Játszott a Fradi nevű magyar futballcsapat egy edzőmeccset az Üllői úton ezer néző előtt, s a hírek szerint, midőn Ndjodo, a klubhoz most érkezett kameruni játékos a pályára lépett, a közönség huhogni kezdett. Az sem számított, hogy a fekete bőrű csatár szép gólt fejelt a pécsiek kapujába, s hogy a Fradinak speciel egyetlen, valamirevaló csatára sincsen, tehát a kameruni akár a megváltó is lehet, a huhogás nem maradt abba, illetve, amikor mégis abbamaradt, a közönség azt kiáltotta neki kórusban, hogy takarodj vissza, Afrikába.

Azt nem mondták neki, hogy ha hazaér Afrikába, másszon is vissza a fára, mert ez csak a rasszizmus ellen küzdő Magyar Labdarúgó Szövetség tanácsadóinak a privilégiuma, ám nem ez az érdekes. Hanem hogy történelmi időket élünk, s a Fradi-közönség végre lépett egyet az egyébként szép lassan meglehetősen unalmassá vált úton.

Régebben tudniillik úgy volt az, hogy ha fekete bőrű játékos lépett zöld mezben a pályára, nyomban átalakult a származására nézve. Az eleddig Magyarországon futballozó színes bőrűek között is tán a legfeketébb egy Fatusi nevű futballista volt, akit minden egyes alkalommal banánzuhatag fogadott, mikor a Fradi ellen pályára lépett, főleg ha még gólt is szerzett. Ám abban a pillanatban, amikor a Ferencvároshoz került, ugyanaz a közönség már a tősgyökeres fradisták között is a legtősgyökeresebbnek tartotta, és felnyársalta volna azt, aki lenégerezi vagy akár csak lefekázza őt, holott utóbbi nem is csúnya szó.

Emlékszem egy Fradi– Vasas mérkőzésre az Üllői úton, amikor Fatusi a szintén ébenfekete Mmembával, a Vasas játékosával csapott össze a Fradi-tábor előtti kapunál, a tizenhatos vonalánál. Métereket gurultak a zöld gyepen, kezük-lábuk összegabalyodott, meg nem lehetett különböztetni, hogy melyik végtag melyiké, ám a Fradi-tábor halálos biztonsággal választotta ki Mmemba végtagjait, majd ordította kórusban a Vasas játékosára, hogy mocskos cigány.

Megjegyzem, egy Forrai nevű játékos a Honvédnál meg buzi volt. Legalábbis így mondták a Fradi-drukkerek minden egyes alkalommal, midőn labdához ért. Buzi Forrai, üvöltött egy ember a VII-es szektorban ülve, s az öklét rázta Forrai felé, mígnem leszólt valaki két sorral feljebbről, hogy miért buzizod a Forrait, ősztől jön a Fradiba. Akkor majd nem lesz buzi, felelte a megszólított magától értetődő természetességgel, és folyt tovább a játék.

Ilyen egyszerű volt ez. A dolgok tulajdonképpen akkor kezdtek el bonyolódni, amikor a rendszerváltás idején egyre-másra jöttek külföldi játékosok magyar csapatokba. A hazai jégkorongba például oroszok. A kilencvenes évek elején az Újpest két orosszal állt ki a Fradi ellen, a Kisstadionban hosszú perceken át zúgott a „Ruszkik, haza” rigmus, értelemszerűen a két újpesti orosz miatt. Miközben a Fradiban meg négy orosz idegenlégiós játszott, ám ők egytől egyig vérfranzstadti, Haller téri vagányoknak számítottak. ennyit tud tenni a világhíres zöld színű mez.

Ám most a Fradi-drukkerek Fradi-mezben pályára lépő, ráadásul Fradi-gólt szerző játékost zavartak volna haza Afrikába, és ez kétségtelenül új minőség. Ez Európára átültetve annyit tesz, mintha a Chelsea-drukkerek banánnal kezdenék dobálni Drogbát, sőt az összes idegenlégióst, már hogy nem angolok, pláne nem londoniak, Abramovicsot már rég eltette volna láb alól a népharag, Manchesterből is rég hazamenekült volna az új amerikai tulajdonos, miként az Üllői útról sikerült elzavarni az egyetlen embert, aki pénzt hozott: Várszegit, mert zsidó. Ezt most nem is folytatnám, mert reményt se látok arra, hogy a  helyzet Magyarországon nemhogy javulna, de legalább szinten maradna, s nem süllyedne minden tovább, hogy aztán a fa tetején találja magát az ország.

Nemégiben jelentették be, hogy a Fradi jégkorongcsapata szlovák lett, fuzionált az Érsekújvárral, s az új klub a magyar és a szlovák bajnokságban is indul, zöld-fehér mezben. Nem volt mese: ha a Fradi nem a szlovákokkal való fúziót választja, nincs többé, pénz híján megszűnik létezni. Na most, ősszel, mint minden évben, Fradi–Újpest lesz jégkorongban, s az Újpest nagyon megerősödött, viszont a szlovák játékosok révén a Fradi nemkülönben. Kíváncsi vagyok, mi lesz. Ha a Fradi-közönség Ndjodót a gólja ellenére a fára küldi vissza, akkor a híres vérmagyar következetességet ismerve a szlovák–magyar Fradit egész meccsen köpködni kell, sőt, tulajdonképpen az Újpestnek drukkolni, mert az legalább még magyar klub, s hiába a lila mez, immáron ők Isten kalapján az egyedül autentikus bokréta.

Hiszen az ugyebár evidens, hogy a magyarság mint olyan elsőbbrendű szempont, mint a fradistaság, szlovákok közelében ez nem is lehet vita tárgya. Ámbár meg kell jegyezni, hogy a fradistaságot mint olyat, a székelység is megelőzi, az közvetlenül a magyar után jön mint szempont. Igaz, a Fradinak a tiszta székely Csíkszereda elleni hokimeccsei néha identitászavart okoztak, mert a közönség buzizta a csíkszeredai vendégeket, ámbár ezt hamar jóvá is tették, mert amikor az NB II-ben játszó focicsapat a szerb Lazics révén vezetést szerzett egy távoli góllal, a közönség egy emberként énekelte a székely himnuszt, igaz, csak a „Gyurcsány, takarodj!” rigmus után.

A Fradi-közönség tehát alaposan meglépett az újpestiektől. Utóbbiak legutóbb például arra vetemedtek, hogy amikor a futballcsapat kétgólos hátrány után fordítani tudott Siófokon, a meccs végén kitörő örömmel üdvözölték a játékosokat,  köztük a fekete bőrű Foxit, de még azokat az újonnan igazolt afrikai focistákat is, akik nem játszottak a meccsen, egyetlen célzás nem hangzott el arra vonatkozólag, hogy a magyarságért minimum annyit tehetnének, hogy visszamásznak a fára.

Mondhatni: a lehető legteljesebb hazaárulás tanúi voltak a siófoki nézők, igaz, a magyar foci legmagyarabb hívei eddig se tartották se magyarnak, se embernek az újpestieket.