Csatorna töltelék - 2007/23

Para-Kovács Imre
2007. 11. 07. · Hócipő 2007/23

Aki a novembert kitalálta, elmehet húzni egy számot, mert nem éppen a kedvenc hónapom, bár itt, Ausztráliában azért ki lehet bírni.

Az olvasóbosszantás után rátérhetek a lényegre: novemberben is van tévé, és ha eszük is van hozzá, mint nekem, akkor monitornak használják, azaz a saját filmjeiket nézik rajta, és nem azt, amit a műsorszolgáltatók jónak látnak leadni.

A műsorszolgáltatók pénzéhes hülyék, ellentétben a DVD-hamisítókkal, akik jóravaló, rendes emberek. Nekem például minden egyes alkalommal külön örömet szerez, hogy Bruce Willis egy rohadt fillért sem kapott a pénzemből, nem beszélve a többiekről: forgalmazókról, magyar forgalmazókról és nagyáruházakról. (tréfa volt)

Megvásároltam a család kicsi kincse című filmet, kifejezetten a feleségemnek, aki ugyan elnéző velem, de talán csöppet unja, hogy minden általam vásárolt műalkotásban valakinek levágják láncfűrésszel a fejét.

Felhívtam a figyelmét azokra az esetekre, amikor csak belezés van, ám nem nyitott vitát a tárgykörben, és éreztem, hogy vagy elindulok romantikus irányba, vagy hamarosan egy távkapcsoló fog kiállni a végbélnyílásomból.

A család kicsi kincse onnan volt ismerős, amikor néztük az Oscar-díj átadó ünnepségét, hátha felfedezzük a hátsó sorokban M. Tóth Gézát, akkor kapott két szobrot, a legjobb forgatókönyvért és a legjobb férfi mellékszereplőért, tehát nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy végig bírom nézni.

Azzal az előítélettel indítottam, miszerint a láncfűrész nélküli filmek muzsikoknak valók, és kizárólag azon családanyáknak, akik sms-t küldenek a kereskedelmi csatornáknak.

Aztán lassan magával ragadott a cucc, azon vettem észre magam, hogy már nem fanyalgok, aztán már kifejezetten élveztem, míg végül lelkesedtem, huhú, mondtam, és höhő, ilyesmiket.

Ez a film nagyon rendben van.

Üzenete egyszerű: még a leghülyébb család is kategóriákkal jobb, mint a világ kumulatív hülyesége, és ha azt hisszük rokonainkról, hogy elmebetegek, akkor ideje kimozdulni.

A világ rettenetes.

A család kicsi kincsében szereplő család teljesen átlagos, akár magyarok is lehetnének. Van a heroinista nagypapa, a Proust-szakértő meleg nagybácsi, a vesztes apa, a kicsit meggyötört anya, a megnémult emós kamasz és a család kicsi kincse, a feltűnően normális kislány, akit gyermekszépségversenyre visznek Kaliforniába egy kisbusszal.

Roadmovie.

Tökéletesen kitalált karakterek, párbeszédek, dramaturgia, a végén pedig annyira szívesen sírtam volna örömömben, hogy azonnal megnéztem inkább a Húsevő című alkotást.

A húsevő című alkotásról most nem fogok beszélni.

A család kicsi kincséről azonban igen, mert nem mehetek el mellette szó nélkül.

Ritkán érzem azt, hogy „de kár, amiért nem én találtam ki”, mivel rendkívül tehetséges és okos vagyok, ilyeténképpen elég sok mindent kitalálok magamtól, de ebben az esetben irigyeltem az alkotókat a történetért, a megvalósításért, és hogy egy olyan országba születtek, ahol nem feltétlenül kellemetlen és szervestrágya-szagú dolog filmrendezőnek lenni.

Riadtan tapasztaltam, hogy más emberek is élnek ezen a bolygón, csak sajnos elég kevés esélye van a találkozásnak, mivel túlságosan sűrűn lakott, tele van mutánsokkal, és csak a legvalószínűtlenebb véletlenek hoznak össze egy-két találkozást.

A film története egyszerű: utaznak és kész, nincsenek benne megrázó fordulatok, leszámítva talán a nagypapa halálát, de a nagypapák meg szoktak halni, mivel öregek, így aztán ezt sem sorolhatom ide. Inkább a folyamat lenyűgöző, ahogy az azonosuláson keresztül eljutunk a felismerésig: az első blikkre teljesen és menthetetlenül hülyének tűnő család nem az, aminek látszik, hanem egy működő egység, érzelmi és intellektuális közösség, több mint részeinek összeadódása, más minőség.

Régi mániám, hogy a világ tomboló ostobasága elől vissza kell húzódni a családba, de eddig előfeltételként szabtam a létező, úgynevezett ideális családot, amely általában választott rokonunkból, azaz feleségünkből áll, és nem gondoltam ennek kiterjesztésére.

Most kénytelen voltam elgondolkodni a lehetőségen, miszerint azok az idióták, akik vér szerinti családunkat képezik, esetleg kiélezett helyzetekben (amilyen az élet minden egyes másodperce) egységként működhetnek, vigaszt adhatnak és megoldásokat.

Ez meglepett.

Ebben a filmben legalábbis így volt, és - leszámítva a tényleg barom rokonokat - előfordulhat, hogy a valóságban is érdemes próbálkozni, nem elvetni elsőre az ötletet.

Hátha a családunk nem olyan szörnyű, mint amilyennek hisszük?!