Ment a bal!

Beszélgetés Rác Lászlóval

Murányi András
2007. 08. 01. · Hócipő 2007/16
Mit hallott Rácz László (Vaszilij Rac) az irapuatói játékoskijáróban? Új aspektus gyanánt ezt is megtudjuk "a mi Mexikónkról", de elöljáróban fontosabb, hogy alanyunk kárpátaljai gyermekként egyszer csak ott találta magát a Dinamo Kijevnél, s bár két hét után sírva akart hazamenni, Valerij Lobanovszkij edzőlegenda tanácsára - na jó: fenyegetésszerű parancsára - maradt a világfutball meghatározó klubjánál. Jól tette. Egyebek között három gólpasszt adott az Atletico Madrid elleni, 1986-os KEK-döntőben, 1988-ban pedig Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett a szovjet válogatottal. Mindenre pontosan emlékszik, miközben olyan szerény, akárha nem is ő lenne "az a" zakatolásáról, finom passzairól, valamint (bomba)góljairól ismert bal oldali középpályás. Furcsa is volt neki az öltözőbeli miliő, amikor a '90-es évek elején - betegségtől kínozva - betoppant az Üllői útra. Na de KEK-sikerük idején nőtt-e a búza?



Mikor járt legutóbb Fancsikán?

Jó néhány éve...

Szülei nem hiányolják?

Hiányolnának, ha nem látnának: mivel én mostanában nem tudok menni, jönnek ők Budapestre.

Kicsiny falum, ott születtem én...

És ott nőttem fel! Amikor már ismert labdarúgóként hazalátogattam Fancsikára, furcsa volt tapasztalni, hogy a helybeliek tartanak tőlem. Nézegettek, méregettek, pedig még most is ugyanolyan vagyok, mint tizennégy évesen.

De nem emiatt nem keresi föl Fancsikát...

Üzleti útjaim miatt Budapest és Kijev között ingázom, és hát ott van a családom: a feleségem, Klára, valamint a két fiunk, a tizennyolc éves László és a tizenhat esztendős Attila. Utóbbi ráadásul teniszezik, így hét végi programjaink adottak: megyünk tornára.

Még jó, hogy László futballozik. Hallunk róla?

Remélem, sikerül valamilyen külföldi csapathoz elkerülnie kint lenne esélye.

Ajaj!

Sajnos itthon kevés sanszot adnak egy sovány gyereknek. A miliő sem optimális, lelkileg összetörik... Múlt októberben kivittem Lacit a Dinamo Kijev II-höz; mintha kicserélték volna. Rádöbbent, milyen egy komoly klub, egy edzés, mi is az a precizitás.

Attilánál honnan jött a tenisz?

Passz... Próbálkoztam nála a futballal, de elzárkózott. A teniszt viszont céltudatosan csinálja: ez a lényeg. Ugyanakkor Attila manapság a futball barátja is; kedvenc játékosa Rivaldo. Szólnom is kellett korábbi csapattársamnak, Protaszovnak, aki anno az Olimpiakoszt edzette, hogy Oleg, küldjél már egy igazi Rivaldo-mezt.

Fia mit szólt?

Nem is gondolta, hogy ilyen lehetséges.

Netán nem tudja, ki a faterja?

Vannak kazettáim, amelyeket láttak már a fiúk, de nem tudom, mit szólnak ahhoz, hogy apjuk egykor Van Basten ellen játszott. Én nem tolom magam előtérbe, ők meg nem kérdezik.



Számított annak idején, hogy Rácz László magyar?

Nem. A Szovjetunióban csak azt éreztem, hogy ennek a kétszázötvenmilliós országnak van egy válogatottja. De nyolcvanhatig Magyarországon se nagyon tudták, ki az a Rac. Aztán, feltehetően a nyolcvanhatos vb miatt is, érdekes lettem; első itteni ajánlatomat a jelenlegi MLSZ-elnök tette. Akkoriban Kisteleki István a Vasast edzette, és mivel az angyalföldi csapat a szakszervezethez állt közel, a Dinamo pedig a Belügyminisztériumhoz, arról beszélgettünk, párt- meg testvéri alapon miként kerülhetnék a Fáy utcába.

Nem lett belőle semmi.

Tudniillik Kijevben hallani sem akartak a távozásomról.

Kárpátalján mennyire érezte magát magyarnak?

Kiskoromban mindent tudtam, a tévén a kettős rangadókat is láttam. Aztán tizennégy évesen Lembergbe kerültem, és attól kezdve kevesebb infóhoz jutottam.

Húszévesen került Kijevbe. Sima ügy volt?

Két hét után felhívtam a volt edzőmet, beszéljen már Lobanovszkijjal, hadd mehessek haza. A mester persze hallani sem akart erről, úgyhogy kénytelen voltam bekopogni hozzá. Mármost azt tudni kell, hogy aki Lobanovszkijjal randevúzott, az többször leizzadt, mondandója felét meg elfelejtette, mire beért hozzá. Kopp-kopp... Az van, mester, hogy ez nekem, khm, erős, még fejlődnöm kellene, khm, nem vagyok kész, khm, visszamennék Vinnicába... A reakció: mit gondolsz magadról? Hogy idejössz, és tiéd a világ? Nem, mester, én csak, khm, még nem vagyok készen... És? Csináld! Választásom nem volt, beálltam hát a sorba, de közben többször is abba akartam hagyni. Emlékszem, Szocsiban edzőtáboroztunk, és reggelente, miközben alig bírtam kikelni az ágyból, azt kérdeztem szobatársamtól, Belanovtól: te, Igor, meddig fog ez menni? Aztán mentünk, csináltuk. És megesett, hogy edzés után ráültem a vécére, majd nem tudtam felállni az izomláztól. Mint egy túlélőtáborban: nem volt pardon. Blohin például egyszer lazábbra vette a cicázást; idegesítette, hogy a fiatalok térdmagasságban csúszkálnak. Lobanovszkij magához intette: Oleg, itt nincs idős vagy fiatal, aranylabdás vagy pályakezdő, most vagy visszamész, vagy viszlát. Szó nélkül visszament.



Nyolcvanhatban, a vb előtt megnyerték a Kupagyőztesek Európa Kupáját.

Szálltunk ki a repülőből Lyonban, és mind döbbentebbé vált a társaság. A helyi újságírók egyre csak azt kérdezték, mit szólunk Csernobilhoz. Miért, mi történt? Aztán Lobanovszkij összehívta a csapatot, és azt mondta: ez van, de senki sem foglalkozhat mással, csak a meccsel! Később csapódott le bennünk, mekkora katasztrófa történt.

Kaszáltak a KEK-sikerrel?

A francia lapokban azt olvastuk, hogy ha az Atletico Madrid nyer, a játékosok fejenként tízezer dollárt kapnak. Mi alig hatszáz dollárt vehettünk fel. Sose felejtem el... Ültünk az edzőtábor nagytermében, és a klub meg a belügy vezetőitől azt hallgattuk, mennyire büszkék ránk és mennyi búza nő majd. Aztán közölték, hogy a BM kétszáz rubelt ad jutalmul. Kétszáz rubel: ez akkoriban ötven-száz dollárnak felelt meg, így lett a vége alig hatszáz dollár. És bár a beszéden mosolyogtunk, később eltűnődtünk: miként lehet, hogy lemosunk egy csapatot három-nullára, elhozunk egy trófeát, és a tizedét se kapjuk annak, amit a nyugati játékosok kaptak volna?

Beszéljünk Mexikóról!

Irapuatóban megkeresett egy magyar újságíró. Tudok-e magyarul. Igen, kárpátaljai vagyok. És hogy' készülnek? Kora reggel és késő este van edzés. Igen? Mi délben, a legnagyobb hőségben. Szemem kerekedni kezdett, tudván, hogy a pokoli meleghez sehogy nem lehet hozzászokni, főleg nem délben. És, egyébként mit csinálnak? Mit: barátkozunk a helyiekkel. Igen? Nálunk teljes zárlatot rendeltek el... És mit esznek? Mit: mindent, rendes kajákat. Igen? Mi... Amikor itt tartott az újságíró, már el voltam hűlve. Később pláne, amikor a játékoskijáróban összetalálkoztunk a magyar játékosokkal. Mi ott szerényen, fegyelmezetten, tisztelettel néztük a nyolcvanötös év legjobb európai válogatottjának tagjait, miközben akarva-akaratlanul is hallottam, miket mondanak egymásnak. Mi szerényen, ők nagyképűen, lekezelően, hihetetlen önbizalommal, kicsattanva... Hogy na, ezeket... Aztán kimentünk, hamar kettő-nullára vezettünk, és döbbenten tapasztaltam: mintha fantomcsapattal játszanánk. Nem akadt egy ember, aki képes lett volna szólni a többiekhez. Mintha el lettek volna kábítva. És azóta se tudjuk, mi történt Mexikóban.

Dehogynem: Rac bombagólt lőtt a francia Batsnak, aztán a szovjetek kiestek a belgákkal szemben.

Két lesgólt kaptunk azon a négy-hármas meccsen: ez akkora kitolás volt, hogy hazatérve bajnokként ünnepeltek bennünket. De Mexikó igazi hozama az volt, hogy összerázódott az a KEK-győztes Dinamóra épülő válogatott, amely nyolcvannyolcban megnyerhette volna az Európa-bajnokságot. A csoportmeccsek előtt tartottunk a hollandoktól, majd a gólommal vertük őket; legyőztük az angolokat is, ikszeltünk az írekkel, az elődöntőben pedig a torna legjobb mérkőzését játszottuk az olaszokkal. Micsoda csapat volt! Maldini, Giannini, Vialli... Szétfutottuk őket: ellenük más esélyünk nem volt. Aztán jött a döntő, és már a hollandok tartottak tőlünk... Rijkaard, Gullit, Van Basten: mekkora ászok, mégis nekünk állt a zászló! A probléma csak az volt, hogy a védelem agya, Kuznyecov sárga lapok miatt nem játszott, és a beugró Alejnyikov bent ragadt akkor, amikor mindenki kifelé indult... Van Basten lefejelte a labdát Gullitnak, egy-nulla. Majd Van Basten olyan szituációból rúgott gólt, amilyenből száz alkalomból kilencvenkilencszer levette volna a labdát. De akkor szinte a távolugrógödörből lőtt... Ám még mindig lett volna sanszunk, de Belanov elrontotta a büntetőt. A döntő után doppingellenőrzésre mentünk Protaszovval, Van Breukelen kapussal, Vanenburggal, és Oleg megkérdezte Van Breukelent, honnan tudta, hová rúgja Belanov. Mire a kapus: van egy listám, ki, merre lövi. Akkor azt mondd meg, mondta Protaszov, hogy én hová rúgtam volna. Van Breukelen mosolyogva: az én szemszögemből jobbra. Tudta! Az öltözőben aztán Lobanovszkij és Jasin nyugtatott minket; utóbbi leintett egy magas rangú embert, amikor az nekiállt volna őrjöngeni. Mi persze csalódottak voltunk: az érmet úgy vettük át, mintha temetésen volnánk.



Már csak az nem tiszta, mit keresett az FTC-ben egy ekkora játékos...

Kilencven tájékán eldöntöttem, hogy Magyarországon telepedek le, és ha már itt vagyok, élek azzal a lehetőséggel, amellyel még Kisteleki kínált meg. És ha már Magyarország, akkor Ferencváros... Csakhogy decemberben átmenetileg lebénult a bal oldalam, és én hiába mondtam, hogy ez így nem lesz jó, a Fradi kitartott mellettem. Csak hajszoltam és hajszoltam magam, de a szervezetem nem bírta a gyűrődést; az az időszak maga volt a pokol. És bár néhányszor játszottam, már nem voltam az igazi. Szerencsére akkortájt kerestek meg ajánlatukkal a civil szférából, így hamar válthattam. Az alaptervem az volt, hogy edző leszek, de a Fradiban felmértem: ez nem az én közegem. Ültünk a délelőtti edzésen az öltözőben, jött az edző, mire a játékosok: Tibi, itt fáj, ott fáj, a délutáni tréninget lehet, hogy kihagyom... Meccs előtt, nyújtás közben pedig az volt a téma, hogy ha nyerünk, százezret kapunk pluszban... Csak néztem magam elé: mit szólna ehhez Lobanovszkij? Amikor később, Varga Zoli mellett elvállaltam a pályaedzőséget, az elején tudtam, hogy Zoli bukásra van ítélve. Kihívásnak, tapasztalatszerzésnek tekintettem azt az időszakot.

Ezek szerint edzőként már nem láthatjuk viszont.

Nemrégiben eldöntöttem: most, hogy már a fiúk nagyobbak, belevágok a trénerkedésbe.

Viccel?

Nem. Kortársaim közül csak Jaremcsuk és Belanov nem edzősködik, és lassan lemaradok. Beiratkozom hát az edzőképzőre.

Ebben a közegben? Sok sikert!

Köszönöm! De Kijevben végzem majd a tanfolyamot.
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2022/11  •  V. 18. – V. 31.
VÁNCSA + PARA + SMUZEWITZ + FARKASHÁZY + VEREBES + DÉSI + TRUNKÓ + SELMECZI + VFJ + ÜRMÖS + MARABU + BÉLABÁTYÓ... Para-Kovács Imre: nem azok váltottak irányt, akiknek határozott elképzeléseik voltak Európáról meg Putyinról, hanem azok, akik nem gondoltak semmit Váncsa István: Orbán átadta az oktatás- és egészségügyet egy főtörzsőrmesternek, majd átvette az agitprop osztály által paranccsá átfogalmazott direktívát Farkasházy Tivadar szerint nekünk most nem is olyan rossz, mint a Fülöp-szigeteken, ahol Marcos fia nyerte az elnökválasztást, Duterte lánya pedig az alelnökit Smuzewitz Ilona nem érti, hogyha egy focista tud négy évet várni két vébé között, akkor egy szívbeteg miért nem tud várni négy évet két rehabilitáció között? Verebes István bemutatja, milyen egyszerű a világmegváltás, egy zalaegerszegi cukrászdában megkávéztatta Bident, Putyint és Zelenszkijt Dési János felmondta Pesti TV előfizetését, és elutazott, ám a pakkjában megbújt egy iciripiciri Vidnyánszky A Heti Kamu megtudta, a kormány gyorsított eljárásban tengerré minősíti át a Balatont
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.