Kések, kések, mindig elkések

Para-Kovács Imre
2013. 07. 24. · Hócipő 2013/15
A kés az a gyilkos fegyver, amihez mindenki viszonyul valahogy, mindenkinek van otthon egy rakat, nap mint nap a kezünkbe vesszük, folyamatosan figyelmeztet minket az élet mulandóságára, egy állandó lehetőség, nem beszélve arról, hogy esztétikája, irodalma magas, lekerekített, folyamatosan bővülő és letisztult, mint egy… mint egy kés.

Van sötét oldala. Is.

Mert például a Kalasnyikovnak csak sötét oldala van, akinek AK-47-es van a kezében, az nem szalonnasütésre megy, nagyjából lehet tudni, hogy az élet kioltásán kívül más programja nincs már erre a napra, senki sem bandukol gépfegyverrel a vállán, hátha talál egy gombát az erdőben, így aztán nincs benne semmi titokzatos, semmi vonzó. Kalasnyikovot akkor veszünk, ha ölni indulunk, oszt jó napot.



A kés azonban már a kezdetek kezdetén is többfunkciós tárgy vala, az elejtett állat megnyúzására, darabolására, elfogyasztására szolgált, de természetesen rendre lehetett utasítani vele az izgága szomszédot is. Mindig kéznél volt, rendes ember kés nélkül ma sem nagyon indul el otthonról (emberen következetesen és támaszkodva a konzervatív hagyományokra, férfit értek), bár időközben szabályozták a penge hosszát, egészen odáig, hogy a feminin és gyáva Európai Unió már betiltotta a rugóskések kereskedelmét is, pedig nem látok bennük nagyobb veszélyt, mint a nem rugósokban, leszámítva az időtényezőt, ami viszont mintha védekezésnél fontosabb lenne, mint támadásnál, mivel az esetek többségében a támadónak van ideje felkészülni arra, hogy engem agyon szurkáljon, míg nekem kevesebb idő áll rendelkezésemre elhárítani ezt.

A kések egyszerűen szépek, és ezen igazság elmélyítéséhez elég, ha elmegyünk a Mammutban található késboltba, ahol Marjai György értékesítő vár minket, és minden kérdésünkre válaszol. Azokra is, amiket nem teszünk fel. De tényleg mindegyikre.



A mi korunkban (Szebeni fotográfus úr kora ugyan nem egyezik az enyémmel, de mindketten túl vagyunk már a bársonyos kamasz - éveinken) jelentősebben esik latba az étkezési célú késhasználat, mint egy romantikus késpárbaj lehetősége, így aztán a henteskésekre koncentrálunk, különösen a japán ipar termékeire, amelyek letisztultságukban és funkcionalitásukban utánozhatatlanok. A nyers hal nehezen vágható vacak pengével - ezzel tudnám összefoglalni a japán késipar (kisipar!) lényegét, márpedig vágni muszáj.

Ne gondoljunk feltétlenül szamurájpengékkel közeli rokonságot mutató szuperkésekre, hacsak nem vagyunk idegesítően és unalmasan gazdagok (nem vagyunk), hanem maradjunk első körben a jó, de nem megfizethetetlen késeknél. 20 000 forint körül már vállalható, 30 tájékán majd’ tökéletes pengéket kapunk, de természetesen kiélhetjük elfojtott vágyainkat a 340 000 forintos meggyfa nyelű henteskés megvásárlásával is.



A napi használatra tervezett bicskák hasonló tartományban mozognak, egykezes szalonnázók, metsző- és nyúzókések, matt pengével, hogy amennyiben a telihold fényénél akarunk megnyúzni, esetleg megmetszeni valamit, ne árulja el ottlétünket a csillogás.

Fontos tudni, hogy a marketingszempontok miatt kommandóskésnek, rambókésnek, damurolandkésnek vagy ejtőernyőskésnek nevezett termékek ugyanúgy szalonnázásra készültek, mint a semmilyen fantázianévvel el nem látott társaik, de gondolni kell a hülyék egyre növekvő, sohasem lankadó piacára is, így könnyen érthető, hogy miért kerülne hátrányba egy sziesztakés vagy egy falatozókés a piacon.



A másik véglet a beteges és felesleges díszítés, ami itt nem nagyon fordul elő, azonban láttam már rá példát.

Egy kés alapesetben két részből áll, mégpedig penge és nyél.

Ezt nagyon nehéz továbbfejleszteni, könnyen belátható okból, de természetesen újra és újra megpróbálják a reklámszakemberek. Jó példa erre a svájci tiszti bicska, ami sokkal több funkciót kínál, és ezekre néha tényleg szükség is lehet, bár egy idő után itt is megőrültek a dizájnerek és a piackutatók, és létrehoztak olyan szörnyeket, amelyek már teljességgel használhatatlanok, valamint külön utánfutó kell a szállításukhoz.



Mondjuk én nem vagyok ellene néhány pluszlehetőségnek: manikűrolló, ár, USB-tároló, kullancseltávolító csipesz, de például kvarcórára és kisfűrészre egészen biztosan nem lesz szükségem ebben az életben.

Régen a sörnyitónak is örültem, de az legénykoromban volt, a dugóhúzó dettó.

A tárgyak amúgy is elkezdtek egymásra hasonlítani, egymásba alakulni, elég csak a mobiltelefonokra gondolni, de a bicska és a fényképezőgép összeolvadása még nem kezdődött meg, pedig logikus lenne, leszámítva azt a kellemetlen pillanatot, amikor késelés közben hívnak minket.

A lényeget összefoglalva egy embernek három késre van szüksége (hacsak nem vadászatból és/vagy gyűjtögetésből él, valamint ha nem horgász, mert az egy külön fejezet): egy henteskésre, amivel húst darabol, de időnként zöldségeket is, egy általános késre, amit mindig magával visz, és ha valahol sült szalonnát lát, akkor reá veti magát, valamint egy kombinált bicskára az olyan feladatok megoldásához, amelyek egyébként szerszámosládát igényelnének. Nem állítom, hogy ezek nélkül nem férfi a férfi, de hogy félkarú óriás, az egészen bizonyos. Kell még spárga is, de arról majd egy másik alkalommal, akárcsak a laposüvegről és a TBkártyáról.



Az összes többi penge, amit megvásárol, már csak hobbi, de kétségtelenül tiszteletre méltó, igényes elfoglaltság, főleg ha nem tervezi, hogy a közeljövőben megromlana a házassága.

Nem soroltam fel az étkészlet darabjait, mert azok inkább csak a nevükben kések, illetve az olyan kifinomult célszerszámokat, mint a skalpolókés vagy a lékelőkés, mert akkor reggelig itt ülhetnének ezen cikk előtt, márpedig én tiszteletben tartom az önök idejét, nem beszélve a lap aljáról.

Fotó: Szebeni András
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2024/7  •  III. 27. – IV. 9.
Zsidólakást, zsidóbútort másnapra a filoszemitának: kilenc oldalon foglalkozunk több, mint kéttucat dokumentumot bemutatva azzal, hogyan igényelt zsidólakást és zsidóbútorokat Sulyok Tamás államelnök, általa filoszemitának nevezett apja, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt akkori megyevezetője. Para-Kovács Imre gondolkodóba esett, megnyomja-e az Enter-gombot a 100 Millió dolláros jacht, Megrendelem felirat alatt Váncsa István a Brüsszel elfoglalását követő diadalmenet terveiről Smuzewitz Ilona: a Petőfit megölő Ukránokról és a magyar szuterenitást veszélyeztető kiskereskedelemről Farkasházy Tivadar: szerint inkább a köztársaság tartozik ma már a családi legendáriumba Havas Henrik megtudta, hogyan nevezték a budoárt Felcsúton a miniszterelnök úr gyermekkorában Dési János: kétféle diktatúra létezik: az egyikben Jancsó csinál filmeket, meg Makk Károly, meg Sándor Pál, a másikban meg Philip Verebes István újabb Örkényiádái Nagy Bandó András: Diktakrácia a demokratúrában A Heti Kamu megtudta: a Temuról rendelte a kormány azt az ázsiai huszárlegényt, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén énekelt
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.