|
| | |
| |
ITT LAKUNK 
|
| |
| | |
|
|
|
 |
 |
|
| Dátum: 2012-05-30 |
Lapszám: 2012/11 |
|
|
| Se Horthynak se Kádárnak |
|
Mostanában
a szélsőjobboldali ismerőseim rendszeresen hívogatnak telefonon. Nem fenyegetnek
vagy ilyesmi, hanem beszélgetni akarnak. Örülök ennek, mert végül is ez lenne a
lényege annak, hogy valami emberfélék vagyunk. Megbeszélni a dolgokat. Ennyi.
A
múlt héten aziránt érdeklődtek, hogy mi a bajunk ezzel a Horthyval, miért ez a
nagy cirkusz a szoborállítás miatt.
Mondhatnám ilyenkor azt is, hogy
gyerekkoromban belém ivódott: Horthyt utálni kell. De nem ám valami kommunista
rokonom nyomta ezt a lelkembe, hanem a nagyapám, aki Horthy idejében, a második
világháborúban főhadnagy volt. A sógora, a nagyanyám testvére is – ő meg
százados. A nagyapám csak az erdélyi bevonulásban vett részt, megúszta, de Józsi
bácsi soha nem jött vissza a Don kanyarulatából. Az utolsó hír az volt róla,
hogy majdnem agyonlőtt egy orvost, aki nem volt hajlandó egy munkaszolgálatos elgennyesedett
sérülését kezelni.
A nagyapám, aki nevelt, azt mondta, amikor Horthyról érdeklődtem,
hogy nem volt úriember. Miért? Egyrészt tetoválva volt. Ezt ma nyilván kevesen
értik, de akkoriban a legnagyobb tahóságnak számított a tetovált bőr. Másrészt
azt hozta föl, hogy amikor a fiát elrabolták,
nem mondott le. Vagy nem lőtte magát főbe. Mert bezzeg Sztálin, amikor elkapták
a fiát, és magas rangú cserét ajánlottak a németek, a derék generalisszimusz
állítólag azt mondta, hogy „közkatonát tábornokra nem cserélünk”.
Nem a
nagyapámra hivatkozom, hanem Kádárra. Az most hirtelen nagyon aktuális lesz,
mert születésének századik évfordulója van, és Moldova György mondta a beszédet
a kirabolt sírnál. Ha nem lenne az évforduló, akkor is egyetértenék a mesterrel
abban, hogy Kádár János a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa
volt. Bár igen szenvedtem – főleg az unalomtól – a rendszerében, azt el kell
ismerni, hogy az adott világtörténelmi körülmények között egy birodalom gyepűvidékén,
egy – minden jel szerint évszázadokra – megszállt országban majdnem élhető
rendszert tudott létrehozni és fenntartani. A rendszer a közepén és a vége felé
inkább tahó volt, mint embertelen – ha mindenáron jellemezni kell. Vagyis
tiszta szívvel ki merem jelenteni, hogy Kádár János politikai teljesítménye
alapján megérdemelné, hogy utcát, teret nevezzenek el róla, vagy éppen szobrot
kapjon.
Mégsem támogatnám ezt. Azért, mert országlásának kezdetén, amikor már
nyilvánvalóan győzött, a nép behódolt neki, legyilkoltatott több száz embert. Lehet
erre azt mondani, hogy így az oroszok, meg úgy a kínaiak. Ma már tudjuk, hogy a
szovjetek csak szigorúságot, nem kivégzéseket követeltek, a kínaiak meg sokkal
messzebb voltak akkoriban, mint mostanában. Biztos akadtak az áldozatai között
közönséges bűnözők is. Meg hogy a bíróságok így meg úgy.
Nem lehet
megmagyarázni több száz áldozatot. Ezért aztán ne legyen szobra Kádár Jánosnak.
Nemcsak azért, mert egy teljhatalmú vezető még egy gyarmaton sem mutogathat
másokra, hanem azért is, mert a jövő politikusait nem figyelmeztethetjük
másképp. Tudniuk kell, hogy aki öl, annak nem járhat dicsőség.
És akkor én a
szélsőjobboldali ismerőseimnek azt mondom, hogy Horthynak személyesen és a rendszerének
meg egymillió áldozata volt. Vagyis legalább ezerszer annyi, mint Kádárnak.
Lehet
magyarázni, hogy de a zsidótörvények így meg úgy, nem is ám ő akarta azokat,
meg aztán a háborúba is azért léptünk be, mert a németek, meg a holokauszt idején
nem lehetett ellenállni a megszállóknak – dehogynem –, és a Donnál Trianon
miatt kellett meghalni és fogságba esni tízezreknek, és igenis utálta Szálasit,
és még öregkorában is pofozott nyilast... Ha abszurd és hátborzongató módon a
mostani hatalomnak való tisztelgés gyanánt leveszünk kétharmadot, akkor is
háromszázszor annyi áldozata volt Horthy politikájának, mint Kádárénak. És
akkor még nem számoltuk, hogy az eszelős hadüzeneteivel mekkora anyagi kárt
okozott. (Most olvastam, hogy Budapest második világháborús ostroma alatt
szinte az Állatkert valamennyi állata elpusztult: 2000-bõl csak 15 maradt életben.
Nem ám csak a bombázások következtében hullottak el, hanem az éhező emberek
megették őket. Néha egy ilyen adat fehérebb fényben mutatja a dolgokat, mint
száz visszaemlékezés.)
Szóval ne! Se Horthynak, se Kádárnak. Semmit.
Azt meg
szociálpszichológusok elemezhetnék, hogy honnan ez a körbe- és lehugyozós,
valami mélyközépkorból előbukkanó szoborállítási és szoborgyalázási hajlam.
Hogy parlamenti párt pogromozhat egy Károlyi-szobornál, majd megdöbbentően
sunyi kormánypolitika szintjére emelkedhet az eltávolítása. Hogy egy falu azért
emel szobrot Horthynak, hogy odavonzza a turistákat. Hogy azt egy harcos
antifasiszta veres festékkel lekenyi. Hogy bosszúból előkerülnek a disznólábak,
és pont Raoul Wallenberg szobrán, mert a cipős náci megint hentesnél járt. Fura
betegség van itt, alighanem. És terjed!
Előre jelzem, hogy ha 2014-ben miniszterelnöknek,
netán – Első (vagy Jó) Iván néven – királlyá választanak, azonnal,
rendeletileg, aztán alkotmányban is megtiltom, hogy száz éven belül meghalt
ember emlékére köztéri szobrot állítsanak, közteret vagy intézményt róla
elnevezzenek. Az ilyesmihez fölnőtt, egészséges nép kell. |
|
| Andrassew Iván |
|
|
 |
|
| Tálalva van |
|
Ha a 90 kilós nagymama egy órán át
porszívózik otthon, akkor 200 kcal energiát éget el, ennek fejében
leghelyesebb, ha 1 db korpás zsemlyét fogyaszt uzsonnára másfél deci 1,5
százalékos tejjel. Ha ugyanez a nagymama 45 percen át keringőzik az
Idősek Klubjában, akkor 1,2 dkg gyümölcsös pite jár neki, míg ha másfél
órán át sétálgat az utcán és kirakatokat néz, 6,5 dkg földimogyoróval
lepheti meg magát.
|
|
 |
Édesanya 50 percen át sífut >> |
|
 |
|
| Tervbe ment füst |
|
| Lassan nyílnak, nyílogatnak a nemzeti
dohányboltok, már kihirdették a győzteseket, rövidesen kulturált,
európai... izé, akarom mondani: magyarhoz méltó körülmények között,
értékközpontúan, szuverén vásárolhat magának cigarettát minden magyar
(nemzeti) ember a hozzá legközelebb eső helyi (nemzeti)
Fidesz-középvezető valamely magyar rokonánál. |
|
 |
Tovább >> |
|
|
