Nem is olyan régen egy vidám műsorban azt találta mondani
egy magas rangú nyomozótiszt, hogy a Columbo-sorozat legrafináltabb epizódjában
is már a tizedik percben úgy ötven-hatvan százalék biztonsággal meg tudja
mondani, hogy ki a gyilkos.
Helyben is vagyunk. Újszülötteknek mondom, hogy a Columbo az
egyetlen krimisorozat a világon, amelyben már az elején látja a néző, hogy ki
tette el láb alól az áldozatot, egyedül Columbo nem tud semmit, ám nyilván épp
ez adja minden epizód izgalmát: hogyan jut el a nyomozó a maga végtelenül
letisztult gondolkodásával a gyilkos leleplezéséig. Jó, a nyomozótiszt nyilván
nem Columbóra gondolt, hanem, mondjuk, Kojak felügyelőre vagy San Francisco
utcáira, ahol tényleg csak a végén tudni meg, ki a gyilkos, s csak azt akarta
jelezni ezzel a példával, hogy a krimik nagyon távol vannak a valóságtól, a
nyomozói munka sokkal aprólékosabb, összetettebb, s egyáltalán: ugyan mi az
elkapni autósüldözés közben egy egész bérgyilkos-kompániát ahhoz képest, hogy a
pesti aluljárót kell megtisztítani az illegális paprikaárusoktól.
Azért én mégis megpróbálkoznék Columbóval. Itt van ez a móri
ügy, ráadásul egy időközbeni életfogytiglani ítélettel, s öt év után kiderül,
hogy nem azok lőttek szitává nyolc embert a bankban, akikről a nyomozók hitték,
hanem egészen mások. Anélkül, hogy részletekbe belemennénk, az embernek az az
érzése, hogy az országnak határozottan az volna a jó, ha ezután a
gyilkosságokat, bankrablásokat a tévénézők szeme előtt követnék el, mint a
Columbóban, a bíróság is ez alapján ítélkezne, ezalatt pedig a lakosság egy
emberként izgulná végig a tévé előtt az elkövetkező négy-öt vagy húsz-harminc
évben, hogy a Nemzeti Nyomozóiroda el tudja-e kapni a tettest. A Columbo-modell
nemcsak azért válna be, mert a nyomozók a móri ügyben alig helyrehozható hibát
követtek el (NB, ha van halálbüntetés Magyarországon, akkor Kaiser Ede már nem
él), hanem, mert az egész nyomozási szcenárió amúgy is olyan, mint egy krimi
forgatókönyve: íróasztalnál fundálták ki, aztán a történethez utólag találtak
szereplőket, és minden olyan motívumot, amellyel az egyébként idegesítő valóság
szolgált időközben, s ellentmondott a forgatókönyvnek, azt szépen szemétkosárba
hajították.
Nem marasztalnám el ilyen szempontból a nyomozókat, sőt ha
egyszer véletlenségből krimiírásra adnám a fejemet, őket hívnám gegpartira,
mondjanak ötleteket, ami az én történetemhez passzol, de mellőzzenek minden
olyan részletet, ami fölöslegesen megbonyolítaná, mert az időpazarlással járna,
a művet viszont záros határidőn belül le kell adni, mert már nagyon várja a
közönség, és még az idén díjat is akarok nyerni vele. Itt jegyzem meg, nem
példa nélküli ez a leosztás, születtek már a magyar történelemben hasonló
forgatókönyvek, sőt volt, hogy már a díszletet is előre elkészítették, teszem
azt csőszkunyhó képében, s utólag osztottak hozzá szerepeket.
Hanem ez a Columbo. Az ugyebár rendben van, amiről egyébként
Fekete Gy. Attila kolléga írt a Népszabadságban, mármint, hogy amikor a
független magyar bíróság az igazságszolgáltatás legnagyobb dicsőségére elítélte
az általa bűnösnek tartott Kaiser Edét, akkor „egyes rendőri vezetők
felszólították a sajtót és a többi kételkedőt, hogy kérjenek bocsánatot, amiért
kétségbe vonták hozzáértésüket”. A magam részéről nem győzök bocsánatot kérni ezúton
is, megjegyezvén azonban azt, hogy ha már a társadalom olyan hülyén van
berendezkedve, hogy a nyomozáshoz mint szakmához értelemszerűen csak a nyomozók
értenek, a lakosság pedig hülye hozzá, ám a Columbo-féle krimiken nevelődve
állandóan akadékoskodik, mint a móriak is, akik nemhogy öt évvel ezelőtt, de
most se hiszik el, hogy a nyomozók az igazi tetteseket kapták-kapják el,
szóval, hogy ha már ez a nagy helyzet, akkor a Columbóból egy apróságot, egy
jelentéktelen semmit, de tényleg csak egy nüanszot érdemes volna átvenni a
sorozatból.
Nem a ballonkabátot, hanem a részletek iránti tiszteletet.
Most derült ki ugyebár, hogy a vérengzés után negyedórával a gyilkosokat
gyorshajtáson kapták a Mórhoz egészen közeli országúton, meg is büntették őket,
erről akta van, papír. Azt én nem olvasom a Nemzeti Nyomozó Hivatal fejére,
mert semmi értelme nem volna, hogy egy ütött-kopott Skodában menekülő páros a
műszerfal alatt elrejtett fegyverrel miért nem szúrt szemet, mert tudom, hogy a
bankrablók, főleg gyilkosság után a hirtelen megváltozott anyagi helyzetükből
kifolyólag kizárólag húszmilliós autóval menekülnek, a sofőr arca sebhelyes,
kesztyűs kezében még ott a fegyver, a szintén rossz arcú, ám gyengébb idegzetű
társa pedig már a közlekedési rendőr szúrós tekintetétől megrémül és azt
kiáltja, hogy „nem mi voltunk, nem mi voltunk”, ahogy az már minden gyilkos
elfogásánál lenni szokott. Hanem, hogy a gyorshajtásról készült papírokat hogy
a fenébe nem jutott egyetlen nyomozónak se éveken át megnéznie. Holott rajta
volt a helyszín, az időpont, hogy csak ezt az egyetlen, skodás részletet
említsem.
El tudják ezt képzelni Columbóról? Aki legfeljebb Wilkie
őrmesterre számíthat, amúgy maga jár a tettes dolgai után tisztítóba, éjszakai
bárba, tárlatokra lényegtelennek látszó részleteket, összefüggéseket keresni,
mert ez a szakmája. Öt évvel ezelőtt száz nyomozó indult el a móri forró
nyomon, s látjuk, hova értek végül. Amiről azt mondja egyébként Zsombok György,
a móri ügy főnyomozója, hogy nincs mese, „le kell vonni a szakmai következtetéseket”.
Amiben nem kételkedem. Ám minthogy lesz még bankrablás
Magyarországon, van egy olyan érzésem, hogy ha a rendőrség tényleg levonja a
szakmai konzekvenciákat, cudar idők jönnek az ütött-kopott Skodák
tulajdonosaira. |
