olyan tv-műsorokban ilyen-olyan közéleti emberek hazudozzanak összevissza nekem és általam, hát kiszálltam az anyázásnak eme Európába vezető professzionista gyakorlásából.
Szemere Peti a kerület legtehetségesebb politikusa volt már 14 éves korában. Akkora volt, mint egy könyvszekrény, a Vasasba járt bunyózni, és nagy, kerek, csodálkozó szemekkel nézett erre a gonosz világra, miközben éppen vert valakit. Egyszer aztán komoly bajba került ez a Szemere, mert a parkban egy jókora rohadt almával fején találta az éppen a napköziseket legeltető Alíz nénit. Ez persze még nem lett volna baj, legalábbis Szemere szempontjából, még az se nagyon, hogy menekülés közben lekurvázta a derék orosz-tanárnőt, mert a szomszéd iskolába járt és joggal vélte, hogy Alíz néninek fogalma sincs róla, ki is lehet az, aki ilyen aforisztikus tömörséggel küldte el az anyjába.
Csakhogy valaki beköpte.
Mikor rájött, hogy lebukott, azonnal megtört. Picit sírt is, na nem a büntetéstől való félelemtől, hanem amúgy fel-felcsukló mélyről jövő férfiasan, mintegy a megbánás nehéz könnyeivel lemosva fiatal életéről a szörnyű tettet.
Szemere, a megtért tékozló fiú, Alíz néni kedvence lett, szinte példakép, hogy nocsak, meg no lám, és hetente egyszer az öreglánynál teáztak, ami azért státusszimbólumnak sem volt akármi
Közben engem naponta egyszer megvert. Az volt ugyanis a meggyőződése, hogy én dobtam fel. Hogy ott sem voltam a parkban, hogy nem is voltam napközis, nem nagyon zavarta.
- És szétvágom az agyad, ha beköpsz a vén kurvának - üvöltötte, miközben Alíz nénit utálta, de tőle félt, úgy, hogy már csak sietősen tudott belém rúgni, hogy még odaérjen a bűnbánó teára.
Amikor elment a kedvem a politikai újságírástól, és úgy döntöttem, hogy szavahihetőbb kuncsaftok után nézek, rengeteg mágussal, és ufólátóval hozott össze a sors. Akkor végre úgy éreztem, független vagyok, mert a "Nulladik típusú találkozásokat" egy napon támadta a Magyar Fórum, a Beszélő és a Népszabadság. Aztán a Magyar Tudományos Akadémia, szinte egy időben átkozott ki egy alföldi református lelkésszel. Napról napra éreztem, ahogy egyre függetlenebb leszek.
"Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikat".
Mostanság megint sokat gondolok Szemere Petire, aki sokáig és rendszeresen vert valamiért, amit nem is csináltam. Merthogy elvesztettem a függetlenségemet.
Na nem önként. Pusztán egy pillanatra megfeledkeztem magamról és szóba álltam néhány kollégámmal a nyilvánosság előtt egy új műsorban, amelyben a legismertebb publicisták vallanak magukról, és a világról.
Én meg hallgatom őket.
Azóta az az érzésem, hogy engem utálnak az egész szakma helyett azok, akik erre szegődtek. Azóta hetente egyszer-kétszer kapok a pofámra, ha csinálok műsort, ha nem. Alíz néni meg, gondolom, valahol főzi a teát. Én meg borogatom a lelkemet és nagy néha megvilágosodok, jobb és bal oldalamon, mint örökre letörölhetetlen sztereó tetoválás fénylik fel az igazság: "a függetlenség a tudatunktól független, objektíven nem létező valami, mert sosem lehetünk függetlenül azoktól, akik függetlenül tőlünk gyűlölnek minket."
"Mint egy halom hasított fa hever egymáson a világ".
Pedig én azt hittem ám, hogy sikerül megúsznom a slihtolást, mert hogy amikor kezdtem egyre jobban degusztálódni attól, hogy ilyen-olyan tv-műsorokban ilyen-olyan közéleti emberek hazudozzanak összevissza nekem és általam, hát kiszálltam az anyázásnak eme Európába vezető professzionista gyakorlásából.
Szemere Peti a kerület legtehetségesebb politikusa volt már 14 éves korában. Akkora volt, mint egy könyvszekrény, a Vasasba járt bunyózni, és nagy, kerek, csodálkozó szemekkel nézett erre a gonosz világra, miközben éppen vert valakit. Egyszer aztán komoly bajba került ez a Szemere, mert a parkban egy jókora rohadt almával fején találta az éppen a napköziseket legeltető Alíz nénit. Ez persze még nem lett volna baj, legalábbis Szemere szempontjából, még az se nagyon, hogy menekülés közben lekurvázta a derék orosz-tanárnőt, mert a szomszéd iskolába járt és joggal vélte, hogy Alíz néninek fogalma sincs róla, ki is lehet az, aki ilyen aforisztikus tömörséggel küldte el az anyjába.
Csakhogy valaki beköpte.
Mikor rájött, hogy lebukott, azonnal megtört. Picit sírt is, na nem a büntetéstől való félelemtől, hanem amúgy fel-felcsukló mélyről jövő férfiasan, mintegy a megbánás nehéz könnyeivel lemosva fiatal életéről a szörnyű tettet.
Szemere, a megtért tékozló fiú, Alíz néni kedvence lett, szinte példakép, hogy nocsak, meg no lám, és hetente egyszer az öreglánynál teáztak, ami azért státusszimbólumnak sem volt akármi
Közben engem naponta egyszer megvert. Az volt ugyanis a meggyőződése, hogy én dobtam fel. Hogy ott sem voltam a parkban, hogy nem is voltam napközis, nem nagyon zavarta.
- És szétvágom az agyad, ha beköpsz a vén kurvának - üvöltötte, miközben Alíz nénit utálta, de tőle félt, úgy, hogy már csak sietősen tudott belém rúgni, hogy még odaérjen a bűnbánó teára.
Amikor elment a kedvem a politikai újságírástól, és úgy döntöttem, hogy szavahihetőbb kuncsaftok után nézek, rengeteg mágussal, és ufólátóval hozott össze a sors. Akkor végre úgy éreztem, független vagyok, mert a "Nulladik típusú találkozásokat" egy napon támadta a Magyar Fórum, a Beszélő és a Népszabadság. Aztán a Magyar Tudományos Akadémia, szinte egy időben átkozott ki egy alföldi református lelkésszel. Napról napra éreztem, ahogy egyre függetlenebb leszek.
"Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikat".
Mostanság megint sokat gondolok Szemere Petire, aki sokáig és rendszeresen vert valamiért, amit nem is csináltam. Merthogy elvesztettem a függetlenségemet.
Na nem önként. Pusztán egy pillanatra megfeledkeztem magamról és szóba álltam néhány kollégámmal a nyilvánosság előtt egy új műsorban, amelyben a legismertebb publicisták vallanak magukról, és a világról.
Én meg hallgatom őket.
Azóta az az érzésem, hogy engem utálnak az egész szakma helyett azok, akik erre szegődtek. Azóta hetente egyszer-kétszer kapok a pofámra, ha csinálok műsort, ha nem. Alíz néni meg, gondolom, valahol főzi a teát. Én meg borogatom a lelkemet és nagy néha megvilágosodok, jobb és bal oldalamon, mint örökre letörölhetetlen sztereó tetoválás fénylik fel az igazság: "a függetlenség a tudatunktól független, objektíven nem létező valami, mert sosem lehetünk függetlenül azoktól, akik függetlenül tőlünk gyűlölnek minket."