Aczél Tamás

1945 elején magyar nyilasok és osztrák nácik tereltek egy sereg munkaszolgálatost Mauthausen felé. Egy sík területen a nyilasok minden különös ok nélkül vagy száz embert kiválogattak és legéppuskáztak, utána pedig vidáman fütyörészve hajtották tovább rabjaikat. A géppuskázás előtt egy pillanattal két fiatalember a földre vetette magát, majd sértetlenül kimásztak a hullák alól. Az egyiket Aczél Tamásnak hívták. A fiatal Aczél a következőkben Budapestre került, belépett a kommunista pártba, és egy rossz regényt adott közre, melyet a kommunista sajtó óriási örömmel fogadott. Rövidesen Aczélt Moszkvába hívták, és Sztálin-díjjal jutalmazták.

Ugyanekkor Rákosi nagy érdeklődést mutatott Aczél iránt, különböző díjakkal tisztelte meg, és egy film megírására biztatta. Ebben a filmben XII. Pius pápa, Winston Churchill és Tito összeesküsznek a Szovjetunió elpusztítására, de nem érnek el sikert. A film megírásához Rákosi mindenféle hamisított dokumentumot küldött reggelente, édességekkel és válogatott borokkal Aczélnak. Aczél Tamás azonban nem volt sem buta, sem tisztességtelen, és rájött arra, hogy Rákosi becsapja őt. Rövidesen, Nagy Imre kormánya idején átállt azokhoz, akik egy tisztességes kommunizmust akartak, becstelenség és hazudozás nélkül. Rákosi lecsukással fenyegette Aczélt, aki Nagy Imre egyik legodaadóbb híve lett, és csakugyan börtönben tüntette volna el, ha a magyar forradalom ki nem tör. Tevékenyen részt vett a forradalomban, majd - a régi kommunista hitek szerint - Jugoszláviába menekült, ahol rövidesen rájött, hogy Tito sem sokkal jobb Rákosinál. Sikerült átjönnie Ausztriába, majd Londonban az Irodalmi Újság munkatársa lett, mert tudtuk, hogy egy volt kommunista is kell a laphoz. Aczél Tamás lényegesen különbözött a lármás, irigy, szemtelen és tehetségtelen kommunista költőktől. Igaz, hogy nagyon jól írni ő sem tudott, de még mint kommunista hivatalnok nem párttagokkal szemben is segítő és szolgálatkész volt. Az Irodalmi Újságnál történt, hogy 1957 végén a munkatársak dupla fizetést kaptak, ez viszont azt jelentette, hogy az angol adóhivatal óriási összeget vont le fizetésükből. Ezt december 15-én a fizetésből vonták le, és ’58 január elején visszaadták. Aczél kétségbeesetten jött hozzám, és elmondta, hogy ötven helyett tíz fontot kapott, és házbért sem tud fizetni. Nála van viszont az arany Sztálin-díj, arra kér, hogy kísérjem el egy ékszerboltba, ahol el tudja adni.

Elmondta nékem a díj történetét, hogy feleségével együtt utazott Moszkvába az átvételre. A szállóban gyönyörű, földszinti szobát kaptak, fehér selyemtapétával és márvány éjjeliszekrényekkel. Aczél megnézte a szobában lévő telefont, és felkiáltott: „Telefongyár, Budapest. Ezt is tőlünk lopták!” Rövidesen megérkezett a Szovjetunió kultuszminisztere, maga Furceva asszony, és autón elvitte a Sztálin-díj átvételére a Kremlbe. Minden folyt a maga rendjén, majd Furceva visszavitte a szállodába. Aczél meghökkenve állt az éjjeliszekrény előtt: fekete, orosz gyártmányú telefon volt rajta.

Az ékszerboltban a tulajdonos a szemünk előtt megvizsgálta a díjat. Finom műszert szúrt bele, és megállapította, hogy az arany csak felületi, a díj vörösrézből van, és öt fontot ajánlott érte. Aczél lehorgasztotta a fejét, és zsebre vágta a díjat. Mikor az Irodalmi Újság átköltözött Párizsba, a londoni munkatársaknak új állást kellett keresniük. Aczéllal a Swiss Cottage egyik kávéházában ültem, és kérésére - mert nem tudott még jól angolul - egy nyomtatott kérvényt töltöttem ki. Aczél Tamás tanári állást kívánt betölteni a hírneves egyetemen, a Massachusetts Institute for Technologyn. Amikor befejeztük a kérvény kitöltését, megkérdeztem tőle, hogy hová járt három éven át főiskolára, mire kedves mosollyal felelte: „Pártfőiskolára Budapesten.” Helyzetét a massachusettsi híres intézettel szemben tökéletesen reménytelennek tekintettem, de tévedtem. Aczél hamarost a világirodalom professzora lett, és élete végéig ott maradt. Vendégszerető házában jó ital várta a magyar utazót.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)