Mit akarsz Marcus Cato?
Lengyel László
2007. 01. 17. · Hócipő 2007/02
Lázár Ervin emlékének ajánlom
Sokak szerint Magyarországon erkölcsi válság van, mások csak nevetnek ezen, mondván, azok állítják, akik eddig erkölcstelenül loptak, csaltak, hazudtak, s most képmutatóan meresztgetik a szemüket. Amióta megismerkedtem a népiekkel és nemzetiekkel a hetvenes évek végén, tudom, hogy Magyarországon erkölcsi válság van, volt és lesz - erkölcsi válságokkal jól el vagyunk látva. Sehogy sem tudok hinni benne, hogy itt Nemzeti és Keresztény Erkölcsös, Liberális Moralista és a Szociális Erkölcs viaskodna, ítélne élők és holtak felett. A kékbe játszó fehér hajú úrasszonyt és a szemüveges, szakállas, kopasz értelmiségit, a dinamikus vagy megfáradt szociális bürokrata-vállalkozót nem morális birodalmaik határsérelmei izgatják. Más az ízlésünk.
Ízlés, stílus, modor, habitus ütközik ebben a formátlan, kristályosítatlan társadalomban. Kinek mit vesz be a gyomra. Itt minden egy hajszálon múlik. Lépés és félrelépés alig különböztethető meg. Nem a lopással van itt baj, hanem hogy a magunk, a mieink „szerzését”, „hozzájutását”, „aligaligázását”, jókor jó helyen tartózkodását ízlésesnek, stílusosnak, ügyesnek, mindenki így csinálja modorúnak tartjuk, a mások, az övéik lopását viszont csúf, ízléstelen, tisztességtelen, elfogadhatatlan tettnek. Nem a besúgással, az ügynökséggel, az ancien régime-mel való megalkuvással van gond, dehogy. Magunk, apánk, anyánk, barátaink, mieink szükségszerű, másként nem lehetséges, szomorú, de érthető, másokon segítő „magatartását”, magányát, évek és évtizedek egymásra tekeredő viselkedési hártyáit puha ujjakkal bontogatjuk, az övéik, a másokéit megvetendő, társaságban elfogadhatatlan, visszataszító, bűzös aktaként tépjük föl. Dehogy a hazugsággal… Én, mi, a mieink nem hazudnak, csak szépítnek, mert a tudás fáj, csak elfogadtatják az Ügy, a Sors, a Nemzet, az Eszme érdekében az átmenetileg elfogadhatatlant, a történelmi elfogadhatót, amire majd mindenki igazsága megérik. A mi emberünket fojtogatta a titok, a hazugság, a méltatlan helyzet, nem csoda, hogy a végén kipakolt, de a ti vezéretek, ti, a tieitek lubickoltok a hazugságban, az ármánykodásban, cinikus, szemérmetlen, huhuhu, nem találok szavakat.
Más műsort nézünk, más képekkel, más föliratokkal, más nyelvű bemondókkal. Csodálkozunk, hogy azoknak a más ízlésűeknek is tetszhet Van Gogh, mászathatják gyerekeiket és unokáikat a játszótéren a mászókára, járhatnak ősi magyar hegyen az idegen ízlésükkel, találkozhatunk vele és idegen szívével a házsongárdi temetőben, olvashatnak Szerb Antalt és Nádas Pétert, nemcsak Wass Albertet, együtt ülhetnek velünk Barenboim koncertjén. Hiszen ez nem lehet az ő ízlésük! Nem ülhetnek a mi ízlésünk szerinti cukrászdában, eszegetve a mi stílusunk szerinti édességet. Nem szerethetik a mi-féle autót, telefont, irodát, csak az ő-féle autóban, a nekik való telefonnal, az ő-stílusú irodában érezhetik jól magukat. „Ha valakinek az ízlése különbözik a miénktől, annyira különbözik, hogy érthetetlennek és bántónak találjuk, mert nemcsak az észokokat kérdőjelezi meg, hanem látásunkat és hallásunkat is, kijelentjük, hogy ez szamárság, porhintés. Sokkal könnyebben bocsátjuk meg, ha valakinek a meggyőződése más” - írta Kazimierz Brandys. De vajon milyen ízlésű ember olvas Brandyst?
Igen, nekem is inkább ízlésem, stílusom, mint erkölcsöm ellen való, ha egy politikus élet és halál uraként osztogat, majd hazudozik a sajátjainak, hogy minden rendben lesz, hogy a választások után tovább hazudozzon, azon az alapon, hogy most már igazat mond, s mindent az alkutyákra, a pártjára, a választóira fog. Nem tetszik. Stílszerűtlen a hazudozás a hazudozásról. Nem államférfi stílusa, hogy erősítés nélkül hagyja két és fél órán keresztül a szerencsétlen rendőröket és rendőrnőket, a politikusokat és a televíziós munkatársakat az ostromlott televízió-székházban. Magyarázható, de nemcsak a Demokráciát, az Emberiséget nem hagyjuk cserben, hanem egyszerűbben, a mieinket, a huszonéves lányokat és fiúkat. Ízléstelen a csak én dolgozom, nekem kell mindent csinálni, senki se segít, nincs itt rajtam kívül senki, aki el tudná végezni, mondjatok, amit akartok, azt én már régen tudom litánia. Nekem kell feláldoznom magam - ugyan. Hagyjuk szegény Történelmet, jól elvan szeretett, nem tudom hanyadik miniszterelnökünk nélkül is. Modortalanság.
De semmivel nem ízlésesebb, hogy végighazudok egy kampányt, majd hazugságot kiáltok ellenfelemre. S vajon mire vall, ha valaki nem megy oda a tévé ostroma utáni napon a kórházba, a bevert fejű rendőrhöz, s nem mondja nyílt tekintettel a kamerába: - Soha többet ilyet! Nem erkölcs, nem értelem a hivatkozásom, hanem ízlés, hogy nem beszélünk árpádsávos zászlókat lengetőknek, stílustalan, ha magyarázzuk, miért fogadjuk el őket. Vajon október 23-án, az Astoriánál mire gondolhatott a nemzet vezetője, amikor megtudta, hogy harc folyik a Deák téren, s nem mondta el a beszédében? Ő, aki elvárta és elvárja, hogy az övéi érte, vele legyenek, miért nem szólt öregeknek, nőknek, gyerekeseknek: - Ne menjetek arra! Vigyázzatok magatokra! Helyette autóba szállt, és védett úton elhajtott, magára hagyván őket. »Voilá qui est de bien mauvais gout« - ízléstelenség -, kiáltotta volna az öreg Leuwen. Igen, modortalan tett. S már inkább ízlésem szerint való, hogy Pokorni Zoltán odament a Deák téri csőcselékhez, provokátorokhoz, hogy testi épségének kockáztatásával hazaküldje őket, hogy Kósa Lajos, Debrecen polgármestere kinyilatkoztatta, ha kell, maga védi meg a szocialisták székházát.
Aszódj meg, öreg, az ízléseddel, ki nem szaharja le, hogy milyen a stílusod - halott vagy! Régen eltűntél, irigy vénember, a halotti maszk már nem divat. Harminc fölött már mindenki esze, ereje fogy, ízlésed, stílusod, modorod, selypegésed, szenvelgésed kutyát se érdekel. Te az öregség fátyolos szeme elé kerülsz, minket a fiatalság metsző tekintete kísér. Hallgass - ez a stílusod neve. Amikor két héttel halála előtt felhívtam Bence Györgyöt, hogy visszatérjünk-e a képernyőre, ezt mondta: - Ezek még mélyebbre kerültek, ízléstelenebbek, mint gondoltam. Én ezen már csak röhögök. De emlékezz: a filozófiával higgadtan és mérséklettel kell foglalkozni. Ez a feladványod.
Azután, amikor reggel hazafelé mentünk, mellékesen, de büszkén kivágtam: Seneca. És deklamáltam: „Ugyan, hát mérséklettel filozofált az a Marcus Cato, aki a polgárháborút felszólalásával fojtotta el? Aki a dühöngő főemberek közé vetette magát? Aki, miközben egyesek Pompeiust, mások Caesart sértegették, egyszerre támadta mindkettőt?” Tudtam, hogy rá fogsz jönni, mert idézted valamelyik könyvedben - mondta elégedetten. - De hol van itt Pompeius, és merre Caesar? Ezek csak kalandorok és bohócok. Az egyik fogja még a szőnyeg szélét rágni, a másik meg… Legyintett. Különben is: „nem azért nyakaskodtam annyira, hogy szabadon éljek, hanem azért, hogy szabad emberek között”. Közel húsz évig élt belső emigrációban. Néhány nap múlva meghalt.
Újraolvasom Seneca Erkölcsi leveleiből a 14. levelet: „Mit akarsz, Marcus Cato? Már nincs szó szabadságról: tönkrement az már régen. Kérdés, hogy Caesar vagy Pompeius hatalmába kerüljön-e az állam: mi közöd ehhez a versengéshez? Egyik párt sem a te pártod: uralkodót választanak. Mit tartozik rád, melyikük győz? Győzhet a jobbik, de nem lehet, hogy ne az legyen a rosszabb, aki győzött…” Ki az ördög olvas Senecát?
Inkább véd meg ízlésünk, stílusunk és modorunk, mint értelmünk és erkölcsünk a diktatúra, az uralom kísértéseitől? Nem hiszem. De a formátlan társadalomban a meggyőző formát erkölcs, érzelem, értelem és habitus együttese adja, s előbb fogjuk megtalálni belső középpontunkat, ha ezek egymással arányba és egyensúlyba jönnek, mint ha kiszolgáltatjuk egyiket a másiknak. Mit akarsz, Marcus Cato? - kérdeztem magamtól a farkasréti zsidó temetőben, miközben egyik lábamról a másikra álltam a hidegben. „Itt legyen kurta fék és / jó szoros gyeplő minden pillantáson, / mivel hajszálon múl a félrelépés!” - figyelmeztet Dante a Purgatóriumban. A kurta féket kiengedtük, a gyeplőt odahajítottuk. Hajszálon múl…