Teljes napfogyatkozás

Minden temetés szörnyű, sikert remélni tőle abszurd, mint a viccben, amelyben ennek bizonyságaként felkérik az özvegyet, és háromszor húzzák vissza a koporsót. Tán azért se mentek el sokan, mert érezték, nem a szívükhöz oly közeli kispesti srácról, hanem másról fog szólni. Ezt az ágyútalp kiagyalója el is árulta a Mancsban: a temetés ugyanis - ha durván hangzik is - nem Puskás Öcsinek fontos.

Ő aztán ért hozzá, az egyház nemkülönben. Megérezték a ritka lehetőséget az év legnagyobb miséjére, modern legendát is teremteni az újjávarázsolt Bazilika számára, s főidőben köztévés riporterrel fertályórát értekezni a megboldogult vallásosságáról. Nyomatékosan közölve, a szentmise véget ért, jöhet a református püspök és az állami hozzájárulás miatt megtűrt miniszter. A rendező pedig felvonultathatta a felcsúti angyalkák után a szokott társulatot, Pitti Katalint, Kiss B. Attilát, Demjén Rózsit, Géczi Erikát, Csurka Lászlót, Tőkés Lászlót, Grosicsot, Buzánszkyt, Schmittet, illetve váratlan rosszulléte miatt magyar hangját.

Már csak az a kérdés, Puskás is jobboldali volt-e? S ha igen, deklarálni kell-e ország s világ előtt, bár nem hiszem, hogy ebből Platini, Blatter vagy Beckenbauer bármit is felfogott volna.

Mielőtt politizálással vádolnának a friss gyász heteiben, célom kizárólag az, hogy Öcsi emlékét megfosszam ettől. A sors kegye jóvoltából hónapokat tölthettem vele és családjával Madridban, de öt percet se tudok, amikor politikáról beszélt volna. Pedig a minap azt is kimutatták, hogy pályafutása szinte csak diktatúrákhoz kapcsolódik, Rákosi apánk Magyarországában és Franco generalisszimusz Spanyolországában focizott, Papadopulosz ezredes Görögországában, Pinochet tábornok Chiléjében és Stroessner Paraguayában edzősködött. Akad ugyan pár ausztrál év is, de valóban, többnyire diktatúrákba vetette a sors. Azért remélem, senki se gondolja, esténként megforgatták a glóbuszt Bözsikével és Anikóval, na, édes feleségem és kislányom, melyik népelnyomó rendszerben nem éltünk még?

Amikor végleg hazajöttek, könyörögve kértem, ne hagyja, hogy beszippantsa a politika, ne a fél ország Öcsije legyen. Gyarmatiék akkor kezdték gyűjteni az MDF, majd később Orbán mögé a régi nagyokat, sajnos nem hallgatott rám, de tán észre sem vette, hogy amire Grosicsék kérik, élménybeszámolók sokaságára, azokat mások folytatják, egy kiugrott színműíró veszi át a terepet, akinek a nevét 15 éve nem írtam le.

Azóta jóval kevesebbszer találkoztunk, egy cikkem miatt megharagudtak, ebben Öcsivel együtt elküldtem összes Nobel-díjasunkat és világhírű karmesterünket, aki elhagyta a hazáját. Mire több ismerőse felhívta, na, ez a te haverod! Hiába bizonygattam Bözsikének, hogy a mi műfajunkban szinte mindig a fordítottja az igaz, és mindez azért íródott, mert sokan továbbra is disszidensnek tekintik azokat a nagyságokat, akik csak elismerést szereztek a hazájuknak, és korántsem önszántukból távoztak.

2000-ben beszéltem vele utoljára, Demjánék füredi pincéjében falaztunk be egy-egy palack bort száz évre utódainknak, aznap, amikor az ég pár pillanatra teljesen elsötétült, az ő tudata még csak időnként. Azt hiszem, neki kellett közülünk a legkevesebbet írnia a mellé tett papírra, ki a feladó. Kedves volt, mint mindig, néha kikapcsolt, majd csípőből sorolta az adatokat, amelyeket a köré gyűlt futballtudoroknál is jobban ismert. Még hogy ne emlékezett volna a 6:3-ra? Csak később tudtam meg e furcsa kihagyások okát.

- Téged nem szeretnek a magyarok - kacsintott rám, kedvesen veregetve a hátamat. Azóta töprengek, vajon a régi szeretet jeleként fogalmazta ily barátian őszintére, vagy már a kezdődő feledés ölte ki belőle vélt vétkemet. Túl sokan voltunk az asztal körül, hogy kibeszéljük, utána meg már nem lehetett. Harminc évbe egy mondat politika belefér - vigasztalom máig magamat.

A család élete attól kezdve vesszőfutássá vált, Bözsike ki volt szolgáltatva egy folyamatosan elhatalmasodó betegségnek, egy őrületes helyzetnek, s annak, hogy a segítőknek bizony hátsó szándékaik is vannak, egy kis fényt kapni a legendából, néha nemcsak azt.

Öcsi tudtommal jó üzletet sosem kötött, minden vállalkozása befuccsolt, az utolsó siker a nejlonharisnyák behozatala lehetett. Pesti nepperét a madridi emigrációban is tenyerükön hordozták, amikor az egyetlen élő rokonához hazalátogató Alival az újpesti focisták törzshelyén, a Pozsonyi úti Ipoly presszóban megittam egy kávét, úgy néztek rá Deákék, mintha a bolygók névjegyzékéből frissen törölt Plútóról érkezett volna. Soha magányosabb emberrel nem hozott össze a sors, azt hiszem, kizárólag Öcsi és Bözsike volt a családja, pedig talán nem is tegezték egymást.

- Ali! - csapott a mellére a legenda szerint a határokon, mire a vámosok udvariasan hátra léptek, nem terhelve olyan apróságokkal, hol az útlevele.

Athénben Öcsi jól keresett, de nem vihette ki, ott kellett elköltenie, pedig az egész család várta Madridban, szegény Bözsikének kellett apránként kicsempésznie, miközben egy junta uralta az országot. Egy sportszatyorban gyűjtötte otthon, de egyszer nem találta, mivel Öcsi gyanútlanul visszavitte, kezdhette elölről. Már írtam erről, de ezen üzleti gyakorlatiasság fényében idézzék fel azt az egy évvel ezelőtti cirkuszt, ami a Real-meccs, meg a londoni árverés idején történt. Mások kavartak akkor is körülöttük.

Vádolni persze lehetett, minden ismert ember családja bizonyos fokig védtelen, élete utolsó hat évében különösen azzá váltak. Mégis boldogok voltunk, hogy látjuk, hogy még láthatjuk, amint a labdába rúg, évente elcipelték a Siposba, elvégre Grosicsot és Buzánszkyt nehéz nélküle Aranycsapatként elképzelni, Csikar nemrég mondta el nekem egy könyvben, hogy az öt emberből állt, a többi szinte bárki lehetett volna. Illő ezt elmondani? Ha valakit ennyire kihasználnak, a politika számára is, akkor vállalom a kockázatot.

Almási Tamás, korunk legjobb dokumentátora, aki bizonyára remek filmet készít róla, most nyilatkozta, nem talált bizonyítékot arra, hogy Puskást agyon kellett hallgatni. Írás talán nincs rá, de azért nézzen utána, hogy vágták ki a Csodacsatárból, Nándival újraforgatva, hogyan kerülte a tévé a Real gólokat, hallgatta agyon a Népsport, amikor négyet vágott a Frankfurtnak, s kiknek a szavazatai miatt nem lett Aranycipős. S talán elhiszi, a rendőrök mennyire lenézték a velem száguldozó Anikót, amikor megtudták, a disszidens őrnagy lánya. Ők mondták így 1971-ben. Öt évre rá úgy kellett becsempészni a Rádióba apja kislemezét, akkor akarták a tévések rábizonyítani, a 6:3-ra sem emlékszik. De még 1985-ben is különös kérdéseket tett fel neki egy dokumentumfilmes. Nézzük szép sorban:

• Picit furcsa nekem, ne haragudj ezért a felvetésért, te végül is magyar embernek vallottad mindig is magadat, soha meg nem tagadtad, ennek az országnak lettél világhírű sportolója, személyisége, hogyan lehet egy pillanat alatt elvágni a gyökereket, hogy 25 évnek kelljen eltelnie ahhoz, hogy vissza gyere, holott jöhettél volna korábban is.

• Nincs e mögött valami olyasmi, hogy te 56 előtt a sporton kívül a személyiségeddel, azzal, amit te jelentettél ebben az országban, nagymértékben elkötelezted magadat azzal a rendszerrel, azokkal a vezetőkkel, akiknek a végső bukása 56-ban következett be, és utána egy más világ jön, ahol neked egy jóval rosszabb helyzeted lesz, nem tartottál ettől?

• Említést tettél arról a 3-4 egykori vezetőről, akikhez szabad bejárásod volt, akikkel egy-két apróbb ügyet mindig el tudtál intézni, kik voltak ezek?

• Emlékezeted szerint Rákosi Mátyást hányszor hívtad fel telefonon?

• Minden ügyet Farkas Mihállyal intéztél, milyen ember volt?

• Lehet, hogy furcsának tűnik, de mennyiben volt ez pusztán csak egy sportkapcsolat és mennyiben volt talán egy idő után azokkal az emberekkel, vagy azzal a politikával való azonosulás is, amit ők képviseltek.

• Néhány beszédet azért tartottál!

Közben alávágva a Népstadionban tapsoló Rákosit és a kezét katonai esküre emelő egyenruhás Öcsit.

Hogy ki volt a kérdező? A temetés rendezője. Aki a héten azt nyilatkozta Puskásról: az ötvenes években ő volt a Lúdas Matyi, aki fityiszt tudott mutatni a hatalomnak.

Végre bátran kimondhatta.