Marokkó I.

1940. október elsején jártam itt először. Este lementem, és megnéztem egy nagyon pici teret. Nem aszfalt volt, hanem homok, sátrak voltak, és rengeteg ember, ugyanazok, mint most: mesélő, körötte embergyűrű, kígyóbűvölő, az égvilágon minden, papucstól kabátig. Mindent lehetett venni, éjjel kettőig ment a vásár. Nagy élvezet volt köztük járni. Látni valamit, amit nem tudtam elképzelni soha, hogy ilyesmi van a világon. Az emberek most kedvesebbek, barátságosabbak, jólesik velük beszélgetni. Nagyon szegények voltunk, amíg egy pesti ügyvéd el nem intézte, hogy a Magyar Nemzeti Bankon keresztül küldtek nekem - ha jól emlékszem - 600 dollárt. Fogadtam egy kis arabot, egy 16 éves fiút, hogy szerezzen lakást, de havi tíz dollárnál többet nem fizetek, és lett kilencért egy kis palotában, faragott bejáróval, szépen kimeszelve. Az utcára nem nézett ki semmi, csak egy ablak, most már kettő is van rajta, de hát bátrabbak, nem olyan szemérmetesek, mint régen. Régebben baráton, ismerősön kívül nem lehetett bejutni egy házba. Itt az emberek, ha nézed őket, nem szerencsétlenek. Kíváncsiak. Sokkal nagyobb érdeklődés van itt, mint bárhol Európában. Ha megállsz, és egy filmet csinálsz, mint ahogy mi a Szabó Gyöngyivel, mindjárt száz ember áll körötted, és kérdezi, hogy miről van szó. Pláne ha olyan nyelven, amelyet senki nem ért közülük. Más világban éltünk, ott egy sokkal boldogabb világ van. Amit régen itt, azt nem lehet ott. „A révület keresztbe tett lábakkal ül a hegytetőn és néz le Marrakeshre.” Ma nem látod a révületet többé. Én nem féltem, az arabok jó pszichológusok voltak mindig. Aki félt tőlük, azt annyira megvetették, hogy rohantak utána, kiabáltak véle, és a pénzét akarták.

Nem volt egyáltalán idegen egy szolgálólánnyal együtt élni, furcsa volt. Váratlan volt, miket kérdezett, miket tett. Valahányszor elmentem a vásártérre, a kávéházba, elém állt, hogy ne menjek el, aztán ha elmentem, felment a háztetőre és megáldott, Allah segítségét kérte, hogy jöjjek épségben vissza. Az első reggel például fekete fürdőnadrágban bemegyek a fürdőszobába, ahol egy kis medence is van. Bejön, megnéz. Engedély nélkül jön be, mert az természetes. Megnéz, és azt mondja, ugye nálatok a fekete a gyász színe? Igen, a fekete a gyász színe, feketében járnak az özvegyek, a temetésen és így tovább. Úgy? Ezért hordod ezt, szegény, szegény mesterem, mert kiheréltek. Dehogy heréltek ki engemet, honnét veszed ezt? Fekete nadrágot hordasz, ez annak a jele. Akkor meg kell, hogy mosdassalak! Ha nem heréltek ki, vesd le a fürdőnadrágod! Mondom, nem szokásom, és az sem, hogy egy lány szappanozzon be engemet. Hát ez a minimum, amit megérdemelsz. Úgyhogy levettem a fürdőnadrágomat, bemásztam a medencébe, jól megszappanozott, megmosott, minden reggel ezt csinálta, amíg itt éltünk. Azt hiszem, a ház - látjátok a fényképen - ragyogó, bár kevésbé csillogó volt, azt, hogy újra látom, hallatlan örömmel tölt el. Valami, amit elképzeltem, hogy már nincsen, vagy egy álomkép volt a számomra, az hirtelen megjelenik előttem, mintha az Ezeregyéjszaka egyik bűvös meséjét olvasnám. Lementem mindig a kávéházba, ami öt perc séta volt. Nem tudom, mi történt, a fiatalságom volt az, amely nem ismert határokat és vitt a szárnyán. Nem tudom. Mindegy. Szóval itt éltünk hét hónapon át, 1940 október elsejétől 1941. április végéig. Kivéve, amikor kilenc hétig lent voltam Ámárral a sivatagban. A barátaimmal öten laktunk itt, Havas Bandival és a Kelemen házaspárral. Azok utána elmentek Tangerba, a Bandival itt maradtam egyedül, ha szabad így mondanom, és az Aisával, aki rendkívül vigyázott ránk. A fiatalember, aki a feleségemet kísérte, az persze nem itt lakott. Az azért akkoriban egy más város volt, teljesen más emberek lakták. Feleségem panaszkodott, hogy ha bemegy a városba, akkor egy fiatalember szokott utánuk jönni. S a buggyos nadrágját kinyújtotta, megmutatva neki a szeméremrészét, amelyik ágaskodott ilyenkor. Hát mit csináljak? Szereztünk egy fiút, akinek egy hosszú kése volt, azt tartotta a ruhája alatt, és az ment pár lépéssel a feleségem mögött. Az arabok tudták, hogy ő az, aki vigyáz a feleségemre, nem mertek hozzányúlni se, meg levetkőzni az utcán. Ilyesmi, ma már nem fordulhat elő abban a városban. Úgy beszélek, mintha az őskorban lettem volna ott, mintha ezer év múlva mesélném, és nem hatvan évvel később, annyira megváltozott minden.

Egy marokkói forgatáson rögzített beszélgetés