Havas Bandi II.

1946 áprilisában Havas Bandi Károlyi Mihállyal együtt hazajött Magyarországra Londonból. Friss és örvendetes jövőnek nézett elébe, úgy, mint szinte valamennyien az országban, akik nem a régi feudális vagy náci rendszer hívei voltak. Mikor megkérdeztem felőle, milyen álláspontot vállal - mert akkor is, mint most, mindenki pártok szerint rendezte be életét -, azt válaszolta, hogy bámulója az angol nép hősiességének, és hogy itt Magyarországon nem kíván pártoskodásba avatkozni. Mindez nagyon szépen hangzott, de aligha vált valóra. Ha valaki Magyarországra érkezett haza külföldről, és lakást akart, úgy valamelyik párthoz kellett folyamodnia, másképpen otthont nem kapott. Az ország úgy volt berendezkedve, hogy a négy párt gondoskodott felőle, nem pedig az egyének akarata.

A következő négy esztendő vitte el az országot a pokol szélére. Eleinte a hirtelen kinyilatkoztatott demokrácia legfőbb törvényeit igyekeztek betartani, később a demokráciának nyoma sem maradt. Egy alkalommal, például a 49-es országgyűlési választásoknál, próbáltam megkérdezni a választást vezető tanácselnököt, mint lehetne nemmel szavaznom, miután szavazni csak egyetlen pártra, a kommunistára lehetett. Az elnök, aki véletlenül Havas Bandi volt, azt válaszolta: - Nemmel szavazni nem lehet. A szavazatokat nem nézik meg, hanem a kiadott kvóta szerint, azaz 96%-ban igennek kell jelenteni. Ezen segíteni nem tudok. Arra azonban, hogy nem szavazol, egy mód van: ellopod a szavazócédulát.

Én magam a Népszavánál dolgoztam szabályos, rendes állásban. Havas Bandinak erre nem volt lehetősége, miután sem riporter, sem író, sem újságíró nem volt. Napjait voltaképpen azzal töltötte, hogy beleszólt a politikába, a közigazgatásba, az emberek életébe. Miután kommunista praxist akart megvalósítani mindenben, ez eleinte ellenállásba ütközött. Felháborodott cikket írt, amikor az ellenzék egyik vezére interjút adott a New York

Times-nak, és ott a magyar közigazgatás hiányairól tett említést. Később természetesen a kommunisták mindenben a helyzet urai lettek, és Havas azt csinálta, amit akart. Ezt a lehetetlen állapotot akkor alkotmánynak hívták.

A jókedvű felébredéstől négy esztendő után eljutottunk a teljes pusztulásig. A cenzúra az irodalom minden megnyilvánulását betiltotta a kommunista törekvéseken kívül. Az ország arca elkomorodott. A színházakba szovjet darabokhoz vitték a munkás közönséget teherautón, és ez a közönség aztán az első felvonás után gyalog hazaszaladt. A kávéházak, mulatóhelyek becsuktak. A vendéglőkben 10 dekás húsadagot szolgáltak ki ebédre és vacsorára. Beszélni senki sem mert, és általában minden üzemhez legalább egy rendőrkém tartozott, aki az emberekről a rendőrségnek véleményt nyilvánított. Aki kritizálni mert, eltűnt a színről. Míg én kétségbeeséstől borzongtam, addig Havas jól érezte magát ebben az új világban, de azért örömmel ment ki Párizsba, amikor Károlyi nagykövet első titkára lett. Később tudtam csak meg Pilinszky Jánostól, nem kis szégyenemre - mert hiszen én is ajánlottam őt Károlyi titkárának -, hogy az Államvédelmi Hatóságnak ő küldött hetenként kétszer jelentéseket arról, hogy Károlyi Mihály mit mond.

Ugyanekkor, alighanem még 1949-ben, az Államvédelmi Hatóságtól Párizsban Havas azt a megbízást kapta, hogy szervezze meg a magyar kémkedést. Teljes dilettáns lévén ebben, a Boulevard Saint Michel egyik kávéházának mosdójában a Sorbonne két magyar deákját próbálta beszervezni. Az egyik zsebrevágta a pénzt, amelyet Havas felajánlott néki, és a francia rendőrségnek jelentette az esetet, míg a másik fölpofozta. Következésképpen a franciák mint barátságtalan idegent kiutasították az országból. Előzetesen már a korabeli újságokból értesültem, hogy amikor Havas barátját, Rajk Lászlót lefogták, Havas közvetlenül a letartóztatás után, még minden bírói ítélet előtt, Párizsból táviratozott a magyar kormánynak. Ebben a táviratban Rajk kivégzését követelte.

Mikor Magyarországra érkezett, az Athenaeum Kiadó vezetőjének titkáraként alkalmazták. Ebből az alkalomból meghívást küldött hozzám a Népszavához, hogy keressem föl a hivatalában. (Csak a New York-palota egy másik kapuján kellett bemennem.) Amiért hívott, jelentős ügy lett volna az ő szemében: felszólítást kaptam, hogy szerkesszek egy antiklerikális antológiát, és támadjam meg benne a magyar katolikusokat. Amikor ezt a kívánságát elém terjesztette hivatali szobájában, kis híján felrúgtam a széket, amin ültem, és tudomására hoztam, hogy üldözöttek ellen nem szerkesztek könyveket.

Két hónappal később az ÁVO Andrássy út 60. szám alatti börtönében ültem. Köröttem a szociáldemokrata párt vezérei: Kéthly Anna, Szakasits Árpád, Riesz István. Valamennyien arra vártunk, hogy vagy kivégeznek, vagy életfogytiglani börtönre ítélnek bennünket. Ebben az állapotban az egyik délelőtt 5 vagy 6 cellatávolságban tőlem, hallottam, hogy egyik fogolytársamat verik és az közben - nyilván azt hitte, hogy fasiszták kezébe került és ki kell állnia a kommunista elvekért - azt kiáltozza: - Éljen Sztálin! Én szeretem a drága Rákosi elvtársat!

Először nem tudtam, kinek a hangját hallom, de aztán éjszaka rájöttem, hogy Havas Bandi hangja volt. A kommunista költő a kommunisták börtönébe került, hogy miért, annak senki nem volt megmondhatója. Az ÁVO-ról átvitték a váci börtönbe, ahol a foglárok az eszét vesztett embert tovább kínozták. Kedvenc szórakozásuk volt, hogy kora reggel mezítelenre vetkőztették, összekötözték, és a hidegvíz-csap alá fektették. Így halt meg Rákosi uralma alatt az 1951-es esztendőben.

Csillaghegy, 2006. március 23.