Magyar Narancs

Beszélgetés Kovács Pállal

Murányi András
2006. 03. 01. · Hócipő 2006/05
Vezetni kell, ennyi az egész - mondhatná Kovács Tamás, aki huszonöt éve dolgozik a Magyar Vívószövetségben (manapság speciel technikai igazgatóként), tudniillik anyagi okokból nemegyszer saját kezűleg fuvarozza a fehér ruhások aktuális különítményét Európa különböző pontjaira. Ellenben alanyunk - miként bátyja, Attila - kardozóként világbajnok is volt, habár apja mindent megtett azért, hogy e pályát elkerülje. Na ja, ha valaki, hát Kovács Pál tudta, milyen kemény sportág ez, továbbá nem akart hordozhatatlan terhet rakni fiai vállára: például azért nem, mert hat olimpiai és kilenc világbajnoki címet gyűjtött. Amúgy emiatt Pált a vécére is elkísérték, és akkor a Quint presszó előtt kígyózó sorról még egy betűt nem írtunk.



Szófiába kocsival?

Tessék?

Akkor repülővel?

Az attól függ, de én mostanság egyikkel sem sehová.

Értem. Egy cikkben azt olvastam, hogy Világkupa-versenyre fapadossal meg autóval mentek a párbajtőrözők meg a vívók, és arra gondoltam, utóbbi túra Kovács Tamásé.

Nincs pénz, ez tény. Ugyanakkor a probléma nem új keletű: negyedszázada, amióta szövetségben dolgozom, megesett ilyesmi néhányszor.

És közben nyilván megutálta az autózást.

Nem én! Imádok vezetni, ráadásul még nehéz helyzetben sem voltam; a koccanás kifejezést is csak onnan ismerem, hogy időnként hallok róla. Más kérdés, hogy autópályán, ködben kevésbé érzem magam komfortosan, ám ha nincs köd, akkor is felelősségteljes dolog az ilyesmi, mivel rendszerint több ember ül az ember kocsijában.

Mi volt a legnagyobb kihívás?

Női tőrcsapattal álltunk meg Tarvisióban ebédelni, és mire visszatértünk, az autót feltörték, a lányok útleveleit pedig kilopták: szép volt, mehettünk Rómába papírokat csináltatni.

Egyszer azt nyilatkozta, hozzávetőleg kétezer kilométer teljesítése után, hogy most már aztán elég az állami sportirányításból. Pontosabban ezt már nagyon sokszor nyilatkozta.

Rendszertől függetlenül amolyan élugató vagyok: jó lenne, ha az illetékesek nem csak négyévenként, az olimpián fotóztatnák magukat meghatottan a sportolókkal, hanem érdemben is tennének értük. Vagy pedig mondják ki végre azt, hogy kérem, ennyi pénz van, és nem várunk el többet annál, mint amennyi, teszem azt, Luxemburgtól várható.

Viszont a hagyományok...

Azok kétségkívül vannak.

A hőskorban miben volt más a vívás?

Például a második világháború előtt még rendeztek párbajt Magyarországon, és mindenki a vívótermeket kereste. Később nem csupán a mi sportágunk, hanem maga a sport is jelentős támogatást élvezett államilag, kitörési esélyt, óriási népszerűséget adott, külföldre mehetett, és csempészhetett az ember: két bőrönd nejlonharisnya iszonyatos üzlet volt... Helsinki után apámékat a vállukon vitték végig az emberek a lezárt Budapesten, mi pedig a bátyámmal olyasmiket láttunk, amiket akkoriban nagyon kevesek: narancsot, banánt. Ha ezt a két lányomnak, Edinának és Krisztinek elmesélem, nem is értik. Világútlevél, zokniba rejtett dollár? Csak beülnek az autóba, átsuhannak a határon, és azt vesznek meg, amit akarnak. Kivi? Csak lemennek a boltba. A magam részéről egyébként a suliban gazdagon megrakott szendvicsekre cseréltem a nyugati csokit, a narancsot meg a többit. Attila hozadékai pedig többnyire azok a friss bakelitek voltak, amelyeket az árnyékolt Szabad Európában hallható számok alapján rendelt be apánktól, és amelyeket rendre bevitt a hálás Komjáti Györgynek a Magyar Rádióba. Megjegyzem: apám anno ludovikás tüzértiszt volt, és ha nem olimpiai bajnok, alighanem kitelepítik. De jellemző rá, hogy a háború után, miközben javában szállította az érmeket, elment a Ganz-gyárba műszaki rajzolónak.

A legendás Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf kardtrió tizenkilenc olimpiai aranyérmet, valamint harminc vb- és Eb-elsőséget vívott össze. Mi volt a titkuk?

Nem álltak szoros barátságban, inkább haverkodtak: az egymásra utaltságuk szinte mindent meghatározott. Egyébiránt magam sem hiszek az ilyesfajta sportbarátságban, mert a rivalizálás alapvetően feszültséget okoz, és az nem kedvez a mélyebb, szorosabb kapcsolat kialakulásában. Apám technikailag fantasztikus szinten állt, és nem nélkülözte a fizikai alapokat sem, sőt; nem véletlen, hogy az ötvenes években mi tanítottuk meg vívni a szovjeteket. A kinti oktatóhetek alkalmával apámnál még azt is filmre vették, miként ül le a vécére. Aztán meg is lehet nézni, hová jutottak az oroszok...

A nagy Kovács tanította a fiait?

Apám zárkózott ember volt, ritkán mesélt, pláne a vívásról: azt akarta, hogy a pástok környékét lehetőleg kerüljük el, legalábbis előnyt semmiképpen se élvezzünk. Nekem még csak iskolát sem adott, ám a bátyámmal találkoztak: a hatvanas években összekerültek az országos bajnokságon, és Attila leverte szépen. Az arany a bátyámé lett, apám negyedikként zárt.

Hatvanas évek? Micsoda pálya!

Apám az egyetlen olyan vívó, aki a második világháború előtt és után is nyert világbajnokságot: az elsőt a nyitó vb-n, 1937-ben, Párizsban, az utolsót 1953-ban, Brüsszelben. Azt hiszem, az is egyedülálló, de már a magyar sportcsaládokat illetően, hogy a mi famíliánknak van a legtöbb olimpiai és világbajnoki érme: összesen harmincnégy, a megoszlást tekintve tizennyolc, tíz, hat. Gyarmatiék azért gyanúsak...

Ha a két fiú csak kicsit is eredményesebb, már nincs morfondírozás...

Attila nagy küzdő volt, én meg technikás. Belőle ez hiányzott, belőlem az, miközben mindketten tanultunk: a testvérem a műszaki egyetemre járt, én a közgázt végeztem el. Szerettem élni, szerettem fiatalnak lenni...

Alakulhatott volna másként is?

Akár a teljes életünk. Mindenekelőtt majdnem disszidáltunk Melbourne után: a precízen előkészített terv az volt, hogy az olimpiát követően külföldön egyesül a család. Aztán apám, akiben végtelen szeretet, jóság és úriemberség lakozott, Rómából telefonált, hogy mindenki marad a helyén. És maradtunk. Ha megyünk, ki tudja, miként alakul az életünk: lehet, hogy most teheneket gondozok egy amerikai farmon.

Apja miként lett presszós?

Ötvennyolcban, egy olaszországi versenyen nyert valami kávéfőző gépet: innen az ötlet. Aztán szépen besétált a politikai illetékeshez, hogy hát van néhány érme, hazajött ötvenhatban, nem lehetne-e... A Quint az ország első maszek presszója volt, és az első tíz évben kitűnően ment: az emberek, nem vicc, a környező utcákban álltak sorban, hogy igyanak egy olasz kávét. Na, ezt sem érthetik már a lányaim: sorban állni egy kávéért...

Próbálta vívásra bírni őket?

Azt nem, ám azért csak odakeveredtek a pást közelébe: meg is kaptam, hogy apu, ennél hülyébb sportág nincs.

Apjuk meg itt küzd vele, kormánnyal a kezében...

Pedig több lehetőségem is lett volna arra, hogy más funkcióban folytassam, de az ember csak úgy nem hagyja ott a szerelmét. Az atlantai olimpia után például Kuncze Gábor, a sportot felügyelő belügyminiszter vetette fel, hogy legyek az OTSH elnöke. Megkérdeztem, politikai vagy szakmai poszt lenne az enyém? Politikai, jött a válasz. Mondtam, hogy akkor kösz szépen.
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2022/14  •  VI. 29. – VII. 12.
VÁNCSA + PARA + LENGYEL + SMUZEWITZ + FARKASHÁZY + VEREBES + DÉSI + TRUNKÓ + SELMECZI + VFJ + ÜRMÖS + MARABU + BÉLABÁTYÓ... Lengyel László: Sajtórebellisek Váncsa István: Ha lesz főispán, akkor a telhetetlen alattvalók egyre többet fognak követelni, lesz főszolgabíró, tanácsnok, kisbíró... Para-Kovács Imre: A jobbágyi körök hisznek a szeretet és összefogás erejében, a 27%-os áfában és a 699 forintos sajtos rolóban Farkasházy Tivadar a be-, majd kimutatkozó Moldováról Smuzewitz Ilona: Éljen a házastársi rátermettség, avagy hogyan legyünk politikusférjként jó igazgatók! Verebes István: A magamfajta ironikus ember iróniája immár hamvasgyenge ahhoz képest, ami ironikus fölött ironizálni szeretne Dési János az egymilliós karórában Fedél nélkült áruló királyfiról, olyan kiskirályok okulására, akik úgysem olvasnak A Heti Kamu megtudta: az Orbán-kormány október végéig meghosszabbítja az Anglia elleni 4:0-ás győzelmet Trunkó Barnabás szerint a KSH statisztikusai szabadságon lehetnek, mert náluk még mindig csak 18% az élelmiszerek drágulása
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.