Fair play...

Kéri László
2004. 04. 28. · Hócipő 2004/09
Nem osztanak fair play díjat... mármint a meccsen. Ezért aztán az is mindegy, hogyan játsszuk a játékunkat. Mindegy, hogy betartjuk-e a szabályokat, hiszen csakis a végső győzelem a fontos. Semmi egyéb. Pontosabban szólva, minden más egyéb tényező ezredrangú, nem lényeges. Mondotta mindezt minap az Egyik Párt kampányfőnöke vagy pártigazgatója. Végül is mindegy, hogy ki. Mondhatta volna a Másik Párt igazgatója, főnöke, választmányi elnöke, bármely más vezetője is. Merthogy - kifejezi a Lényeget. Szinte csak azt fejezi ki. Abból, ahogyan magukról, másokról, barátaikról, ellenfeleikről - egyszóval mindannyiónkról vélekednek.

Persze tudom a magyarázatot, mindent tudok, mindent értek. Kiemelték. Mind a kettőt. Az egyiket a szövegkörnyezetéből, a másikat meg a pártkáderek közül. Az egyik sors tragikusabb, mint a másik. (Főleg az anyanyelvhasználatra nézve az.) Így találkozhattak ők ketten, a kampányfelkészítőn. A mondanivaló és a beszélő. Eggyé váltak a történelmi teher nyomasztó súlya alatt. Eggyé váltak, nincs mit, nincs kit kiemelni. Egyiket sem lehetséges a másik nélkül, nemhogy kiemelni - megmozdítani sem. Nincs mit sunyin, álszakállal megfigyelni, nincsen lelepleznivaló titok, olyasmi, amit szerettünk volna szigorúan egymás között megőrizni. Az lenne a féltett titkunk, hogy nem számít a fair play? Mindezt eddig is sejthettük, még akkor is, ha nem volt szokás ezzel nyíltan dicsekedni. Aki kampányba keveredik, az magától is tudja: nem számít semmi más, csak a győzelem. Ha más is számítana, akkor nem menne kampányfelkészítőre.

Mindazonáltal, mégis érdemes egy kissé eltöprengeni a megidézett szöveghely fölött, hogy is van ez? A teljesebb szöveg szerint: "... ne legyünk szemérmesek abban, hogyan juttassuk el az üzeneteket a polgárokhoz, hiszen a meccsen nem fair play díjat osztanak."

Kezdjük a végével: a meccsen tényleg nem osztanak díjat - semmifélét sem. A meccsen játszani szoktak. Egyébiránt, sok mindent osztanak: kötényt, forintos passzt, sárga és piros lapokat. Ez utóbbiakat pl. éppen azoknak, akik a fair play szabályain túl még arról is megfeledkeznek, ami szigorúan írott tilalom. Azoknak, akik tudják, hogy nem szabad szabálytalankodniuk, s mégis megteszik.

Senki sem készül úgy játszani, hogy szeretné magát minél több lap birtokosának láttatni, s ezáltal a szabályok iránti nyilvános utálatát is kifejezésre juttatni. A szabálytalankodás többnyire a játék hevességéből adódik, rossz tempóérzékből, a másik játéktudásának nem túl sikeres ellensúlyozásából, a nem jól felmért mozdulatból stb. Nagyon ritkán a tehetetlen düh kiváltotta önuralom-képtelenség az ok, ám ekkor azonnal piros lapot osztanak. Senki sem szokott büszke lenni a lapjaira. A sárga lapokat sem kedvelik, a pirostól pedig kifejezetten lógó orral szokás lebandukolni a pályáról.

A fair playt mindenekelőtt azért tartjuk tiszteletben, mert a Másikban nem a megsemmisítendő Ellenséget, hanem a Legyőzendő Ellenfelet látjuk. Ráadásul, amikor elkezdünk játszani, bízom abban, hogy az ellenfelem ugyanolyan módon - azaz szabályokat tartva fog küzdeni. Ellenfelem sem a fair play díjért jön, ő is győzni szeretne. De ő is azt hiszi rólam, hogy én is képes vagyok a szabályok keretei között küzdeni. Különben ki sem állna játszani.

Mindez nem bárgyú okoskodás, hanem az elmúlt másfél száz év során kialakult játékkultúra észrevétlenül rögzült normarendszere, konzervatív mánia. Igaz, nem minden alap nélkül. Kisebb gyermekkorunkban is próbálkoztunk csoportos mérkőzésekkel, a számháborútól a fogócskáig, az adj király katonától az ugróiskoláig. Minden esetben roppant lényegesnek tartottuk, hogy a játék legelején kölcsönösen tisztázzuk: mind a két fél ugyanúgy tudja s értelmezi a legelemibb szabályokat. Egymásnak ugyan sohasem osztottunk fair play díjat, de kortársaink között nagyon is számon tartottuk mindazokat, akik hajlamosak voltak a szabályok túl laza, szubjektív értelmezésére, esetleg a figyelmen kívül hagyásukra. Netán a csalásra. Ha nem volt mit tenni, akkor legközelebb "történelmileg úgy alakult", hogy ezekkel senkinek sem akaródzott egy csapatban lenni.

Ugorván néhány évtizedet, úgy tűnik, a jelenkori magyar közéletet azok lepték el, akiket gyerekkorukban a többiek legközelebb már nem szívesen választottak be a játékba - legalábbis ők váltak mintaadó jelentőségűvé. Nem kell persze "szemérmesnek" lenni, de nem kell előre felmentést adni szemérmetlenségnek sem. Addig gyakoroljuk az alkalmi normasértést, amíg túlzottan hozzá nem szokunk ahhoz, ami egyáltalán nem természetes.

És mit jelenthet az a kitétel: "ne legyünk szemérmesek abban, hogyan juttassuk el az üzenetet a polgárokhoz"? Ez így nem más, mint annak a nyílt bevallása, hogy maga az üzenet egyáltalán nem érdekes. Miként az is, hogy mit gondol minderről a hivatkozott polgár? Mintha csak a csekk-kampány felkészítőinek beszélgetését hallanám vissza. Kit érdekel az, hogy a felhasznált számok hamisak, s az, hogy maga a szöveg egetverő marhaság - a lényeg az, hogy mindettől a komcsik mérgükben majd a falnak mennek.

* * *

Mi lenne, ha egyszer ezek az urak előadnák önmaguk paródiáját is? Milyen lenne egy szilveszter esti, kereskedelmi tévés kampány? Mi lenne, ha arról győzködnék aktivistáikat - legyenek szemérmesek. Mert nagyon is fontos, hogyan juttatjuk el az üzenetünket. Nem beszélve arról, hogy a meccs után fair play díjakat is szoktak odaítélni. Ezt azonban azért nem szokás észrevenni, mert addigra már magának a vereségnek a ténye válik a legfontosabbá. S olykor éppen azok miatt következik a vereség, akik még számon tartják azt is, hogy egykoron a versengeni indulók a fair play visszaállítását is megígérték. Meg üvegzsebet, demokratikus fordulatot, árokásás helyett temetgetést, közszolgálatot, a pluralista szabályok komolyan vételét stb.

Ilyenkor a legtöbbször az szokott lenni a magyarázat, hogy nem érdemes becsületesen játszani, mert a Másik eleve nem tartja be a szabályokat. A végeredmény így persze az, hogy mindenki szabálytalankodik, és ez lesz a főszabály. Hosszabb távon viszont csak annak a győzelemnek van értéke, amelyet szabályosan vívnak ki. Lehetséges, hogy ebben a sok éve tartó játékban az a magyar választó/néző a legokosabb és legkövetkezetesebb, aki minden egyes alkalommal elzavarja azokat, akik éppen kormányoztak. Mondván: ők voltak a pályaválasztók, és övék volt a középkezdés joga is.

Egyszer valakiknek el kellene kezdeniük a fair playt is komolyan venni, addig azonban jobban teszik, ha szorgalmasan gyakorolják legalább a középkezdést.

HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2024/7  •  III. 27. – IV. 9.
Zsidólakást, zsidóbútort másnapra a filoszemitának: kilenc oldalon foglalkozunk több, mint kéttucat dokumentumot bemutatva azzal, hogyan igényelt zsidólakást és zsidóbútorokat Sulyok Tamás államelnök, általa filoszemitának nevezett apja, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt akkori megyevezetője. Para-Kovács Imre gondolkodóba esett, megnyomja-e az Enter-gombot a 100 Millió dolláros jacht, Megrendelem felirat alatt Váncsa István a Brüsszel elfoglalását követő diadalmenet terveiről Smuzewitz Ilona: a Petőfit megölő Ukránokról és a magyar szuterenitást veszélyeztető kiskereskedelemről Farkasházy Tivadar: szerint inkább a köztársaság tartozik ma már a családi legendáriumba Havas Henrik megtudta, hogyan nevezték a budoárt Felcsúton a miniszterelnök úr gyermekkorában Dési János: kétféle diktatúra létezik: az egyikben Jancsó csinál filmeket, meg Makk Károly, meg Sándor Pál, a másikban meg Philip Verebes István újabb Örkényiádái Nagy Bandó András: Diktakrácia a demokratúrában A Heti Kamu megtudta: a Temuról rendelte a kormány azt az ázsiai huszárlegényt, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén énekelt
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.