A humor felszabadít

56 és a humor

Kompországokban a humor létműfaj. Márpedig Mátyás halála, Buda elfoglalása óta a mi kompunk többnyire a rossz oldalon kötött ki. Hol a török, hol a labanc, hol a muszka, hol a fritz volt itt az úr. Megpróbálom igazolni állításomat. A XX. század összes borzalma és értelmetlensége a szatíra, a groteszk és az abszurd eszközeivel írható le a legjobban. Nem véletlen, hogy e műfaj nagyjai közül Hasek, Capek, Mrozek, Ionesco, Karinthy, Örkény, Kafka mind e tájék szülötte. Igen, Kafka is, olvassák el az Amerikát. Nem hiszem, hogy akár a politikai, akár az irodalmi nagyhatalmak ki tudnak állítani egy ehhez fogható világválogatottat, akik jobban feleletet adnának a kor nagy kérdéseire. A humor, a szatíra folklórja a vicc. Amiért időnként e vidéken három évet is adtak. Ráadásul diktatúrák ellen a politikai vicc a létező legjobb fájdalomcsillapító a világon, amely azonnal hat, igaz, csak néhány pillanatra, de addig mesélője és hallgatója is Hitler, Sztálin, Szálasi, Rákosi fölébe kerekedhet. Egyben a leggazdaságosabb műfaj, mivel nála rövidebben semmilyen történelmi folyamat sem írható le, talán elég lesz rá két példa:

1938
- Hallom, kivándorol, Spitzer úr!
- Igen.
- És hová?
- Ausztráliába.
- Nincs az egy kicsit messze?
- Mitől?

1950
Kohnt rémhírterjesztésért beviszi az ÁVH, és hogy soha többé ne kövessen el ilyet, bekötik a szemét, falhoz állítják, majd egy szakasz katona a levegőbe lő. Másnap kiengedik, Kohn bemegy az első kocsmába, rendel egy fröccsöt, és odasúgja a többieknek:
- Már töltényük sincs!

1956
1956 legjobb vicce számomra az, amikor valaki a Sztálin szobor egyik darabját cipeli nagyokat fújva, mire rákiabál valaki:
- Hova viszi azt az egész kezet?
- Nagy a család!

---

A forradalmaknak is megvan a maguk humora, abszurditása. Miért is ne, még a theresienstadti lágerben is működött kabaré. Ideje megkezdeni feltárni. Ez a kis kötet, 1956 röplaphumora talán segít benne.

Mielőtt a tartalmával foglalkoznék, engedjenek meg néhány személyes történetet fentiek bizonyítására. Soha nem hittem el, pedig nagyon nyomták már az iskolában, hogy 1956 ellenforradalom volt. Miért? Mert végigröhögtem. Soha annyi szabad ember nem volt a lakásunkban, az utcán. Történelmi éleslátásomat 33 éven át kizárólag a személyes tapasztalatok táplálták, pedig alig 11 éves voltam akkor, bár igazából ez a legfogékonyabb kor, amikor egy gyerek a legjobban észreveszi a körülötte lévő hazugságokat.

Életemben nem éreztem magamat olyan felszabadultnak, mint abban a szűk két hétben. Nálam jobban talán csak Pista bátyám, aki akkor jött ki a sittről, öt évet kapott szabotázsért, mivel kilopták a cementet egy általa épített hídból, és kissé összedőlt. Sajnos magával hozta egyik cellatársát is, akihez anyám forradalmi lelkesedésből néhány hónapra hozzáment, a következőre várt Gagarin fellövéséig, így az a nap azóta is feketebetűs nekem. Az ő esküvői környékén valahogy mindig lőttek. Talán nem értettem a dolgokat, de valahogy éreztem. Már a kezdete egy Örkény egyperces volt.

Délutános voltam az újlipótvárosi Sziget utcában, ahová a Rajk-perben kivégzett Sólyom tábornok fiával jártam, bár nem sokat beszélt a papájáról.

Ám a Parlament közelében lévő Kálmán utcában laktam a nagyanyámnál, mivel anyám akkoriban fél pár csizmákat árult egy teherautó platójáról vidéken, és utána azonnal menekülni kellett a következő faluba, nehogy a dühös parasztasszonyok a férjek megverése után azt is megverjék, aki eladta az emberüknek. A 15-ös busz a Körútra merőlegesen közlekedik, mondom a keresztutcákat, amelyeket érintettünk: Balaton, Markó, Szalay, Forradalom, Kálmán, Báthory. Nem, az Alkotmány utcát akkor se nevezték Forradalomnak, csupán az előző és az utána következő sötétség helyett fénylő világosságot láttam a végén, százezer emberrel, amint Nagy Imrére vártak.

Ezt persze csak később tudtam meg. Mármint a megállóban, ahol leszálltam.

Egyből hazafutottam, és Gavroche-ként körberohantam a háromemeletes ház összes gangját, ezt kiabálva:
- Kitört a forradalom, holnapra nem kell oroszleckét írni!
Lehet, hogy én kiabáltam el a dolgot azzal, hogy nem azt ordítoztam helyette, hogy holnaptól.

Körzeti orvosunknak volt egy kutyája, Csibi, kövér ronda dakszli, nekem kellett sétáltatnom. De mivel az események is érdekeltek, általában a Parlament felé vittem. Aznap hatalmas tömeg volt, én végig azt figyeltem, érzem-e Csibit a szíj végén, mint horgász a zsinórján a hal súlyát, már rég nem láttam, de ha nagyot nyüszített, mert ráléptek, akkor egy időre megkönnyebbültem. Puskalövéseket, sorozatokat is hallottam, sőt egyre többet, de a nagy rohanásban csak Csibivel törődtem, s boldog voltam, amikor sikerült egy kapu alá behúznom, mert biztos nagyon kikaptam volna, ha nélküle megyek haza, tán még egy injekciót is kapok a gazdájától.

Évtizedekkel később tudtam meg, hogy aznap lőttek a környező házak tetejéről az ávósok, állítólag több száz halott is volt, én nem tudom igazolni, mert végig csak Csibire figyeltem, illetve arra, van-e valami a szíj végén.

Aztán Palikához kerültem egy napra, ő a másik nagybácsim volt, 60 évesen is így hívtuk, a Lónyay utcában laktak, amit akkor a bőrkabátban elkövetett gyilkosságok feltalálójáról, Szamuelynek neveztek. Nem volt mit enni, pedig a túloldalon volt a pékség, de a Boráros térről folyton lőtték az utcát az oroszok, ezért nem volt mit tenni, Palikáék átdobtak egy zsákot, azt a pékek megrakták kenyérrel, majd áthúztuk. Az oroszok persze meg voltak győződve róla, hogy egy titkos lőszerraktárt fedeztek fel, ezért a szokásosnál is jobban odapörköltek, azóta se ettem ilyen kenyeret, ha azt hallom, hogy nehéz kenyér, akkor mindig bólogatok, hogy én aztán tudom, mi az.

Kenyérért viszont szerettem sorban állni, mert jókat lehetett beszélgetni közben, mivel a sor többnyire körbeért, bár az egy kicsit izgalmas volt, amikor a kiskörúti Glázner előtt egy orosz tank a fejünk fölé lőtt. Egyszerű feladattal indítottak útnak hazulról, nem kellett cetlizni, amit árulnak, vegyem meg. Én megtettem, s igen dicsértek, mert egy alkalommal egy kiló porcukrot is sikerült szereznem. Már leverték a forradalmat, amikor leválasztott lakásunk szerény átadására sor került, anyám mirelit epret szervírozott fel a vendégeknek, többek között féltestvéreinek, Katinak, Marinak és Bellának, a három Bródy Sándor unokának, pontosabban kettőnek, mert a hívás és az eper közti két nap alatt a Kati disszidált Ausztráliába. Az ünnepség tetőpontján anyám kiküldött porcukorért, büszkén mesélve, milyen élelmes fia van, szó szerint, a tantik kedvesen bólogattak, ám ahogy rászórták az eperre, az elkezdett pezsegni. Távoli rokon viszont nem mer bírálni vendégségben, azért így is belapátolták, ám utána igencsak megnőtt az új fürdőszoba és a közeli Szobi utcai mentőkórház forgalma, mert a porcukorról kiderült, hogy ammóniák.

Sajnos írott humorral nem dicsekedhetem, pedig gyűjtöttem az újságokat, mindegyik párté megvolt, sosem látott színek, hírek, elvek, betűk, de november végén Aranka nagyanyám mindet elégette azon a címen, hogy kevés a tüzelőnk, pedig a papír igazán nem sokáig ég. Talán tudott valamit a történelem forgandóságáról, ahogy arra sem tudtam évtizedekig rávenni, hogy friss kenyeret együnk:
- Én nem dobok ki naponta egy kilót!
- Nem naponta kéne, csak egyszer, attól fogva állandóan a frisset ehetnénk!

Felnőtt fejjel értettem meg, hogy aki életében annyiszor vásárolt jegyre, cserélt ékszert libára, annak mindig van a spájzban egy hétre való. Amikor viszont 63 körül az utolsó embereket is kiengedték a börtönből, Wittner Máriát kivéve, megengedte, hogy keresztanyám Floridából küldött tizenéves konzervjeit kinyithassam. Elég sok kínai akadt köztük, így nem tudtam, hogy megromlottak, vagy eredetileg is ez az ízük, emiatt évtizedekig nem lehetett rávenni, hogy betérjek egy kínai vendéglőbe.

De most már igazán a könyvben lévő írásokról, töredékekről. Nem tudom, melyik van kimásolva esetleg újságból, s ha igen, melyik párté, melyik hova volt kiragasztva röpiratként, vagy kézről kézre küldve, adogatva, szamizdatként, bár e szót akkor még nem ismerték. Arra is kíváncsi lennék, a mai fiatalok ismerik e norma, százalék, utalvány, szabotázs szavak akkori értelmét. Kétlem, ahogy nem érezhetik a Terv, a Kossuth és a Nikotex Munkás izét sem, még akkor sem, ha rágyújtanának, legfeljebb a bűzét. Az írások korántsem írói remekművek, de a színvonaluk a leglényegtelenebb, kevés származhat szakembertől, de így talán még őszintébbek, még érdekesebbek. Mert a profi humoristának sokszor az a véleménye, amihez van poénja, vagy amit elvárnak tőle. Van köztük Nagy Imrét bíráló, már nem a későit, hanem a korait, az első napokon tépelődőt. Vida bíró biztosan sajnálta, hogy a mellékelt röplapok szerzői ismeretlenek, mert ezekért is szívesen adott volna öt évet. Vagy ezekért:

Éljen Kádár János, aki megteremtette
a nemzet egységét önmaga ellen!

Ki a Nagyot nem becsüli, most az Aprót megérdemli.

Budapest vérfürdőváros, nagy idegenforgalommal.

Bármely házban összkomfortos háború.

Hívás nélkül házhoz lövünk.

És van egy csomó, vélhetően már a forradalmi munkás-paraszt kormány rendelésére készült csinálmány, amelyek a Szabad Európát, az ellenforradalmárokat és a disszidálókat veszik célba. Ennyi szemetet azért nem raktam volna be, bár aki látta a következő május elsején a Kádárt éltető tömeget a Ligetben, az ma is beleborzong. A legelső, ami feltűnik, a humortalanságuk. El se lehet rajtuk mosolyodni, ügyes humorista hazugságokat is el tud adni, de ekkorákat már ő se nagyon. Bolhából elefántot csinál a rémhírterjesztő, mármint ez le van rajzolva, azaz a karikaturista, akit erre rávettek - vagy tán így is gondolta - képtelen volt a feladattal bármit kezdeni, csupán letudni, illusztrálni.

Hogy kinek van igaza a politikában? Vagy kicsit nagyképűbben, a történelemben? Többnyire annak, akinek a rajzán, a viccén, a történetén az utcán, a villamoson, a kocsmában nevetnek. Ilyen egyszerű ez.

(Megjelent az 56 röplaphumora című kötet előszavaként)