Apja fia

Beszélgetés Várhidi Péterrel

Murányi András
2007. 04. 11. · Hócipő 2007/08
Akár logikus is lehetne, hogy Várhidi Péter azért akart edző lenni, mert otthon „ezt” látta az apjától, az Újpesti Dózsával négy bajnoki címet nyert Páltól, ám a helyzet az: a fiú éppen a fater, pontosabban annak hazacipelt, helyenként elképesztő méreteket öltő feszültsége miatt nem kívánt tréner lenni. Aztán - jó tizenöt éve - Pétert az az ember beszélte rá az edzőségre, aki decemberben az MLSZ elnökeként megbízta a szövetségi kapitányi poszttal; nem mellesleg ez utóbbi alkalommal az elöljárónak kevésbé kellett győzködnie kvázi állandó kiszemeltjét... Egyebekben pedig mondanánk, hogy Pál - aki játékosként tízszer szerepelt a válogatottban, és tartalék volt a londoni 6:3-on - minden meccsen extatikus állapotban szurkol az Újpesttel szintén aranyéremig jutó gyermeke sikeréért, de a most 76 esztendős legenda képtelen végignézni a vonatkozó találkozókat: nem találják ki, főként azért nem, mert még feszültebb, mint amikor még ő ült a kispadon. És akkor első kérdés gyanánt Péter arcára kiültettük a döbbenetet.




Nagyon köszönöm, hogy elrontotta a tizennyolcadik születésnapomat!

Igazán sajnálom, de… Mivel is?

Annyit segítek: Tatai út.

Tatai út?

Száz néző...

Száz néző?

Száz... Vezette: Koncz!

Oké, oké, ez egy ifimeccs lesz!

Méghozzá 1992 novemberéből: BVSC-MTK 1:0. A vasutasok kispadján Várhidi Péter!

Úgy van, mindennek a tetejébe azon a nyáron kezdtem edzősködni.

Mondjon néhány nevet!

Guba, Bükszegi, Kiskapusi, Frank, Kriston, Werle…

Megy ez! De az se semmi, hogy tréneri munkája nem legalul, hanem az idősebbeknél kezdődött.

Ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem akartam edzősködni!

No!

Harminchárom éves koromig azt mondtam, minden lehet belőlem, csak ez nem, tudniillik nekem nem hiányzott az az irtóztató feszültség, amelyet gyermekkoromban apám munkája nyomán nemegyszer átéltünk családi körben. Igazából az akkori kettős rangadók voltak megterhelőek apu számára; megesett, hogy hirtelen elrohant otthonról, és csak később mondta el: felment a hegyekbe kiordítani magát.



Szegény kis Peti!

Azért sajnálni nem kellett; ha láttam, hogy feszültség van, akkor szépen elvonultam a szobámba, elmentem aludni. Mindenesetre azt elég hamar megbeszéltem magammal, hogy nem erre a pályára van szükségem.

Mi hozta az áttörést?

Inkább ki. Kisteleki István, aki az edzőm volt a BVSC-ben, egész egyszerűen rádumált.

Mintha végigkísérné az életét a mostani MLSZ-elnök!

Úgy van. Hogy mást ne mondjak, Pista volt játékostársam és edzőm is a Ganz-Mávagban, a kilencvenes években pedig az MTK-nál is találkozott a sorsunk. És 33 évesen éppen a BVSC-ben játszottam a keze alatt, amikor megkért: miután jók a meglátásaim, van érzékem a szakmához, legyek már segítője a tartalékcsapatnál.

Mondta neki ezt a feszültséges dolgot?

Mondtam, de addig-addig fűzte a fejem, amíg ráálltam.

Mit szólt hozzá az édesapja?

Kezdjük azzal: két évig azt is titkolni kellett előtte, hogy leigazolt a Dózsa serdülő öt... A nagybátyám, Schmidt Mátyás vitt le futballozni, és addig, amíg meg nem történt a nagy beismerés, apu nem is tudta, mivel töltöm a délutánokat és a hétvégéket. Ugyanakkor nem volt mit tenni: a diszkrét atyai tiltás ellenére imádtam ezt a játékot, és mindenképpen játszani akartam.

Esetleg repült valami, amikor elmondták?

Bár apu hirtelen haragú volt - múlt időben fogalmazok, mert mára már megenyhült -, retorziótól nem kellett tartanom. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a nagybátyám rutinosan, széles családi körben közölte vele a hírt.

Azt már meg sem merem kérdezni, hogy apja mit szólt ahhoz: speciel a saját fiát kellene a csapatba állítania...

Újpesten kitűnő balhátvéd játszott akkoriban: Tóth József, a Jokka, aki világéletében olyan elképesztő állapotban volt, hogy szinte sosem hagyott ki bajnokit. Mármost a Dózsa népstadionbeli rangadóra készült a Honvéd ellen, és Jokka eltiltás miatt nem szerepelhetett a meccsen. Apám egyre csak azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, ki helyettesítse őt, mígnem anyám előtt közölte: nincs más, be kell vetnie engem, az ifjú balbekket. Végül - szerencsére - mégsem engem tett a csapatba, hanem Kellner Jenőt, és mondhatom, szerencsém volt: a Honvéd jobbszélsője, Bodonyi Béla három gólt rúgott azon a bajnokin…

Szerencséje volt?!

Igen, mert Béla, aki csak ritkán talált a hálóba, azon a mérkőzésen bombaformában játszott: ha én fogom, nagy valószínűséggel ugyanúgy háromig jut.

Soha nem is kérdezte meg Várhidit, hogy miért nem Várhidi mellett döntött?

Jobb a békesség... Úgy értem: jobb, hogy így alakult. Azt persze nehéz lenne eldönteni, hogy mi van akkor, ha én játszom, ám utólag is amondó vagyok: sokat nem változtatott volna a tényálláson.

Azt hittem, némi csalódottság csak előtör ennyi év után...

Csalódott vagy elkeseredett inkább amiatt voltam, hogy az MLSZ akkoriban megszüntette a tartalékbajnokságot. Márpedig akkor az újpesti fakó részint elképesztően erős volt, részint pedig kitűnő közösséget alkotott. Vidékre nem akartam menni, így kerültem elsőre a Ganzhoz, és így játszhattam később a BVSC-ben is. Megjegyzem, mindkét helyen legendásan jó társaságba csöppentem; amikor összefutok a korábbi játékostársakkal, az első, de legrosszabb esetben a második mondat már arról szól, micsoda miliő vett körül bennünket, az volt a jó világ.



Tudja, mi van most a Ganz-pálya helyén?

Hogyne tudnám: lakóházak. És ilyenkor természetesen beugranak az emlékképek; hogy milyen jó volt ott a konyha, hogy az edzések után nem sietett senki sehová, hogy állt ott birkózócsarnok meg teniszpálya, hogy megnéztünk másokat és ők megnéztek minket, hogy olyanok voltunk, mint egy család...

Álkérdés lenne, hogy mára mennyi minden megváltozott?

Tény: a hangulat és a színvonal is romlott. Megesett, hogy akkoriban öt-tízezer ember is kiment egy NB II-es meccsre, sőt, tartalékcsapatokat láttak ennyien, mivel a nagy meccs előtt a publikum rendre megnézte az előmérkőzés második félidejét.

Ha csak addig megyünk vissza az időben, amikor az Újpest bizonyos Várhidi Péterrel bajnok lett - vagyis kilencvennyolcig -, és azt a periódust összevetjük a mával, akkor mekkora a kontraszt?

Óriási. Akkoriban még, noha nemzetközi szinten mind kevesebb eredményünk volt, és mentünk egyre lejjebb, tizennégy-tizenöt együttes labdarúgóiból lehetett meríteni; csak az én csapatom hét játékost adott a válogatottnak, és közülük csupán Sebők Vilmos volt állandó kezdő... Nem utolsósorban tizenkét-tizenötezer néző is kijött a hazai meccseinkre, és akkor arról még egy szót sem szóltam, hogy az akkori Ferencváros, Vasas vagy Újpest utcahosszal nyerné a mostani bajnokságot.

Kemény szavak!

De ha ez van?

Akkor mégis, mi motiválja?

A felfogásom olyan, mint egy teniszezőé: ha elment egy poén, nem azon rágódom, hogy jaj, elment, mert akkor a következő kettő-három is elmegy. Az emlékek szépek, de nincs más, előre kell gondolkodni: rövid távon nincs esély, hosszú távon van remény.

Édesapja mit mondott, amikor kinevezték szövetségi kapitánynak?

Fenntartással fogadta hírt. A te döntésed, mondta, és közben éreztem, hogy azon tűnődik: mit lehet itt kezdeni, amikor olyan, de olyan távol vagyunk a nemzetközi szinttől.

Tényleg, mit?

A fiatalokban, ezekben a fiatalokban van fantázia, már csak azért is, mert jobbak, mint az idősebbek. A hangsúly az állandóságon van, azon a szisztematikus munkán, amelynek nyomán két-három év alatt kialakul egy, komoly célok elérésére is alkalmas csapat.

Csakhogy Priskin nem fér be a Watfordba, Gera se nagyon a West Bromwichba, Vass Ádám nem jut el a Stoke City felnőttcsapatáig…

…miközben az idősebbek közül a szintén külföldön szereplő Szabiccsal vagy Sowunmival is hasonló a helyzet. Igen, valóban nem vagyunk optimális helyzetben, de töretlenül hiszek abban, hogy sikerre éhes, tehetséges fiatalokkal és sok munkával előrébb juthatunk. Pláne, hogy van két-három év a közösség és a játék felépítésére, és kivált, hogy a válogatott kohéziós erejét már most roppant erősnek érzem.



Miről beszélgetünk három év múlva?

Remélhetőleg arról, hogy mindez megvalósult, és harminc helyet előreléptünk a világranglistán.

Némi löketet adna a projekthez, ha április tizennyolcadikán, Cardiffban az UEFA végrehajtó bizottsága Magyarországnak és Horvátországnak ítélné a kétezer-tizenkettes Európa-bajnokság rendezési jogát.

Ha nem az üzletről szólna a futball, a miénk lenne a rendezés. De mivel az üzletről szól, nem mernék tuti befutót mondani. Az biztos, hogy az úgynevezett nagyok szívesen jönnének hozzánk; Olaszországba kevésbé, mert ott a hazai válogatott komolyabb segítséget, háttértámogatást kapna, a Lengyelországgal közösen kandidáló Ukrajnával pedig úgy vannak: az kicsit messze van. Na ja, ha nálunk tartanák az Eb-t, az elkövetkezendő öt esztendőben ugrásszerűen megnövekedne a hazai futball ázsiója, és ebből szépen profitálhatnánk. Mindenesetre akár mi leszünk a befutók, akár nem, szükség lenne a klubokat és más szinteket is érintő, egységes futballstratégia kidolgozására.

Édesapja kijár a válogatott mérkőzéseire?

Rendszerint inkább a meccsek végére jön ki, mert - talán nem lepem meg vele - nem bírja a feszültséget. Amikor 98-ban az Újpesttel megnyertük a bajnokságot, nem jött el az aranyérem sorsát eldöntő székesfehérvári meccsre, hanem a Megyeri úton várta a diadalittasan visszaérkező együttest. Jellemző, hogy bár telt ház fogadott bennünket, a tömegben rögvest észrevettem apámat. Félrevonultan állt, elérzékenyült, talán még a szeme is könnyes volt…

Azt hiszem, ez a csúcs.

Tudom fokozni.

Mivel?

Pályafutásunk alatt egyikünk sem adta bronzéremnél alább: apa és fiú viszonylatában ez egyedülálló. Ha hitelesítenék: ez, bizony, Guinness-rekord...