Lékó Péter, Janics Natasa, Nenad Puljezevics: csak három név azok közül, akik délről érkeztek hazánkba, és komoly sikereiket mi köszönjük szépen. A kis híján világbajnok sakkozó, a kajakklasszis és a mindent védő kézilabdakapus sokat szerepel a médiában, életükről azt is tudjuk, mit reggeliznek – miközben Újvidéken nagy nyugalomban él egy hetvenöt éves úr, akit Jugoszláviában az évszázad legjobb birkózójának választottak. „Nem én hagytam el a hazámat, az hagyott el engem” – említi Horváth István, azaz Stevan Horvat, és tényleg: szülei Trianon után egyszer csak más nemzet állampolgárai lettek. Ezzel együtt Pista bácsi gondosan őrzi azt az okmányt, amely Bácska átmeneti visszacsatolásakor azt igazolta: gazdái „újra” magyarok. Alanyunk amúgy kétszeres világbajnok, és még ma sem tudja megemészteni, hogy az 1968-as mexikói olimpián „csak” ezüstérmes lett. De mit érzett akkor, amikor magyarokkal vetélkedett?

 Akkor hívom kilenckor.

 Az jó lesz, de tudnia kell, hogy én nem férek bele fél órába.

 Ha egy óra, akkor egy óra, ha másfél, akkor másfél, ha...

 Na, annyi elég lesz. Mindenről beszélek, amiről meg nem, arról azért nem, mert nem akarok.

 Mi volna az?

 Magyarországon megkaptam néhányszor, hogy... Na.

 Értem... Akkor kilenckor.
(...)
Gratulálok Jugoszlávia valaha volt legjobb birkózójának!

 Köszönöm. Öt éve kaptam a címet, és hát mondhatom, roppant jólesett. Igaz, tettem is érte: hatvanháromban meg hatvanhatban megnyertem a világbajnokságot, hatvanegyben, hatvankettőben és hatvanötben vb-ezüstig jutottam, ebből kétszer úgy, hogy fél kilóval nehezebb voltam az ellenfelemnél, és ez döntött, aztán...

 Micsoda memória!

 Lehet ezeket elfelejteni? De nyertem tizennégy jugoszláv bajnoki címet, aztán voltam…

 ...Balkán-bajnok, első a Mediterrán Játékokon, óriási. Mi volt a titka?

 Mindig első akartam lenni.

 Gondolhattam volna.

 Helyesbítek: mindig nagyon akartam első lenni. Van egy orosz mondás: az elsőnek tisztelet jár, a másodiknak...

 A másodiknak?

 Jaj... Hogy viszonylag diszkréten fejezzem ki magamat: pénisz.

 Értem...

 Szóval, Margittal tíz évből hatot külön éltünk, annyi időt töltöttem versenyen meg edzőtáborban. Zsolt, a nagyobbik fiunk, akinek ami a száján, az a nyelvén...

 Ami a szívén, az a száján...

 Igen, na, ő mondta, hogy én más apuka vagyok, mint a többi, mert a többi minden hét végén otthon van. És igaza volt: annyira akartam első lenni, hogy szinte ki sem jöttem az edzőtáborból.

 Hány gyermeke van?

 Kettő. Zsolttól, aki annak idején Németországba ment, van három unokám, Attilától, aki pedig Szlovéniában lakik, két unokám. A mai világban már bárki bárhol megtalálhatja a boldogságát. Egyébként Attila válogatott volt magasugrásban, kétszáztíz centiig jutott, egyik gyermeke, Áron pedig szlovén bajnok úszásban. A vér nem válik vízzé!

 Gyakran találkoznak?

 Egy évben csak egyszer.

 Hiányoznak?

 Már hogyne. De mindenkinek megvan a saját élete.

 Milyen nyelven beszélgetnek?

 Még kérdi? Magyarul!

 Unokáival is?

 Ide figyeljen: nekem az apám, a nagyapám, a dédapám, az ükapám magyarul beszélt, mert magyarok vagyunk. Horváthok, th-val. Édesanyám is magyar. És ahol születtünk, Nemesmiliticsen, mai nevén Svetozar Miletics, na, hát e községet a békeidőkben még Mária Terézia telepíttette újra nemesekkel meg a hadiszolgálatukért nemességet kapott vitézekkel. Én arról nem tehetek, hogy a sors úgy hozta: a jugoszláv himnuszt játszották nekem, és nem a magyart.

 Olimpián elmaradt a himnusz.

 Rómában negyedik, Tokióban ötödik voltam; képzelheti, hogy’ fogadtam ezt én, aki mindig első akart lenni. Aztán harminchat évesen, Mexikóban leblokkoltam. Kikaptam attól, akit addig háromból háromszor legyőztem, és ezt a mai napig nem tudom megemészteni.

 Azért az ezüst is szépen csillog!

 De nem nekem! De nem nekem!

 Legalább nem magyar előzte meg. Jóban voltak?

 De mennyire! Rizmayerral, Tarr Gyulával, Kozma Picivel meg másokkal is nagy barátság fűzött öszsze. Akivel összeakadtam könnyűsúlyban, azzal előtte puszi-puszi, közben harc… Egy barátom kérdezte is: a magyart is megverted? Hát, nem megvertem, hanem legyőztem! És a birkózószőnyegen nem mérlegelhetek, ott versenyző áll szemben versenyzővel! Amikor meglátott, Tarr mindig mondta: jaj, Pistukám, megint a magyarok... Aztán ott vendégeskedtünk a másiknál. De ugyanilyen jóban voltam a szovjet-orosz Szapunovval is; megesett, hogy fél kiló különbséggel ő lett a világbajnok, aztán elvettem tőle a címet, és közben többször is vendégül láttuk egymást családostul. A hatvankettes világbajnokságra egyedül utaztam Jugoszláviából, edző se jött velem, és a magyar küldöttségnél laktam.

 Azt meg hogyan?

 Matura Miska bácsi berakott engem egy szobába Polyákkal és Guriccsal, ráadásul Gurics asszisztált nekem a meccseim alatt... Ilyen jóban voltunk, tetszik-e érteni.

 Abszolúte. És önt értették?

 Nem volt abból probléma, hogy a magyarokkal laktam. Problémám legföljebb abból volt, hogy amikor ötvenkettőtől hetvenháromig Belgrádban éltem, kinevettek a beszédem miatt. Még szép: mivel magyar iskolákba jártam, nem tudtam elég jól szerbül, a nőnem és a hímnem pedig külön gondot okozott. Nehezen tudtam megtanulni ezt, és a sors iróniája, hogy amikor visszajöttem Újvidékre, már azt kérdezték tőlem: hogy’ beszélsz te magyarul? Szerencsére hamar visszarázódtam.

 Mit csinált Újvidéken?

 A Testnevelési Főiskolára hívtak tanárnak. De nem ám táblánál oktattam: be is mutattam a gyakorlatot. Húsz éven át. Imádtam ott dolgozni.

 Szerették?

 Mindenesetre szót fogadtak. De most én értékeljem magamat? Kérdezze meg a dékánt!

 Nyilván sok magyar tanítványa volt.

 Volt.

 Kivételezett velük?

 Mindenkitől megköveteltem az anyagot... Néhányuk azóta Magyarországon futott be karriert.

 Hirtelen Rátgéber László pécsi kosáredző neve ugrik be. Tanította?

 Igen.

 És?

 Laci megküzdött a jegyekért...
(Telefon Rátgébernek: „Pista bácsi? Nagyon nagy ember! Jó tanár volt, követelt, és mindent bemutatott. Sose felejtem el, hogy a küzdősportos óráknál, mivel akkoriban huszonöt kilóval könnyebb voltam, Pista bácsi mindig engem, a legkisebbet tett meg próbababának, rajtam mutatták be a gyakorlatokat, engem hajigáltak ide-oda. Harmadikból csak arra emlékszem, hogy folyton a levegőben vagyok...)

 Kézenfekvő volt, hogy tanár lesz?

 Csak később végeztem el a megfelelő iskolát, előtte olyannyira nem, hogy negyvenhéttől negyvenkilencig asztalosinas voltam, onnantól hatvanhatig pedig segédmunkás.

 A sport mellett?

 A sport mellett.

 Ne mondja már!

 De mondom.

 Dolgozott is?

 Ha mondom! Csináltam ajtót, ablakot, bútort, de bármit... Univerzális asztalos voltam.

 Most is bütyköl ezt-azt?

 Volt kiállításom is. A kígyótól a női akton át az angyalig, sok mindent készítek. És mondhatom, meg vagyok elégedve magammal.

 Ha már az olimpiai arany nem jött össze...

 Azt ne is mondja!

 Nem akart soha magyar állampolgár lenni?

 Olvastam a Magyar Szóban, hogy egy magyar család kérte az útlevelet, és ehhez fizetniük kellene harmincöt eurót... Hát, köszönöm szépen. Nekem még megvan az a koronával ékesített okmány, amely szerint magyar állampolgár vagyok. Legalábbis negyvenegytől negyvenötig, Bácska ideiglenes visszacsatolásánál az voltam. De nem én hagytam el a hazámat, az hagyott el engem! Erről én nem tehetek!

 Mondaná bővebben is?

 Privát. Ez az, amiről újságnak nem szeretnék beszélni.

 Mikor keresték legutóbb Magyarországról? Akármilyen ügyben?

 Nem emlékszem rá. De ezt nehogy panasznak vegye, elvagyok én: élem a nyugdíjasok életét. Reggel sétálok egyet a kertemben, fúrok-faragok, és ha hívnak, megyek. Legutóbb a szerb bajnokságon érmet osztottam. A Magyar Szóban kép is volt róla, hogy Horváth István adja.