Amikor már az ember semmiben sem bízik

Kéri László

2007. 08. 29. · Hócipő 2007/18

Mindenféle szempontból a legjobbkor sikerült győznie ennek a fiatal válogatottnak az olaszok ellen. Legalább két okból is a legjobbkor.

Először is, hosszú évtizedek óta, először. Szinte minden olyan, meccsre járó ember, akinek az emlékképei is már régen elkoptak, a megszokásnál is mélyebb ösztönöktől támogatva figyel csak oda, réges-régen feladva a reményt, hogy valaha az életben hazai földön láthat még olyan produkciót, ami emlékeztetheti az egykorvolt labdarúgásra - ezúttal nem hisz a szemének. Eltelik az első félidő, s mi csak álmélkodunk, sőt, be-bekiabálunk a feleségünknek is, hogy legalább néhány másodpercre jöjjön, nézze már: ezek teljesen egyenrangúak a mezőnyben! Futnak! Ütköznek, felpattannak, rohannak tovább, neki mernek menni a világ leghíresebb védőinek, sőt azokat többször is ki tudják játszani.

Jókor jön a szünet, legalább lehet tíz percig higgadtan gondolkodni, összeszedni az érveket, meggyőzni magunkat. Persze, persze, voltak máskor is felvillanások, percekig eltartó lelkesedések, aztán pedig a realitás: a japánoktól a 92. percben bekapott gól, az első komoly nyomástól széteső védekezés, az Európa-szerte megcsodált amatőrgólok… Szóval a mese csattanója évtizedek óta a máltai, izlandi, liechtensteini szégyenekben összegződik. Magyar szurkoló mélyen egyetért Mikola Istvánnal, aki a tavalyi Fidesz-kongresszuson is helyesen idézte fel a nagyszerű gondolatot: „magyarnak lenni kollektív neurózis”… a magyar szurkoló sokszorosan megéli minden évben ezt az igazságot. (Azt most felejtsük el, hogy az illető úr nem jól tudta, amikor József Attilának tulajdonította az egyébként koestleri gondolatot, a sajtó másnap ezt úgyis helyreigazította; a Nemzet Orvosa később mondott még ennél vitathatóbbakat is, miáltal az idézet élő példázatává is válhatott.)

A magyar szurkoló kollektív magyar neurózishoz lett szoktatva, úgy nagyjából ’69 nyara, a marseille-i vereség óta. Eleinte alkalmilag, csak a kirívóan fontos tétmeccseken. Majd később, a hetvenes évek végétől módszeresen, minden esetben. Az elmúlt tíz év újdonságát csak az adta, hogy egyszerűen nem lehetett olyan gyönge ellenfelet, mindenféle futballhagyományoktól mentes övezetet találni a térképen, aminek képviselői ne vertek volna meg bennünket. S erre tessék: pont a világbajnoki cím védői ellen törik meg a „kollektív neurózis átka”…

Ráadásul a második félidőben, ráadásul a menetrendszerűen és bután bekapott gól után. Szinte hallottam, ahogyan egy egész ország meccsnézői rutinosan és egyszerre sóhajtottak egy nagyot: na, akkor most ki is végeznek bennünket. Ehelyett olyan húsz percet láttunk, amelyhez foghatóra, úgy vélem, nem emlékszik senki sem már. A feleségem a második gól után kikiabált a dolgozószobából kérdezve: talán Koplárovics Béla is játszik, mert emlékezett még a Manchester elleni győztes góljára.

Jó-jó, tudjuk mi is az összes ellenérvet, az egy szál fecskétől az idényelejeségig, a tétnélküliségtől a hazai pályáig stb. Mégis ez az a meccs és ez az az eredmény, amit nem lehet utólag semmissé tenni. Nem lehet újraszámlálást követelni, nem lehet népszavazásra bocsátani, nem lehet Brüsszelben megóvatni. S a legfontosabb, hogy nem táplálja tovább a magyar szurkoló kollektív magyar neurózisát. Hanem éppen az ellenkezőjeként is hathat. Végre egy ok, ami miatt Gyurcsánynak nem kellene lemondania.

Az öröm elmúltával lehetne arra hivatkozni, hogy ami egyszer sikerülhetett, annak a megismétlésével nem reménytelen próbálkozni - akár kötelező feladat is lehetne. Nagyon jókor jött ez a győzelem minden olyan szféra résztvevőinek, dolgozóinak, ahol beleszoktak, beletörődtek abba, hogy csak így, csak ezen a színvonalon és minőségben lehetséges működni. Mindenütt, ahol évtizedek óta csak a vereségek elkönyvelésére telik, el lehet most gondolkodni azon, hogy megfelelő felkészültséggel legyőzhető a világbajnok is. Elszabadult fantáziával elgondoltam ugyanennek a mérkőzésnek a lejátszhatóságát a hazai közszolgálati médiától az akadémiai világig, a közigazgatási ügyintézéstől a piaci érintkezési szokásokig. Elképzeltem, ahogyan GYF edzőtáborba viszi a kormányzati elitet, és rábeszéli őket a nemzetközi színvonalú kormányzásra. Ahogyan OV elviszi Tusnádfürdőre az egész frakciót, és addig haza sem jönnek, amíg fel nem készülnek arra, hogy Európa legszínvonalasabb ellenzéki tevékenységét tanúsítsák.

S ez lenne az a másik ok, ami miatt a lehető legjobbkor jött ez a győzelem augusztus végén. Egy héttel azelőtt, amikor az ország egésze újra beáll a normál üzemmód szerinti működésre. Amikor a hosszú kihagyások után a munkahelyeken újra megtelnek a székek, asztalok, öltözők, padok, szobák, csarnokok. Amikor ezrek és ezrek gondolnak elcsigázottan arra, hogy hétfőtől megint az a reménytelen, sehová nem vezető, semmi érdemi eredménnyel nem járó rutin vár rájuk is, meg a többiekre is, amiből csak az jön ki, amit már szégyellni sincs kedvük, egyiküknek sem. Augusztus legvégén, amikor egy kedvetlen, sokszorosan átvert, meghülyített, mindenféle ígéretekkel és csalódásokkal megterhelt országnak valamiből újra erőt kéne merítenie, amikor jön a szeptember. Elkezdődik az iskola, a parlamenti szezon, az útfelújítások tömege, megismerkedünk az újabb áremelkedések napi következményeivel, s azt is észre kell vennünk, hogy elkezdődött a magyar nemzeti labdarúgó-bajnokság.

Nem is tudni hirtelen, hogy melyik a nagyobb csapás. Az utóbbi, a focibajnokság ugyan tart már néhány hete, de a legszűkebb körökön túl, a közvetlenül érintetteken kívül ember nem vette ezt észre. Lehet, hogy a szerdai magyar-olasz meccs után ez is másként lesz. Lehet, hogy sok-sok ember visszaszokik a pályákra, mert érdekelni fogja az is, hogy miből nőhetett ki ez az egyszeri/alkalmi siker.

Milyen lenne, ha egyszer egy csoda nem háromnapos lenne? (Abból is a fele másnaposság, azaz tulajdonképpen másfél napos a háromnapos csoda is.)

Többségében olyan fiatalokból álló válogatott verte meg Buffont, Pirlót, Cannavarót, akiknek a nevét egy-két évvel ezelőtt legfeljebb csak a kicsit szélesebb családi körben ismerhették. S ez a fajta ismeretlenség, valamint az a fegyver, hogy tőlünk már nem vár senki sem semmi jót, ez a két tényező mindenki számára folyamatosan adott. Jó ezt tudni.

Kéri László
legolvasottabb cikkei

Kéri László
legfrissebb cikkei

Kéri László összes cikke

HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2026/10 • V. 6. – V. 19.

Para-Kovács Imre: Hankó nemzeti kulturális gyógyszerész vajon érti, hogy nem az a tét, hogy Orbán megsimogatja-e a buksiját, hanem, hogy vezetőszáron viszik-e el? Smuzewitz Ilona: Kik hiányoznak a parlamentből? Avagy ki emlékszik Kósára a csengeri örökösnőn kívül? Váncsa István a finnugor elmélet és az azbeszt kölcsönhatásairól Farkasházy Tivadar pontosan érti, miért az utcán válaszolgatott Orbán az újságírók kérdéseire, ott ugyanis nincs plafon Havas Henrik Orbán szentté avatását szervezi, hogy ne hasonuljanak meg vakhitű követői Dési János: K-európában eddig a pesszimista volt korunk realistája, aki már májusban felkiáltott: ajaj, mindjárt havazni kezd! Lendvai Ildikó: szeretné, ha megismételnék a kampányt Juszt László azt keresi, melyik csapat fogadná be Orbánt szertárosként A Heti Kamu megtudta: a Szent Korona helyett Kövér László bajusza előtt tehetik le esküjüket a képviselők Selmeczi Tibor előveszi a pincébe eltett krumplit, most, hogy elmarad a háború Orbán és zsebesei! – keressük együtt: Hogy hol a lé?

GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.