Édes anyaföldem: Európa

Lengyel László
2015. 11. 25. · Hócipő 2015/24
Miféle haza ez még? E bezárkózó, tekintélyelvű, mindenkitől rettegő Magyarország. Miféle anyaföld ez? Mindannyiunk Párizsa – Európa, édes anyaföldem. Miközben ezt írom, iszlám radikálisok egyetlen éjszaka 129 ártatlan embert ölnek meg Párizs utcáin. Ugyan hová mennék, bújnék előlük? A szélsőséges radikálisok nemcsak párizsiakat mészároltak le, de megsemmisítették száz- és százezer szír, iraki, afgán, eritreai muzulmán, keresztény és nem hívő vándor álmát: a befogadó Európát. Könnyen lehet, hogy a párizsi halottakkal eltemetjük Merkel becsületes nyitását, Ferenc pápa keresztényi üzenetét, és leszünk erőd-Európa, benne sok millió Orbánnal, Kaczynskival, Ficóval, Le Pennel. Feladjuk a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a szabad szó és a nyitottság elveit, az emberarcú Európa álmát. Szélsőséges radikalizmusra szélsőséges állami radikalizmussal válaszolunk: ártatlan menekülteken állunk bosszút.

Értem a félelmet. Én is átgondoltam ezen az éjszakán, hogy rokonaim és barátaim közül ki lehet Párizsban, kit kell féltenem. Mi magyarok, kelet-európaiak többször is megtapasztalhattuk: van okunk a rettegésre. Felszínesen nézve Nyugatról a kelet-európai társadalmak zárt rendszerek, ezért érte őket váratlanul a tömeges népvándorlás. Valójában az ellenkezője az igaz. Az elmúlt száz évben a kelet-európai régióban volt a legnagyobb népmozgás, szinte valamennyi nemzet átélte egyszerre a bevándorlást, betelepülést más nemzetek által, és a kivándorlást, kitelepülést saját „szállásterületéről”, nemzetéből. Itt változtak legtöbbet a határok, itt születtek és tűntek el államok. Egyszerre igaz az, hogy valakinek el se kellett hagynia faluját egész életében, és így is négy-öt állam polgára lehetett, másrészt milliókat pusztítottak el, akik helyébe más milliók érkeztek, s millióknak kellett egyetlen batyuval elindulniuk ismeretlen helyek felé. Radikálisan megváltozott városok és falvak népességi összetétele akár néhány év alatt. A lengyel, a magyar, a cseh, a szlovák, a horvát, a szerb, a román és az ukrán társadalmak zsigereiben van: területet, hazát, várost, falut és házat veszítettek vagy nyertek.

Valljuk meg, valóságos csoda, hogy eddig nem tört ki háború, népirtás a Balkánon. Görögországon, Macedónián, Szerbián, Horvátországon, Szlovénián keresztül vonul a többségükben muzulmán menekültek áradata. Mégis békesség van. Nincs nyoma civil erőszaknak. És a hatóságok is igyekeznek visszafogni magukat. Ne mondjuk, hogy a balkáni népeknek nincs tapasztalatuk az iszlámmal való együttélésről: ha vannak európai népek, akik erről igazán tudhatnak, a Balkán népei azok. Több száz éves iszlám uralom után, pokoli népirtások, exodusok földjén járnak a menekültek. A XX. században egymást érték a latin keresztény, görögkeleti és mohamedán, illetve az etnikumok közötti véres háborúk.

Azok a görögök, akiknek a muzulmánok esküdt ellenségei voltak, és akik háborút viseltek Törökországgal Ciprusért, száz és százezer muzulmánt viszonylag békésen kezelnek: senki nem támadja meg őket, senki nem tesz ki Görögországban plakátokat, hogy ne vegyék el a munkájukat. Azok a szerbek, akik nem is olyan régen Srebenicában, és más boszniai falvakban és városokban, muzulmánok ezreit gyilkolták le, akik élet-halál harcot folytattak a muzulmán albánokkal Koszovóért, most meglepő jámborságot tanúsítanak. Azok a horvátok, akik alig kevesebb háborús bűnt követtek el Boszniában, ugyancsak tartózkodnak az erőszaktól. És ez a gazdasági válság mélységes depressziójában lévő Görögországban történik. Még rosszabb állapotban él, nyomorultul szegény Macedónia, Bulgária és Szerbia. Jajgatnak segítségért, kérnek pénzt, logisztikát, mindent Európától – joggal – , de nem indítanak keresztes hadjáratot az iszlám ellen, nem rontanak a menekülteknek. Tudják, hogy miért menekülnek, akik menekülnek – ők is ezt tennék, ezt tették, sőt, ezt teszik.

Vérben és könnyben tanulták meg, amit a mi népünk is tud, csak vezetői nem, hogy lehetsz te erős, de mindig lesz nálad erősebb. Állíthatsz kerítést, de a kerítést áttörik. Építhetsz falat, de a falat lerombolják. Ha egymilliárd-hatszázmilliós muzulmán népességgel állsz szemben, akkor jobb, ha a harc helyett a megbékélést, a kitaszítás helyett az együttműködést választod. Mert a te hősies Orbánod, Kaczynskid, Ficód nem lesz ott, csak te, amikor az ártatlanokkal, a gyengékkel, a védekezésre képtelenekkel szembeni hősködésnek, embertelenségnek meg kell fizetni az árát. Kerítsd be magad – te leszel, aki nem tud kijönni!

Tudom én, hogy Orbán és Kaczynski lelkünk mélyebb gordonkahúrjain játszanak. Apám, aki még az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgáraként született egy székely faluban, átélhette, hogy amikor hazament, franciául próbált magyarázkodni a határon, hogy hol is van otthon. Kolozsváron született anyám még kizárólag magyarul értekezhetett városában, és én gyerekként a Majális utcában egyetlen román kislánnyal találkoztam, az is magyarul csacsogott. Ma román város. A vajdasági falvakban és kisvárosokban 1992–93-ig, a délszláv háborúig magyar és horvát férfiak és nők éltek együtt a szerbekkel. Ma ott Koszovóból menekült szerbek élnek – a magyarok és a horvátok pedig a nagyvilágban. Amikor 2014-15-ben ukránok húzódnak át a lengyel határon, melyik lengyelnek ne jutna az eszébe: te, ti foglaltátok el az apám, nagyapám földjét, házát, uraskodtatok a mi Kresinkben. Ne gondolnák, hogy Wiłno nem Vilnius, Łwów nem Lviv, hogy lengyelnek lenni kiűzetést jelent. Lengyelország a lengyeleké! Rajtunk itt magyarok és csehek uraskodtak, nekünk szlovákoknak bejárásunk se volt – hangzik szlovákul. Végre megvan az otthonunk és a hazánk – már csak a szírek hiányoznak! Nem elég, hogy itt vannak a falvainkban a ki tudja honnan jött cigányok?!

De bevándorlók is vagyunk. Mi foglaltuk el az Auschwitzban elpusztítottak házát. Miénk, magyaroké, Hadikfalvától és Istensegítstől idáig kergetett bukovinai székelyeké a Baden-Württembergbe kitelepített kakasdi sváb család háza, istállója, kertje. Mi, keletről jött lengyelek települtünk be az elkergetett németek helyére Gdanskba/Danzigba, Wroclawba/Breslauba, mi, csehek Karlovy Vary­ba/ Karlsbadba és a hárommillió német kihűlő nyomába. Mi, ukránok és oroszok jöttünk a megölt zsidók, az elkergetett lengyelek és németek helyére Lvivbe/Lembergbe. Mi, románok lakunk a szászok, magyarok, zsidók helyén. Mi, horvátok kerülgetjük az elaknásított és elhagyott szerb falvakat.

Ki ne tudná itt, hogy milyen a menekülés, határon átcsúszás, útlevélre várás, idegen nyelvű durva megalázás?! Amikor dédanyám kisebbik lányával, Flórával, 1920-ban Kisbaconból elindulva nekivágott a román–magyar zöldhatárnak, kétszer csípték el a román tábori csendőrök. Harmadszorra, kilométereket gyalogolva szántóföldeken az éjszakában, kúszva-mászva árkokban a hajnal idején, hogy észre ne vegyék, így jutott át. Megérkezett a rémképeket látó, öngyilkosságot fontolgató Elekecskéjéhez, Benedek Elekhez – családunk első menekültje. Kétszázezer magyar jött a nyomába. És ha anyám nem vándorol ki a romániai Kolozsvárról 1947-ben apám kedvéért Magyarországra, akkor aligha írhatnám ezt a cikket. Nem segítettem, segítettük azokat, akiknek sikerült „átsírülniük” a zöldhatáron a nyolcvanas évek végén? Miként segítettük azokat a vajdasági magyar, de szerb fiúkat is, akik a délszláv háború idején Magyarországra szöktek.

A tegnapi, mai és holnapi kelet-európai rémületet fokozza, hogy Jászladányban vagy Galgamácsán az apának és anyának szembe kell néznie azzal, hogy lánya a távoli Londonban egy pakisztáni fiúval él, és unokái úgy néznek ki, mint az általa megvetett cigányok. Tagadja ki őket? Vagy simogassa meg a ragyogó fekete szemű, rá valahogy mégis hasonlító fiúcska fejét? Fogja kezén a kislánykát, és menjen végig vele a falun? És a lengyel Radomban, templomba menet, mit mondjon a szomszédasszonynak, vagy a templomban a papnak, ha orvos fia Koppenhágában elvett egy szíriai mohamedán lányt? Mi lesz, ha a litván lányom egy perzsával élve bekerül a mohamedán közösségbe, és mohamedán törvények szerint kell majd élnie? Hogyan fog élni? Hogyan szabadítom ki onnan? Ki és mi lesz az én kicsi unokám? Milyen nyelven fogok vele beszélni? Mi lesz a nemzetisége? Hite? Mit szól majd a kereszthez a falunkon? Mitől lesz lengyel? Mitől lesz magyar? Mitől lesz litván? Erről éppoly kínosan nem beszél senki, mint korábban, ha a falu előtt azért szégyenkezett, mert katolikushoz ment protestáns létére, vagy zsidó lányt vett el keresztényként. Mi a helyes viselkedés? Befogadás? Együttműködés? Ki ad nekem erre választ?

Talán egymillió szír, iraki, afgán jön Európába. Akarnak-e szírek és irakiak, afgánok és pakisztániak lenni? Szeretnének-e mohamedánok maradni? Ki tudja. Félmillió magyar, két és fél millió lengyel, kétmillió-kétszázezer román, félmillió bolgár él most Nyugat-Európában, nem beszélve a litvánok, lettek, észtek százezreiről. Elvesztetted, elvesztettük őket? Vagy nyertünk? Akarnak ők még magyarok, lengyelek, románok, bolgárok, egyáltalán kelet-európaiak lenni? És mi szeretnénk-e, hogy azok legyenek? Jó itt nekik? Mit keresek én ebben az országban? Ezen a kontinensen? Ezen a földön? Édes anyaföldemen. Ahogy Benedek Elek írta: „Már tudom, hogy hátam mögött ismét víz, előttem tűz. Megint menekülünk a víz elől s belerohanunk a tűzbe.”

Ahogy hallom, Saint-Denis-ben megint puskaropogás: pak-pak, pakpakpakpak. A nyolcszázhuszonháromezer-harmincnegyedik menekültet, egy 14 éves szíriai fiút, még éppen kihúzták Leszbosz mellett a jéghidegen hullámzó haláltengerből. Hajnal, ahogy Zbigniew Herbert leírja, Párizsban és Leszboszon, Budapesten és Európában: „Hajnal előtt a legmélyebb pillanatban megszólal az első hang, egyszerre tompa és éles, akár egy kés koppanása. Aztán percről percre erősödő neszezés vájja az éjszaka törzsét. / Úgy tetszik, semmi remény. / Ami küzd a fényért, halálosan törékeny. / S amikor a horizonton feltűnik a fa véres metszete, valószerűtlenül nagy és csakugyan fájdalmas, ne felejtsük el áldani a csodát.”
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2020/14  •  VII. 1. – VII. 14.
Para-Kovács Imre: Apa csak egy van, és apa illiberális demokráciát akar, apa komcsit hajt! Smuzewitz Ilona Szálasi Gergelyt látta a Duna partján, ahogy a Lánchíd romjai között biciklisávot keresett Farkasházy Tivadar: Le a történelemmel! Vigyünk el minden királyszobrot, hiszen gyilkosok voltak, sőt, a fecskeszobrokról is igen rossz a véleménye a repülő rovaroknak Kéri László Orbán győztes csatáiról, ahogy sárkányölő Szent Györgyként lóhátról, lándzsával ledöfte a vírust Dési János szerint hagyjuk a turult, ide már dögkeselyű kell Trunkó Barnabás minden magyar kiskert gazdájáról, Bálint Györgyről Bakács Tibor Settenkedő: Hős az, aki feláldozza magát a haza oltárán, vagy gólt lő a 90. percben Avar János szerint igaza van Vidnyánszkynak, hogy a színművészetis tiltakozóknak politikai motivációik vannak, ellentétben azokkal, akik rá akarják tenni a kezüket A Heti Kamu megtudta, Orbán személyesen fogja az égbe rúgni a tűzijáték rakétait a kolostora erkélyéről
HANGOS HÓCIPŐ



Műsoraink 2019 szeptemberének végén, az angyalföldi Radnóti Miklós Művelődési Központban hangzottak el élőben.

Közreműködnek: Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Kern András, Hajós András, Havas Henrik, Kéri László, Nádas György, Varga Ferenc József, Para-Kovács Imre, Selmeczi Tibor és Farkasházy Tivadar.
PARTNEREINK


GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.