Mélységek és magasságok

Beszélgetés Balázs Jolánnal

Murányi András
2007. 06. 06. · Hócipő 2007/12
Empirikus úton szerzett tapasztalataink alapján aligha van olyan szegmense a világnak, ahol ne találkoznánk magyarokkal. Ahogyan a grönlandi bálnazsírkészítők, úgy a Horn-fokon rekedt vitorlás földkerülők között is biztos akad egy - de inkább több - nyelvünket beszélő polgár, miközben a világ híradásai naponta röpítenek világgá olyan beszámolót, amely a piros-fehér-zöld színektől elérzékenyülő, ám legalábbis származását le nem tagadó tudósról, politikusról, feltalálóról, nem utolsósorban űrhajósról szól. Nyilván ismerik azt az anekdotát, amikor Los Alamosban összejöttek az atombomba atyjai, s miután a titkár közölte, hogy az amerikai kolléga halaszthatatlan ügye miatt nem tud jönni, Szilárd Leó azt mondta: Oké, fiúk, akkor beszélhetünk magyarul is. Most induló rovatunk e szellemiség jegyében mutatja be azokat a határon túli magyar sportembereket, akik nem saját elhatározásukból lépték át a határt, hanem az lépett át rajtuk, így más ország zászlaja alatt érték el sikereiket...

Példának okáért vegyük csak azt a hetvenes évekbeli birkózó-emlékversenyt, amelynek 68 kilós szabadfogású kategóriájában - mint arra Szekeres István sportújságíró kollégánk felhívta figyelmünket - így nézett ki a dobogó: 1. Sándor Lajos (Románia), 2. Juhász Gábor (Csehszlovákia), 3. Katz Lajos (Magyarország).

Nyitányként a legnagyobb klasszisok egyikével beszélgettünk: Balázs Jolán magyar szülők gyermekeként 1936-ban, Temesváron született, családját a második világégés kettészakította, hogy aztán Iolanda Balasként 1957 és 1967 között 140 versenyen, közte két olimpián (1960, 1964) győzzön magasugrásban, s tizennégyszer érjen el világcsúcsot; abból az egyiket hol másutt, mint Budapesten. A 2005-ig a Román Atlétikai Szövetség elnökeként dolgozó, ma a sportág alapítványi vezetőjeként is fölöttébb aktív társadalmi életet élő, Bukarestben lakó exklasszis roppantul örült megkeresésünknek.



Satisfied: elégedett.

Köszönöm, nem ugrott be. Szóval, a fiammal, aki egy ír magáncégnél dolgozik, elégedettek a munkahelyén.

Már jó ideje beszélgetünk, és ez volt az első szó, amelyik nem ugrott be...

Temesváriak vagyunk... Édesapám a háború után hadifogolyként került a Szovjetunióba, aztán, mivel magyar katona volt, Magyarországra került, és Pesten is telepedett le. Édesanyám két testvére közül az egyik Debrecenben, a másik Szegeden élt, és én is gyakran látogattam ide. Hogy mást ne mondjak, 1951-ben, az első ifjúsági viadalom okán Pestre szólított a kötelesség, egy évtizeddel később pedig a Népstadionban - mai nevén Puskás Ferenc stadionban - értem el a tizennégy világcsúcsom egyikét: százkilencven centis rekorddal nyertem a nemzetközi versenyt.

Mai nevén... Látom, követi az eseményeket!

Már hogyne követném! Fogom a Duna televíziót, az M1-et és az M2-t, ráadásul Bukarestben megannyi magyar él, így amellett, hogy hallom a híreket, szinte mindennap használom a nyelvet. Szívesen nézek magyar sportközvetítést, még a gyenge magyar futballmérkőzéseket is megtekintem.

Ehhez csak gratulálni lehet!

Sajnos a magyar futballal ugyanaz a helyzet, ami a magyar sporttal, a magyar atlétikával: kitűnő versenyzők sorát vonultatta fel, kitűnő eredményeket ért el, aztán... Ma már nem beszélhetünk akkora sikerekről.

Visszamehetünk csöppet az időben?

Hogyne, csak kérdezzen nyugodtan!



Tehát: kilencéves volt, amikor véget ért a háború, és, mint említette, a hadifogságból visszatérő édesapja Magyarországra jött, jöhetett csak vissza...

Mi pedig Temesváron ragadtunk. Noha édesapám magyar állampolgárként mindent megtett azért, hogy egyesüljön a család, a magyar útlevélre nem kaptuk meg Romániából a kiutazási engedélyt. Kettészakadt a család... Mondanom sem kell, nagyon nehéz időszakot éltünk át akkoriban; édesanyám keservesen nevelt, sokat nélkülöztünk, arról nem is beszélve, hogy édesapám akkor nem lehetett mellettem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Hat-hét éves voltam, amikor a magyar honvédség katonájaként bevonult, és hiába reménykedett abban, hogy újra együtt leszünk.

Az atlétika nyilván sokat segített.

Úgy mondanám, hogy az eredményeim ellensúlyozták a nehéz éveket.

Főként, hogy ugye Budapesten is szerepelt szépen!

És úgy, hogy édesapám, aki időközben újra megnősült, ott ült a stadion lelátóján.

Képzelem, mit élhettek át!

Senkinek sem volt könnyű, ezt elhiheti, mindenesetre a magyarországi látogatásaimról kellemes emlékeket őrzök. Van Pesten mit látni, micsoda múzeumok, kiállítások, micsoda miliő! És nemcsak ott, hanem mindenütt, ahol megfordultam, Debrecenben, Tatán és még hosszasan sorolhatnám. Amikor a magyar fővárosba utaztam, mindig azt mondtam: megyek haza Pestre! Amikor pedig onnan jöttem, így búcsúztam el: megyek haza Temesvárra! Szerencsére mára már határ sem választ el bennünket, ami akkoriban elképzelhetetlen volt, mostanra tény: közös Európában élünk.

Milyen volt a kapcsolata a magyarországi magyarokkal?

Ó, nagyon jó. A melbourne-i olimpián például közös, feszült izgalommal figyeltük a forradalom híreit, kivált mert a román olimpiai csapatban is akadt magyar származású szép számmal. És azt se felejtsük el, hogy abban az időben voltak megmozdulások Temesváron is... Borzasztó, nyomasztó pillanatokat éltünk át, már csak azért is, mert akkor még meglehetősen lassan csordogált az információ, pláne a világ túlfelére. Hol volt még az internet, az e-mail...?

Magyarország szegényebb két olimpiai aranyéremmel?

A területvesztés és sok más ok miatt nyilván többel is, de ha kifejezetten rám céloz: gondolom, akkor is győzök, ha nem Románia színeiben versenyzek. Túlzás nélkül állíthatom, magas nívót képviseltem.

Rómában tizennégy, Tokióban tíz centi előnnyel győzött a lengyel Jozwiakowska, illetve az ausztrál Brown-Mason előtt...

A két olimpia arra az időszakra esett, amikor sorozatban nyertem a versenyeket: ötvenhét és hatvanhét között száznegyven viadalon végeztem az élen. Az első világrekordom százhetvennégy centiméter volt, és bár ez mai szemmel kevésnek tűnhet, egyrészt abban a periódusban ez volt a top, másrészt hadd ne magyarázkodjak azért, hogy akkoriban senki nem tudott nálam nagyobbat ugrani. Utolsó előtti csúcsomat, mint azt már említettem, Budapesten értem el: ezt akár elégtételként is felfoghattam volna... Utolsó, százkilencvenegy centis rekordomat pedig az osztrák Gusenbauer döntötte meg hetvenegyben, és roppantul büszke vagyok arra, hogy hatvanegy után tíz évnek kellett eltelnie, amíg versenyzőtársamnak sikerült százkilencvenkét centire növelni a világ legjobb eredményét. De hát az Európa-bajnokságokon sem voltam sikertelen: ötvennégyben ezüst-, ötvennyolcban és hatvankettőben aranyérmet szereztem. Mint azt korábban is említettem, a sport sok mindenen átsegített, a Steaua sportegyesület atlétikai szakosztályában pedig minden adott volt a jó szerepléshez. Edzőmmel és későbbi férjemmel, a szintén temesvári Sőtér Jánossal együtt jöttünk fel Bukarestbe, és itt végeztük el az egyetemet is.



Tizenhét esztendőn át a román szövetséget vezette: miért köszönt le két évvel ezelőtt?

Jött egy fiatal generáció.

Hát aztán.

Természetesnek vettem, hogy átadom a helyem, és tiszteletbeli elnök leszek. Tennivalóm így is akad bőséggel...

Még titkárnője is van...

A tizennégy év óta működő atlétikai alapítvány elnökeként óriási sikerekről számolhatok be, az utóbbi időben tizennégy pályát sikerült modernizálnunk, ami aztán nagyon ráfér erre a csodálatos, és mind dinamikusabb sportágra. Annál is inkább, mivel a román atlétika utóbbi két éve kevésbé alakult jól, miközben Athénban négy, előtte, Sydneyben öt érmet szereztünk az olimpián. És ha éppen nem az atlétika ügyeit intézem, akkor tévé- és rádiófelvételeken veszek részt; nagyon sok meghívásnak teszek eleget. Nem túlzás: még a piacon is felismernek... Nem szabad teljesen leállni: alighanem ez a legjobb recept azoknak, akik nyugdíjba mennek!

Hetvenévesen azért pihenhetne kicsit.

Most azon dolgozunk, hogy két év múlva Bukarest Grand Prix-versenyt rendezhessen.

Meg sem merem kérdezni, lesz-e belőle valami.

Ha rajtam múlik...
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2019/4  •  II. 13. – II. 26.
HÉT ORBÁNCSALÁDVÉDELMI INTÉZKEDÉS Váncsa István Orbán énértékeléséről és káderpolitikájának csernobili léptékű üzemzavaráról Farkasházy Tivadar szerint minden érv igaz, amit felhoznak a Jobbik ellen, de nem kéne egyszer megverni már a Fideszt? Para-Kovács Imre felidézi, ahogy 40 éve a debreceni Fidesz-irodában töltötte a kérdőívet, felvételre várva Kéri László beszéde a Pirézekhez Smuzewitz Ilona megtudta, a magyarországi német autógyárak tárt karokkal várják a kirúgott kutatókat a szalagsor mellé Majláth Mikes László elképzelte a Káslerkutató Intézetet Bakács Tibor Settenkedő egyetért Palkoviccsal, mert milyen rövidítés az, hogy MTA? – olyan, mintha rendszámtábla lenne Trunkó Barnabás utánaszámolt, hogy aránylik a közmédia 90 ezer milliós éves költségvetése, az ellenzéki képviselők által okozott roppant károkhoz A Heti Kamu megtudta, hogy a 3-as metró alagútjaiban rendezik az Air Race-t Berendezzük a várat: új sorozatunkban javaslatokat teszünk rá, milyen festményeket kölcsönözzön a képtárakból Orbán új hivatalának falaira
Hócipősök könyvei
PARTNEREINK


GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.