A szárszói kert

Lengyel László
2013. 07. 10. · Hócipő 2013/14
Akartátok volna hallani, amit mondani szándékoztam? Nem hiszem. 1985-ben egy másik katonai sátor alatt, Monoron, az ellenzék csúcstalálkozóján még reménykedtem. Egy hanyatló és érelmeszesedéssel küzdő országnak volt egy emelkedő és élettel teli ellenzéke. Igaz, csak negyven - öten egy tízmilliós országban. Igaz, rendőrökkel körülvéve. Igaz, a társadalom némasága közben. De volt miben hinni, volt cél: egy szabad, európai Magyarország. 1987-ben egy megint másik katonai sátorban már azt kellett kérdeznem: hol az ellenzék másik fele? Hol vannak azok, akikkel együtt terveztünk egy új Magyarországot? De még megtapsoltak, de még beválasztottak a lakiteleki alapító nyilatkozat szerkesztői közé. És a kilencvenes években, ebben a változatlan kertben tíz éven át úgy gyűltünk össze, hogy már egy szabad és emelkedő ország vitázó, örök elégedetlen, civil értelmiségijei voltunk. Mindenki magáért felelt. Nem pártok, nem politikusok, nem kormányok osztották ránk, hogy kik vagyunk. Kosáry Domokos és Fejtő Ferenc, Göncz Árpád és Méray Tibor, de Novák Ferenc és Korniss Péter, Kállai Ferenc és Halász Judit, Gombár Csaba és Hankiss Elemér és a nagyjából száz-százötven jóarcú, tisztességes cselekvésű és párbeszédben gondolkodó értelmiségi mind-mind saját teljesítménye jogán sétált, beszélgetett, tréfált, szavalt a szárszói kertben. Politikus és bankár, államtitkár és főszerkesztő nemigen kapott szót. Meg voltak tisztelve, hogy itt lehettek. Tudták, hogy ennek a kertnek se hatalommal, se pénzzel nem parancsolhatnak. Igaz, kisiklás volt már, amikor 1994-ben az egyik meggyfa alatt kis miniszterek, a másik alatt kicsiny államtitkárok születtek tisztátalan koalíciós aktusokból. De még gúnyolódtunk ezen.

Akartátok volna hallani? Nem. Mert 2002-ben már látszottak a bajok, amikor a kert egy olyan miniszterelnököt kezdett ünnepelni, aki éppen belekezdett, hogy gazdaságpolitikájával tartósan a víz alá rántsa az országot. Alig néhányan szóltunk az elkövetkező hónapokban, években is, hogy végzetes úton járunk. Bizony, itt ülnek most is azok, akik hiúságból, hatalomszeretetből, anyagi vágyaktól irányítva nem néztek költségvetési hiányra, adósságra, nem követték szakmai és emberi múltjuk parancsait, hanem egy országot zsákutcába vezettek. Mondjátok, Orbán Viktor kezdte. Igaz. De ti folytattátok. Itt ülnek azok is, akik 2004-ben októberi forradalomnak mondták Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké válását. S akiknek ugyan világosan tudtára adta, hogy tizennyolc hónapig nemhogy reformokat, de semmit se fog tenni, csak a választásokra összpontosít, és akinek egész stábja tudta, hogy üres dossziékat lóbál a kamerák előtt, és aki mindannyiunk, az egész ország, Európa és a világ arcába hazudta, hogy 4,5% a költségvetés hiánya, miközben 10,5% volt, és nem szóltatok, nem szóltunk. Igen, bűnös vagyok én is, aki jobban féltem Orbán győzelmétől, mint Gyurcsányétól, s ezért nem, vagy keveset szóltam.

Akartátok volna hallani? Nem. Vajon nem a sátor alatt ülők vallották-e nyilvánosan, hogy „a legrosszabb Gyurcsány is jobb, mint a legjobb Orbán”? Tudom, tudom, most nézzem meg Orbánt és rendszerét! De vajon nem a hazugságok, a mellébeszélések és főként a hiteltelen országvesztő politika hozta-e nyakunkra a kétharmadot? Nem Orbán volt zseni, Gyurcsány és csapata volt ennyire tehetséges! Csodálhatjuk-e, hogy egy nép, amelynek magabiztosan állítják, hogy minden rendben van, és szebb jövője következik, csalódik, ha végrehajtanak rajta egy 1200 milliárdos brutális megszorítást? Nem volt-e mindegy a becsapott népnek, hogy a miniszterelnök hazudozott a pártért, vagy a párt a miniszterelnökért, netán együtt hazudoztak önmagukért, a hatalomért? S vajon nem azzal követte-e el a szellemi és a médiaelit a legnagyobb hibát, amikor e hazug politikát próbálta erkölcsösnek és tisztességesnek beállítani? Nem az itt ülők hitették el magukkal, hogy a balhazugság különb, mint a jobbhazugság, a ballopás becsületesebb, mint a jobblopás, a balpopulizmus jobb ügyet szolgál, mint a jobbpopulizmus, balcenzornak lenni szent feladat, a jobbcenzorság a sajtószabadság sérelme? Ha mi csapjuk be a világot és egymást az Ügyért - a baloldalért, a reformokért, a demokráciáért, a köztársaságért -, azzal dicsekedhetünk, ha ők csapják be a világot és egymást az Ügyért - a jobboldalért, a nemzetért, Magyarországért, a centrális erőtérért -, az szégyen és gyalázat. Ha mi zárjuk ki őket a demokráciából, az helyes és szükséges, ha ők zárnak ki a nemzetből, az helytelen és égre kiált. Ha mi kiáltozzuk, hogy Feri, Feri, az megható és természetes, ha ők ordítják, hogy Viktor, Viktor, az tragikomikus és természetellenes.

Akartátok volna hallani? Nem. Vajon nem ülnek-e itt azok is, akik a nagyobb párt nevében követelték maguknak a köztársasági elnökséget, mert az nekik jár? Akik dróton rángattak alkotmánybírákat, s akik azon igyekeztek, hogy a jó kormány nevében korlátozzák az alkotmányos intézményeket? Vajon nem az itt sétálgatók közül lépték-e át a jogállam határait egyetlen perc alatt, ha pártjuk és kormányuk, érdekcsoportjuk, nagycsaládjuk érdekei megkívánták? Vajon nincsenek-e közöttünk, akik elnézték a legdurvább korrupciós ügyeket, sőt részt vettek azokban? Vajon nem tréfálkoznak-e itt azok, akik kitiltották rádió- vagy televízióműsoraikból, lapjukból azokat, akik megpróbáltak ellentmondani, akik fölemelték szavukat egy tisztességes baloldal, liberalizmus vagy konzervativizmus nevében? És miféle baloldali és szabadelvű értékeket képviseltetek, amikor elfeledtétek a legfontosabbakat a szabadság és az egyenlőség értékeit?

Akartátok volna hallani? Nem. Tudtam előre, hogy nem lesz senki, aki kimenne a pódiumra, és elmondaná ezt a három- négy szót: „én juttattam ide az országot, sajnálom”, „én vagyok a felelős, ne haragudjatok”, „hibáztam, bocsánat”. Mauriac írja valahol, hogy amikor Péter három kakasszóra elárulja Mesterét és önmagát, az első áruláskor a düh és bosszúvágy van az arcán. A második árulás a rémület és a gonoszság sápadtsága. És a harmadiknál nincs, nem látszik az arca, mert elvesztette magát. Ebben a szörnyű évtizedben, a lefelé száguldó országban megszólalt nekünk háromszor a kakas. Kinek dühös, kinek rémülten gonosz, kinek nincs arca. Csoda-e, hogy ott tartunk, hogy utódaink csak az én, én, én szót ismerik, nincsenek hibáik, amelyeket szóvá tehetnénk? De kik vagyunk mi, akik szóvá tesszük őket?

Akartátok volna hallani? Nem. Felelősek vagyunk azért, ami történt. Mi is elrontottuk. Nemcsak ők nem demokraták, mi sem vagyunk azok. Nemcsak ők zárkóztak be egy provinciára, mi is bezárkóztunk. Nemcsak ők háborúznak mindenki ellen, hanem mi is. Együtt váltunk hiteltelenné. Együtt szültük ezt az elviselhetetlen, gúzsba kötő rendszert. És mi vagyunk, akik három év alatt nem tudtunk létrehozni egy tisztességes és kormányképes ellenzéket. Akik nem tudták megszólítani a társadalmat. Akik Orbán és emberei óriás hibái és bűnei közepette egymással versengünk és harcolunk. Nézzünk magunkba. Minden okosságunkkal, minden tudásunkkal rossz helyre jutottunk, rossz időben. Ha minden így megy tovább, rosszabb országot hagyunk magunk után, mint amiben felnőttünk. Amikor Assisi Ferenc visszatért a városába, és fölmehetett a szószékre, ahová addig soha, végignézett a polgárokon. Mindenkit ismert. Végignézett rajtuk, és így szólt: „Nincs mit mondanom nektek”. Azután keresztet vetett, és leszállt a szószékről. Nem vagyok Ferenc. Assisi polgárait nem lehet kicserélni. Mi vagyunk.

Farkasházy őszinte és tisztességes civil tette, hogy ismét van egy Kert, ahol helye van a párbeszédnek. Ha van előnyünk és fölényünk, akkor a kert és a sátor az, ahol már és még nincs vezér. Ahol az író író, a történész történész, az újságíró újságíró és az ember ember lehet. Az egyetlen állat, amelyik párbeszédet folytat, érvel, vitázik. A kert és a párbeszéd a reményünk. Dialógus az elhagyott, sokszor becsapott társadalommal. Dialógus egymással. Ha a Kádár-kor összes rossz tapasztalatából, gerinchajlító gyakorlatából végül jó születhetett, talán az elmúlt évtized elaljasító, embert taposó, gyilkos világából is megszülethet az új. Nincs más esélyünk.
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2016/10  •  V. 25. – VI. 7.
FEJÉR MEGYE LORDJAI – Orbánok, Tiborczok, Flierek, Mészárosok, Garancsik... Megyesi Gusztáv Mészáros Lőrincről, aki már Dózsa idején parasztvezér-helyettes volt. Szabad-e dugni a Kárpátok alatt? – kérdi Váncsa István. Farkasházy Tivadar beszorozta Szemereyt, mert Matolcsy elárulta, hogy száz unokatestvére van. Bakács Tibor Settenkedő színdarabja Obamáról, Merkelről, Ferenc pápáról, egy kampós orrú magyar zsidóról és brüsszeli udvaroncokról. A magyar történelem legnagyobb kirohanásai Zrínyitől Németh Szilárdig. Smuzewitz Ilona szerint nem kétséges, hogy a kőbányai szatír maga Soros György. Para-Kovács Imre szerint Rubovszky abban bízott, hogy az Úr nem teremtett diktafont. Polt és Matolcsy szerelmi kettőse a Parlamentben – húsz képben.
Hócipősök könyvei
PARTNEREINK




GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.