Szomszédunk, Burkina Faso

Kéri László
2008. 10. 22. · Hócipő 2008/22
Mármint a FIFA legutóbb közzétett világranglistáján. Mi vagyunk a hatvankettedikek, Burkina Faso jön utánunk a hatvanharmadik helyen. Mali jóval előttünk áll a sorban, Guinea több mint húsz hellyel előz meg bennünket. Az ember ilyen hír olvastán egy pillanatra elmereng. Na, nem a múlton... Nem is azon, hogy gyerekkorában, a hatvanas években, a hazai bajnokságban egyidejűleg négy-öt olyan csapat is akadt, amely a nemzetközi kupákba kikerülve rendre odáig jutott, hogy a Juventus, az Inter, a Real, a Leeds, a Benfica verte ki őket - többnyire a legutolsó körök valamelyikében. Erre ma még utalni sem illenék, hiszen akkor diktatúra volt, az ellenzék meg oly kicsinyke, hogy üldözni sem lehetett. Persze hogy mindenki ráért focizni.

Az ember nem a Múlton mereng, hanem a Jelenre gondol. Vajon milyen lehet egy bajnoki meccs Szaúd-Arábiában, Hondurasban - ők ugyanis a rangsorban előttünk vannak. S milyen lehet egy vérbeli rangadó Ouagadougou és Bobo-Dioulasso között a Burkina Fasói bajnokságban? Biztosan nem unalmasabb annál, mint amit a múlt héten kilenc percig tudtam elviselni egy hazai bajnoki meccs közvetítésekor. Akkor ugyanis megfogadtam, hogy addig nézem a meccset, amíg nem történik valami, bármi, egy csel, egy kapura rúgás, egy szép szerelés, bármi, ami nyomaiban a labdarúgásra emlékeztetne. Kilenc percet kellett várnom. Talán túl hamar feladtam.

Az elmúlt néhány évben - szerencsének, jó sorsnak, véletleneknek köszönhetően - jó néhány országban megfordulhattam, és ha már ott voltam, esténként rendszeresen nézegettem a televíziós sportközvetítéseket. Szörnyű sok rossz és még rosszabb meccset láttam, a goai (indiai területi) bajnokságtól a marokkói ligáig, az ausztrál helyi meccsektől a kínai bajnokságig, rengeteg ügyetlen játékost, képzetlen csapatot, sírni való színvonalú találkozót nézhettem - érdeklődve. Merthogy - egyet nem láttam: unalmasat. Különböző országok eltérő sportkultúrájú eseményeinek egyetlen közös pontja a küzdelem volt. Lehet, hogy rosszul játszanak, lehet, hogy elemi technikai dolgokban járatlanok, de a játékot, magukat, a kilencven percet - és a közönséget - nagyon komolyan vették.

A hatvankettedik helyünkről szóló hírt az október 9-i, csütörtöki újság sportoldalán olvastam, ám e napilap gazdasági rovatában ugyanezen a napon a következő információval kellett szembesülnöm: „Romlott Magyarország helyezése a Világgazdasági Fórum által közzétett legújabb versenyképességi rangsorban. Az ország jelenleg a lista 62. helyén szerepel, ami 15 hellyel gyengébb a tavalyinál.”

Szóval, már megint. Már megint a 62. hely. A különféle nemzetközi minősítő intézmények összefogtak a magyar emberek ellen, és eldöntötték, hogy nekünk legfeljebb a hatvankettedik hely jár. Bármit teszünk, bármiben mérkőzünk, ezek nem fognak minket feljebb engedni. Pedig… hányszor kiszámoltuk, hogy az egy főre - és egy négyzetkilométerre - jutó Nobel-díjasok terén milyen verhetetlenek vagyunk, hányszor kiszámoltattuk, hogy a lakosságarányos olimpiai aranyak terén mekkora a nemzetközi fölényünk. (Peking óta azért legalább ez a zsolozsma némiképp alábbhagyott…) Hányszor mondtuk el egymásnak a rémes giccset a magyarokról és a forgóajtóról, nem véve tudomást arról, hogy eredeti kontextusában ez nem annyira a tehetség, mint inkább a pofátlanság tantörténete.

Ha magunkban vagyunk, versenytársak és mércék nélkül, akkor verhetetlenek vagyunk. Ha meg összemérnek minket másokkal, akkor mindig csal a bíró, elfogult a zsűri, nem tudják, hogy nép ennyit még nem szenvedett, nem érdekli a nemzetközi közönséget semmi más, csak a tényleges és aktuálisan nyújtott teljesítmény. Nehéz a valós helyünket tudomásul venni. Magunknak mi vagyunk a legfontosabbak, és nehezen bocsátjuk meg másoknak, hogy ezt egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Külföldön, magunkra hagyatva talán előbb kerül szembe az ember azzal az élménnyel, hol is van országa valós helye, amely élmény néha nagyon kínos tud lenni.

Több mint tizenhat évvel ezelőtt Washingtonban - baráti szívességnek köszönhetően - bejutottam a nagy hírű, rettegett nemzetközi pénzintézet székházába, s valahol a tizenvalahányadik emelet egy kicsinyke szobájában rátaláltam arra a szakemberre, aki Magyarország referense volt. Ült a kétszer három méteres szobájában, körülötte vagy száz dosszié, s ezeknek csak egy kis része foglalatoskodott hazánk dolgaival. Legalább annyi anyag szólt a paraguayi, meg a kenyai gazdaság helyzetéről, s gyorsan fel kellett fognom, hogy még a világ egyik legjelentősebb intézményében sem engedhetik meg maguknak az önálló törődést egy Magyarország méretű országgal. Számukra ott a helyünk valahol a két - már említett - ország sorában.

Itt, akkor eszembe jutott, amit valaha Hámori Csaba mesélt el a nyolcvanas évek közepéről: friss és fiatal PB-tagként Moszkvában járt, hivatalos látogatást kellett tennie Ligacsovnál, aki akkor a korabeli szovjet párthierachia második embere volt. Csaba készült, hogy elmondja, milyen a magyar politikai helyzet, amikor a házigazda feje mögötti világtérképre pillantott. Ennek kb. a közepén az Ural hegység húzódott, s Európa valahol a térkép bal felső sarkában összezsugorodva, valami kis alaktalan kiegészítésnek látszott. Magyarországot alig tudta ezen az atlaszon azonosítani, s el is ment a kedve attól, hogy hosszabban beszéljen: „Mit mondjak egy olyan embernek, aki számára a mi országunk alig látható….” - mesélte még utólag is nehezen leplezhető rezignációval ezt az élményt.

Mindez csak onnét jutott most eszembe, mert egy napsütéses októberi napon kétféle értékelés tükrében is szembesülhettünk hatvankettedik helyünkkel. Nem kell persze mindennek túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, legfeljebb jó azt tudnunk, hogy számos olyan összefüggésben, viszony-rendszerben, melyben talán szeretjük magunkat a világ fejlettebb részéhez sorolni, a világ nem feltétlenül gondolja így. A mi viszonyítási rendszerünk évszázada a bezzegausztria, bezzegazolaszok, bezzeganémetek, s e történelmi torzulásnak is némiképpen magyarázhatók az okai. Persze a következményei is rémesek.

Másnap elővettem az atlaszt, és megnéztem pontosan, hol is van Burkina Faso. Nekik hat szomszédjuk van (Benintől Maliig). Nekünk hét. Mi győztünk.
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2016/17  •  VIII. 17. – VIII. 30.
AZ ÚSZÓKIRÁLYNŐ ÉS AZ M4-ES Megyesi Gusztáv szerint nemcsak az asszókat, hanem a futamokat és a meccseket is meg fogják szakítani az 1 perces hírek kedvéért Uj Péter idén nem Rihannázott, hanem megteremtette a migropopot Para-Kovács Imre a pesti török óvodáról és Voldemort alkotmányos költségéről Smuzewitz Ilona kiderítette, hogy a szalonna és a váltóáram is magyar találmány Farkasházy Tivadar azt kéri ifjabb Knézytől, hogy változtasson nevet Bakács Tibor Settenkedő elutazott a Rogán Galaxisba Trunkó Barnabás a thaiföldi népszavazásról, akarnak-e katonai diktatúrát? A Heti Kamu beszámolója az Antarktiszra szerződött Dzsudzsák Balázsról 42 fotó, 32 karikatúra az olimpiáról SZENZÁCIÓ! AZ ELSŐ ORBÁNMENTES HÓCIPŐ! MAGUNK SEM ÉRTJÜK!
Hócipősök könyvei
PARTNEREINK




GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.