|
| | |
| |
ITT LAKUNK 
|
| |
| | |
|
|
|
 |
 |
|
| Dátum: 2011-09-07 |
Lapszám: 2011/18 |
|
|
| Vége van a nyárnak |
|
Hűvös szelek járnak. Elém kerül valahonnan egy augusztus 20-i kép, rajta Fidesz vezetők állonganak elszántan. Eszembe jut Márai Sándor 1976-os naplóbejegyzése: „Egy képes folyóirat a szovjet vezető réteg egyik csoportképét mutatja. Az arcok szomorúak, komorak. Felidézik egy nagy német reformátor mondását: »Aus einem traurigen Arsch kann man keinen fröhlichen Furz erwarten «.” „A bánatos seggből nem várható boldog fing.” – adja meg a szerkesztő Luther Márton német szavainak pontos magyar változatát.
Ha már kinyitottam Márai naplóját – mennyivel jobbak a benne írottak a regényeinél! -, tovább lapozok. Eljutok 1981-ig, ahol ezt találom lejegyezve: „Az oroszok kerülgetik a nyugtalan Lengyelországot, kezdik megérteni, hogy amit erőszakkal összetákoltak – a Baltikumtól az Adriáig -, nem védelmi övezet számukra, hanem veszélyzóna. Ahogy az első világháború után a székely góbé mondotta az angol újságírónak: »Mi székelyek mindig tudtuk, hogy győzni fogunk. De azt már mégsem hittük, hogy akkorát győzünk, és egész Romániát hozzánk csatolják«.” A mi édes jó uraink, akik elfoglaltak mindent, és még annál is többet, akik eljutottak az Óperenciás tengeren túl, és még egy arasszal azon is túl, mintha érzékelnék, hogy ez a temérdek valami, s rajta a sok-sok ember nem védelmi övezet, hanem veszélyzóna. „Győztünk!” –, zümmögték a legyek diadalittasan, miután elfoglalták a légypapírt.
Ekkor rémlett föl egy réges-régi, 1968-as vagy 69-es nyári emlékem. Kisbaconban, az alsó Mária úton mendegéltem kifelé a fák koronázta szűk ösvényen. Előttem Pajtás vagy talán Almira futott, nem emlékszem már, melyikük. Ahogy a régi temető domboldalához értem, látom, hogy egy parasztember nagy nekiveselkedéssel kaszálja az oldalt. A kaszája sima egyöntetűséggel siklott, ezt nekem sose sikerült megtanulnom, de a lábát húzta maga után. Ráköszönök. Megáll. Rám néz, majd a kutyára sandít. Veszett hírük volt a faluban a Kisasszony, Benedek Elek második lánya, Loli nagynéném kutyáinak. Megmartak azok mindenkit, aki nem tartozott a házhoz. Ő meg a mienkét kaszálta. Ahogy visszaköszönt, hozzá köhintette: „Csak egy kis sarjú, úrfi!” Nem az én dolgom, hogy erről tárgyalást indítsak. Leemeli a kalapját, megtörli kopaszodó fejét, és most már beszédbe elegyedik, ahogy illik: „Hát itt van?” „Én itt” – válaszolom okosan. Látszik rajta, hogy most valami fogós kérdést fog föltenni: „No, és maguk kintiek – azt már tudtam, hogy mindenki kinti, aki Székelyországon túlról jön, legyen az pesti vagy kolozsvári -, ugyan hogy vannak az oroszokkal?” Illem és valóság együttesen mondatta velem: „Mi bizony rosszul”. „Gondoltam, hogy így van. De azt már mégse hittem,” – tette hozzá -, „hogy nékünk két háborút kelletik megnyerni, hogy egész Romániát hozzánk adják. Isten megáldja” – fogott hozzá megint a munkához.
Délben az ebédnél mondom, hogyan és miként jártam a régi temetőnél. „Húzta a lábát? Az melyik Veres, te Boriska?” – kérdezte Loli a fölszolgáló kedves fiatalasszonyt. „Az a Dezső” – jött a válasz. „Tolvaj!” – hangzott a rövid ítélet a falu nagyasszonya szájából. „Csak egy kis sarjú…” – idéztem az öreget. „Mondta es nekem, hogy tanálkozott az ifiúrral, és meg azt es mondta, hogy már megértette, mire valók a kinti úrficskák.” – szólt közbe nevetve Boriska. „Éppen mire?” „Hogy legyen, kit a karcos kutya sétáltasson.” „Boriska, van ennek az embernek tehene?” „Van annak.” „No, ha van, holnaptól nyár végéig onnan hozza a tejet, és mondja meg neki: csak egy kis tej!” „Ezt mégse kellene, hiszen nekünk nem is kell az a széna!” – szólt hozzá szelíden és csöndesen a nagyanyám. „Mariska, ezt te csak hagyd rám. Kell, nem kell, a miénk. Ha idejön és kér, kap. Ha odaoson és vág, fizet. Tanuljon becsületet. Az unokádat meg sétáltassa a karcos kutya!”
A nyáron, Firenzében újraolvasom Dosztojevszkij Félkegyelműjét. Itt írta gyötrődve és ki-kitörve a Pitti palotával szemben. Amikor a Palazzo Pittibe mentünk éppen 38 fok volt, és elképzeltem mennyire szenvedhetett Dosztojevszkij a forróságot sugárzó kövek, kövek és még egyszer kövek között. Még a Boboli kert is haldoklott a nyilazó és lándzsázó napsugarak alatt. A Félkegyelműben semmi sincs Itáliából, semmi fény, szín – az izzás az emberek között van. Most, amikor otthon – ami Firenzétől és Luccától, Sienától és Pisától oly távoli, mint a hold túlsó oldala -, szóval a távoli Magyarországon minden nap indulatok, dühök, sérelmek feszülnek egymásnak, most Dosztojevszkijtõl tanulom, hogy hogyan keressük az átható szót. „Miskin már az átható szó – ponyiknovennoje szlovo – hordozója, vagyis az olyan szóé, amely képes aktívan és meggyőzően beleavatkozni a másik ember belső dialógusába, ezzel elősegítve saját szólamának felismerését.” – írja Mihail Bahtyin. Mennyire hiányzik a magyarországi őrjöngések közepén az átható szó!
Emlékeznek, amikor Nasztaszja Filippovna szörnyű botrányt csinál Ganyecskáék szalonjában, a felindult Miskin herceg így avatkozik be: „- És ön nem szégyelli magát?! Hát valóban olyan volna, amilyennek most bemutatkozott?! Hát lehetséges ez?!
Nasztaszja Filippovna meglepődött, elmosolyodott, de mintha rejtegetne valamit e mosoly alatt, kiment a szalonból. Ám, mielőtt még az előszobába ért volna, hirtelen visszafordult, odasietett Nyina Alekszandrovnához, megfogta a kezét, és a szájához emelte.
– A herceg eltalálta, én csakugyan nem ilyen vagyok – suttogta gyorsan, hevesen…”
Mennyire szeretnénk ugyanilyen átható, átütő szót találni, hogy megtaláljuk annak a Másnak a belső szólamából azt, ami nekünk és értünk is szól. Ránézni az országot maga alá gyűrő komor és elszánt emberre, és Aljosa Karamazov Iván testvéréhez intézett szavát idézni: „Nem te ölted meg az apánkat. Nem te.” De már nincs se külső, se belső dialógus. „Nagy bánata van a cinegemadárnak, / szeretne elmenni, ő is útra kelni, / de cipőt, az árva…” |
|
| Lengyel László |
|
|
 |
|
| A zsűri nehéz helyzetben |
|
| Igaza van Schiffer Andrásnak: nem azért
kell megszabadulni a Simicska-közeli kormánytól, hogy aztán egy Puch
László-közeli kormány hozza el a régen várt szabadságot, de néhány
tételt pontosítanék, mielőtt szomorúan saját vállamra hajlanék zokogva,
mert nincs remény. A Fidesz modern párt, nem
közvélemény-kutatást akart nyerni, nem értelmiségelkápráztató
intézkedéseket akart hozni, nem a liberális
közvéleménynek akart megfelelni, hanem egyből torokra ment. |
|
 |
Tovább >> |
|
 |
|
| Késsel, villával |
|
| Ekkora pechvogelek is csak mi, magyarok
lehetünk! Az Európa Tanács kínzás elleni bizottsága (CPT) pont akkor
vizsgálta a magyarországi fogvatartási körülményeket, amikor Fóliás Jani
tavaly ellopott láncfűrésze ügyében a rendőrök már éppen nyomon voltak. A
CPT egyébként nem az izsáki ügy miatt özönlött hazánkba, hanem
állampolgári bejelentésre, ami a Kossuth rádió 180 perc című adásában
hangzott el a miniszterelnök szájából... |
|
 |
Tovább >> |
|
 |
|
| Elkészült a disznóstratégia |
|
| Magyarország jobban teljesít, mondta Lázár
János, és példának a trafiktörvényt említette. Lázár szerint más
nemzetek csak mérgezik magukat a dohányzással, de a magyar emberek
nemzeti dohányboltban vehetik meg a cigarettájukat. Kiemelte, hogy sok
orvos is trafikot nyithat, amit azért tart jónak, mert így a
szenvedélyük rabjai már a helyszínen szakszerű segítséget vehetnek
igénybe. |
|
 |
Döbbenetes adatok Magyarország teljesítményérõl! >> |
|
|
