Csatorna töltelék - 2007/08

Annyiban módosítanom kell múltkori véleményemet a Mezzóról és a UPC-ről, hogy egy multinacionális cégnek is lehetnek olyan szempontjai, melyek nem érintik a közvetlen hasznot, viszont befolyásolják a megítélést, növelik a presztízst, azaz forintra válthatók hosszú távon, ám most mégis úgy tűnnek, mint jófejségek: marad, illetve visszatér a Mezzo, és mit ad isten, került egy szabad csatornahely, valahol volt még a raktárban rosszabb időkre félre téve, hátha, mondjuk, osztódni kezd a TV2 vagy az RTL Klub, és most tessék, nem kell levenni semmit, egyszerre lesz AXN és Mezzo.

Végre megint lehet mit nem nézni.

Magamon azt veszem észre, hogy a tévét egyre inkább monitornak használom, bár éjfél után tényleg szoktam nézni egy kis Mezzót, aztán sok Animal Planetet, de leginkább DVD-t, főleg ázsiai filmeket.

Most éppen Takashi Miike a kedvencem, az Egyesült Államokból szerzem be egyesével-kettesével a filmjeit, persze az eredeti japán kiadást, csak így jóval olcsóbb. Japán nyelv, angol felirat, 1-es régiókód, ami nem jelenthet problémát, de amennyiben mégis jelentene, most segítek.

Amikor bemennek egy elektronikai szaküzletbe, eszükbe ne jusson azt kérdezni, hogy van-e régiófüggetlen lejátszójuk, mert vagy hülyén néznek, vagy azonnal kijelentik, hogy nincsen nekik olyan, mert valamikor régen volt, de aztán most már nincsen.

Azt kell megkérdezni, hogy melyik a legolcsóbb DVD-lejátszó.

Ilyenkor a szolgálatkész, ám kissé undorodó eladó elvezeti önöket az üzlet sarkába, ahol a riasztó fantázianeveket viselő kínai készülékek állnak (fekszenek) hat-, maximum kilencezer forintos áron. Ilyenkor jön a kipróbálás, és csodák csodájára, a kínai lejátszó tökéletesen kezeli az amerikai DVD-t, ráadásul annyira egyszerű, mint a százas szög, és csak jelentősebb atomtámadás esetén hibásodik meg, igaz, ekkor végleg.

Az NTSC-től se ijedjenek meg, azt már kapásból kezeli minden tévé, úgyhogy máris nézhetik a mester remekeit.

Takashi Miike olyan fokára jutott az erőszaknak, hogy mellette Takeshi Kitano kifejezetten lírainak tűnik, pedig ő is ölt már embert szélesvásznon orrba dugott, majd agyba ütött evőpálcikával.

Takashi Miike hozzá képest egy vadállat, ritka vígjátékai egyikében, a Full Metal Yakuzában, ami móka és kacagás, megerőszakolnak egy halott nőt, miután hosszan megkínozták, kettévágnak vagy harminc embert, és lelőnek ötvenet.

Ami nem vígjáték, az aztán valóban kegyetlen.

Az Ichi, the killer című remekben olyan gyilkolás folyik két órán keresztül, hogy az áldozatok száma megközelíti a második világháborúét, leszámítva azt az apróságot, hogy utóbbiban nem beleztek ki és daraboltak fel minden legyilkoltat.

Első filmje, a Way to fight merengő és lélekteli költészet, és a szereplők jelentős része életben marad a végefőcímig, igaz, közben mindenkit rettenetesen megvernek legalább hatszor, és a mellékszereplők elpusztulnak, bár ez a Háború és békében sincs másképp.

A Fudoh, the new generation címet viselő mozi főhőse már gyermekeket és iskolás lányokat alkalmaz gyilkolásra, és kedvenc jelenetemben a porban focizó ötévesek rongylabdájáról kiderül, hogy az tulajdonképpen az angol tanár gézbe csomagolt levágott feje.

Takashi elég gyorsan dolgozik, sikeresebb éveiben három-négy filmet is rendez. Tudja, hogy a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe: a medencényi vér láttán a nézőben a film végére már nem a gyilkolás tudatosul, hanem valami verset hallgat, valami verset néz, ráérez a vér zenéjére, és elvonatkoztat, nem emberek halálát látja, hanem csak jeleket, melyek szöveggé állnak össze, valami új vallás bibliájává, miközben nem lesz erőszakos, sőt, inkább békés, nyugodt, merengő, akár egy levágott fej.

Takashi nem isteníti az erőszakot, nem gondolja azt, hogy ölni művészet, mindössze a legrövidebb utat keresteti meg hőseivel, és ez általában az ellenség emésztőrendszerén keresztül vezet.

Ő az a rendező, aki elől Kuroszava megint a Szovjetunióba menekülne, ha lenne még Kuroszava és lenne még Szovjetunió.

Ilyenkor jó, ha van Mezzo, mert amikor kikapcsolom a DVD-lejátszót, azonnal valami ismeretlen, de zseniális énekes fog finoman andalítani, egzotikus hangszerek szólnak, minden visszafogott és csöndes.

Amikor lemegyek a Moszkva térre, percekig várom, hogy valamelyik ortopéd fejű járókelő szamurájkardot ránt, de aztán megnyugszom, nincs semmi baj, itt mindenki normális, legalábbis nem akar azonnal megölni, amitől megint csak jól érzem magam.