Nagykeresztet nekünk is

Hócipő szerkesztőség
Nyomtatás
2009. 08. 26. · Hócipő 2009/17
Garibaldi 1860. május 11-én 1064 emberrel és két ágyúval szállt partra a szicíliai Marsalában, de a 20 éves évfordulón már százezren voltak. Hozzánk képest nem is sok. Természetesen a rendszerváltásból, előtte pedig a rendszer bomlasztásából a Hócipő munkatársai is alaposan kivették részüket, bár most Szentistvánkor, eléggé el nem ítélhető módon, mindegyiküket elfelejtették ezért kitüntetni. Visszaemlékezéseikhez mégsem ez adta az apropót, hanem az a tény, hogy szerkesztőségünk Juszt László révén egy fantasztikus korabeli dokumentumhoz jutott, ami az eddigi egyemberes verzióval szemben egy egészen más útra terelheti korunk történészeit, miszerint legalább ketten voltak, akik az oroszokat kiverték.


Aki hazatolta az oroszokat

- Laci, eddig úgy tudtuk, hogy Orbán Viktor egyedül kergette ki az oroszokat. Egyik lánya a napokban meghatottan mesélte is, micsoda felemelő érzés, hogy a húgai már érettségizni fognak az apja beszédéből. De ezek szerint ketten voltatok?

- Nem tudom, ketten biztos, hogy voltunk. Én tevőlegesen, Orbán Viktor pedig szóban.

- Fegyverrel?

- A szó fegyverével.

- Te is beszédet tartottál?

- Nem, én Kiskunhalason harcoltam kamerával, mivel már réges-régen elkezdtek kivonulni, ott gyülekeztek. Találkoztam a parancsnokkal, és megkérdeztem, ha már együtt vannak, miért nem vonulnak ki? Mire azt mondta: tényleg, miért nem? És elkezdték.



- De állítólag egy hölgy is részt vett az akcióban.

- Igen, ők elkezdtek visszamenni, mások meg elkezdtek visszajönni. Így jött Cicciolina is, aki akkor az olasz parlament képviselője volt.

- S még abban a korban, amikor le tudott fegyverezni egy orosz katonát.

- Egy egész alakulatot. Láttad volna azokat a szerencsétlen kiskatonákat, akik nőt nem nagyon láttak már évek óta, egyszer csak megjelenik nekik Cicciolina, akit voltam bátor levinni oda a laktanyába, ahol már a vasúti szerelvényen voltak a tankok is, ők meg ott ültek bent a kupéban, amikor meglátták, hát mintha riadót fújtak volna, mindenki egy oldalra jött ki. Ha ez hajó, és nem vonat, akkor tuti eldől.

- Van erről valami bizonyítékod?

- Én bizonyítékok nélkül sosem szoktam semmit mondani. Most takarítottuk az irodát, és találtam egy oklevelet, amit a honvédelmi miniszterhelyettes 1989. június 16-án adott át, tehát aznap, amikor az Orbán Viktor elmondta elhíresült beszédét.

- Milyen hatása volt akkor ott az orosz tisztek között annak a beszédnek?

- Nem tudtak róla.

- Ez hogyan lehetséges?

- Talán még fordították nekik.

- Ha jól látom, ebben az oklevélben részleges vonulásról van szó. Nincs ez elírva? És részeges kivonulás? Mivel sok mindent eladtak vodkáért vagy magyar pálinkáért.


- Először harci vélve próbáltam kimozdítani a magyar kátyúból.


- Aztán kezdtem tolni, ráadásul rükvercben, mert az imperialistákra nézett a csöve.

- Nem, ott inkább olyan szomorkás hangulat volt. Ami nagyon megtetszett, az az általuk csinált plakát volt.

- Tovariscsi konyec?

- Nem. Isten veletek, magyarok.

- Úgy tudom, vannak fotóid is.

- Természetesen, az akkori híradóból, de néhány külön is készült. Mert ha már az ember ott van, tevőlegesen is részt vesz a dologban, úgyhogy elkezdtem kitolni ezeket a harckocsikat.

- Laci, ne haragudj, én figyelmesen megnéztem ezeket a fotókat, itt valóban mintha agitálnád az orosz tiszteket, és Cicciolina is ragyogó a mai állapotához képest, tehát ezek valóban korabeli felvételek...

- Még nem annyira lelakott...

- De ezen a két másikon, ahol tolod a tankokat, te húsz kilóval idősebb vagy!

- Van fogalmad, milyen nehéz egy tankot Záhonyig eltolni? Tudod, hogy az milyen sokáig tart?


- Én Kiskunhalason harcoltam a kamerával.


- Találkoztam a parancsnokkal és megkérdeztem, ha már együtt vannak, miért nem vonulnak ki? Mire azt mondta, tényleg, miért nem?


- Amikor meglátták, hát mintha riadót fújtak volna.


- Ha ez nem vonat, hanem hajó, akkor tuti eldől.


Varga Zoli jobbfedezet

Tizenhat éves voltam, és az egész osztályt kivezényelték a Hősök terére, mert április 4. következett, s ennek az ünnepnek a hétvégéjén avatták fel az új KISZ-tagokat.

Ellenállók voltunk. Ott álltunk társaimmal a Hősök terén, magyar királyok dicső hadvezérek, fejedelmek néztek le ránk, s adtak végleges erőt, ennek azonnali megnyilvánulásaként midőn a porondmester a különféle beszédek után instrukciókat adott, hogy mit kell tenni, amikor az előolvasó előolvasni kezdi a szöveget, mi elővettünk egy Népsportot, és olvasni kezdtük. Hogyne kezdtük volna, délután kettős meccs volt a Népstadionban, Fradi-Diósgyőr és Vasas-Dózsa, s erősen terjedt a hír a városban, hogy Baróti Lajos, az azóta legendává vált szövetségi kapitány arra a képtelenségre kötelezte a Fradit, hogy Varga Zolit a megszokott jobbösszekötő helyett jobbfedezetként játszassa.

- Ha elveszi az újságot, lefingom - mondta egyikőnk a pár méterről bennünket figyelő munkásőr felé bökve, aki e pillanatban elindult felénk. A lehető legrosszabbra voltunk elkészülve, itt most mi el leszünk taposva, a minimum, hogy rendőrök visznek el bilincsbe verve, ám a munkásőr, alacsony, vékony kis emberke, az a típus, akinek állandóan borostás az arca, előbb óvatosan körülnézett, majd a vállunkon áthajolva a Népsportra mutatott: - A Varga Zoli tényleg jobbhalf lesz? A Barótinak teljesen elment az esze.

S hitetlenkedve csóválta a fejét. Úgy lettem tehát KISZ-tag nagyjából harmincadmagammal, hogy az eskü szövege helyett végül is azt skandáltuk az elidegenedettek, kisemmizettek beletörődésével: Géczi, Novák, Mátrai, Páncsics, Varga, Szűcs, Karába, Németh, Albert, Rákosi, Fenyvesi; a KISZ pedig huszonhárom év múlva megszűnt.

Megyesi Gusztáv


Tank you

Az első orosz tankot 1956 októberében láttam, a Gláznernél álltam sorba kenyérért a Bajcsy-Zsilinszky úton, és úgy öt méterrel fölénk lőtt, talán azért, hogy hamarabb kerüljön sorra. Palika nagybátyám rosszabbul járt, mert a Szamuely utcában egy kötélen átdobták a zsákot a szemközti pékhez, de egy csomó tölténnyel megspékelve érkezett vissza. Ennél jóval több páncélost a Kálmán utca 19. második emeletéről leshettem, rajtuk halottak, amitől egy hétig csak sötétben tudtam látni, annyira fájt a fejem a fénytől. Mintha éreztem volna, hogy a következő 33 évemben fakóbb lesz minden. Aztán amikor a hetvenes évek közepén színes tévét vettem tőlük Piliscsabán, egy tankkal hozták ki a lőtérre, ahol egy kicsit féltem, mivel én voltam az egyetlen célpont. Nem is volt jó a képcsöve, de hiába reklamáltam a laktanyában, ez az Operett karmesterének sem sikerült, aki a várpalotai sztrádán egy kivilágítatlan tankkal ütközött, de a biztosító a totálkáros Skodájára egy fillért sem fizetett, azzal, hogy kérje el a Déli hadseregcsoporttól. Ekkoriban interjúvoltam meg azt a harckocsizót, aki harmadszorra eltalálta a zsanai kitörésgátlót, amit a dübörgő gáz kiröhögött, viszont addig a helyébe nem tudtak felszerelni másikat.

Büszke gratulációmat ezzel kezdtem: maga annyiszor lőtt, mint egy csatában! Mire a tankjára nézve legyintett: ezzel én egy csatában nem lövök hármat. Sajnos nem adták le, mondván, hogy ezzel hadititkokat árulnánk el az imperialistáknak.

Aztán elérkeztünk a rendszerváltáshoz, már az enyémhez. A különös parókájáról is ismert Szolnoki Gyula Qfa néven konferanszié volt egy rettenetes Nysával, én voltam a baklegény, de csak hátrafelé láthattam, így viszont először vettem észre, hogy ég. Jajveszékelésemre Qfa nyugodtan lefékezett, majd komótosan hátraballagott, és egy előre bekészített ollóval levágta róla a kigyulladt gumicsövet, amivel megtoldotta a kipufogót, majd másikat tett a helyébe.

Ez a nap azért is emlékezetes volt, mert a már említett Déli hadseregcsoport átkaroló hadművelete miatt majdnem elkéstünk az aznapi hakniból, mire, féltve a gázsit, egyikünk, egy nótaénekesnő, derékig kihajolva az amúgy is labilis lengyel csúcstermékből, az orosz katonák láttán elkiáltotta magát:

- Szemetek, mikor mentek már haza?

S ahelyett, hogy mindenki ereiben meghűlt volna a vér, mi is bátran bólogattunk, máig nem méltányolt hősiességünket nem az oroszok hiányos nyelvtudásának a reménye, hanem egy egészen más tény befolyásolta, a nótaénekesnő ugyanis Szentendrei Klára, családi állapotára nézve Mórocz Lajos vezérezredes, honvédelmi államtitkár felesége volt.

Farkasházy Tivadar


Ön dönt

Éjszaka a bányatavaknál jártunk, és reggelre értünk csak haza, olyan állapotban, amitől még doktor Csernus is visszahőkölne, és könyörögne, hogy várjuk meg, amíg elrohan a jegyzetfüzetéért. Körülöttünk éppen omlott össze a rendszer, de annyira, hogy a tömeg éppen Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére sietett, miközben mi sírva kerestük az Ó utcát, pedig ott voltunk.

Két nagy magyar íróval voltam, mert a harmadik hazament, nevezetesen Garaczi Lacival és Greguss Sándorral. A nevükben nem nyilatkozom, de én meglehetősen vidám voltam, és azt javasoltam, hogy rövid pihenő után menjünk mi is az újratemetésre, mert mégiscsak az ilyen események aranyozzák be az ifjúkort, lesz majd mit mesélni az ismerőseink unokáinak.

Gyakorlatilag keresztülestünk a tömegen, mert az ünneplők túloldalán volt a Kaltenberg sörsátra, amit mindenképpen meg akartunk közelíteni. Közben hallottam, hogy valaki beszél az emelvényen, de nem értettem, gondolom, valami politikus lehetett.

Találkoztunk Kukorelly Endrével, aki nagyon komoly volt.

Kukorelly Endre mindig nagyon komoly, még egy temetésen sem képes röhögni, és akkoriban ezt én nagyon nehezményeztem. A zsebemben barackpálinka volt, de igencsak csekély mennyiség, ezért aztán nem engedhettük meg magunknak, hogy belefeledkezzünk a részletekbe, ezért berontottunk a sörsátorba, és rávettük Gregusst, hogy fizessen. Nem volt ebben semmi rosszindulat, de mivel egyedül neki volt pénze, nem lehetett másképp. A sörsátorban is hallani lehetett a szónokokat, de érteni nem, csak ilyesmiket, hogy óóóóóóóó és ááááááááá, amiből tudtam, a rendszer megbukott.

Eszembe jutott, hogy munkás sör, és ezt ellenállhatatlanul viccesnek találtam. Értik: munkásőr, munkás sör... Aztán finoman bólintottam, hogy mehet, és a szocializmus összeomlott.

Para-Kovács Imre


Hálátlan utókor

Én már 1957-ben elkezdtem rendszerellenes küzdelmemet. Amúgy - főleg gyerekes szülők számára - igen tanulságos módon úgy tűnik, négyévesen pontosan fölfogtam, mi zajlik körülöttem. Legalábbis a családom szerint minden baj abból jött, hogy esténként a nagyapám vidéki házában nem figyeltek arra, hogy én is hallgatom a Szabad Európát, meg a Kossuthot.

Pedig észre kellett volna venniük, hogy nagyon figyelek. Ha másból nem, abból, hogy - ellentétben az unokáimmal, akik most angolul halandzsáznak - megtévesztően jól utánoztam az orosz nyelvet. Márpedig, ha az a rádióból egyenesen a fejembe ment, akkor a többi is.

Baj akkor lett, amikor a forradalom leverése után egyszer csak eltűntem, és két házzal arrébb találtak meg, egy konyhában. Álltam a hokedlin, és arról szónokoltam a derék sváb parasztoknak, hogy megtanultam a forradalom alatt Budapesten, hogyan kell elbánni a kommunistákkal meg az oroszokkal, és Nagy Imre rendes ember, Kádár meg egy gazember.

Ebből mondjuk az biztosan nem volt igaz, hogy én Budapesten kommunistákat gyilkoltam volna, vagy esetleg jelentős fegyveres ellenállást mutattam a szovjet megszállókkal szemben, hiszen az októberi események idején onnan 180 kilométerre tartózkodtam egy olyan faluban, ahol összesen egy vörös csillagot vertek le. Hallgatóim becsületére legyen mondva, nem jelentették föl a családomat. Ez akkor hősies magatartás volt.


- Ez már Záhony?

Egyéb pusztító ellenállási tevékenységemre nem nagyon emlékszem, azt leszámítva, hogy persze pusmogtam meg pofáztam, mint bárki más.

Hanem szeretnék itt megemlékezni az öcsémről, aki igazán jelentős forradalmár volt, és másképp nem kerülhet be a történelemkönyvekbe. Egyszer valamilyen ismeretlen erő által vezérelve az osztályteremben letörölte az „Éljen Május Elseje” feliratból az éljent, és odaírta, hogy „Fúj”. Lett is belőle nagy balhé, de nem jöttek rá, hogy ki volt, így megmaradt illegális partizánnak. Jellemző erkölcsi nagyságára, hogy csak fölnőtt korában számolt be erről.

Jobb időkben az ilyen gyerekekről ifjúsági regényeket írtak. Na de mit várhatunk mi a hálátlan utókortól?

Andrassew Iván


Tiltott hely

Tárkányiról mindenki tudta a környéken, hogy a nemzetbiztonságnál dolgozik őrnagyi rangban, azelőtt meg ávós volt. Tartottunk is tőle, pedig alacsony, kopasz emberke volt, olyan, mint egy bérszámfejtő, de odabent a Cégnél nyilván ő volt az, aki verte a későbbi rendszerváltó politikusainkat, lehallgatta a telefonjainkat, felbontotta a leveleinket, és - devizagazdálkodási okokra hivatkozva - rendre elutasította az útlevélkérelmeinket.

Tárkányi egy kicsit alkoholista is volt, mindennap ott támasztotta a söntéspultot a Lövölde tér sarkán, a Kairó nevű talponállóban. Régi munkásmozgalmi szokás szerint Mecseki itóka nevű D likőrt ivott csapolt sörrel.

Mindez azért méltó az említésre, mert a talponálló falán nagy- méretű zománctábla hirdette: „Fegyveres testületek tagjai számára tiltott hely!” Tárkányi tehát rendszeresen tilosban járt; ez volt az egyetlen fogás, amit találtunk rajta. A környék lakóközössége engem bízott meg, hogy mindezt feltárjam az illetékes hatóságok előtt egy névtelen levél formájában. A levelet többször átfogalmaztuk, csiszoltuk, és hangulati elemekkel is gazdagítottuk (szocialista államrendünket védelmező szervezetek tagjaihoz méltatlan magatartása stb). Még bélyeget sem ragasztottunk a borítékra, hogy a portóköltséggel is gyengítsük az önkényuralmi rendszert.

Ettől kezdve minden este én tartottam az ügyeletet a Kairóról elnevezett talponállóban, hogy kárörvendő szemtanúja lehessek Tárkányi tettenérésének.

A két ballonkabátos péntek este jelent meg a kocsmában. Körülnéztek, majd egyből Tárkányihoz léptek. A célszemély biccentett, felhörpintette D likőrjét, kortyolt hozzá egy kis sört, majd szemével egyenesen felém intett.

Reggelig benntartottak, de a levélírást nem tudták ránk bizonyítani, mert az öreg Continentalt még idejében elástuk a Városligetben. Végül csak azért büntettek meg, mert két hete lejárt a személyim.

Trunkó Barnabás


Ruszkik, haza!

Háromszor majdnem megdöntöttem a kommunizmust. Először 1956 decemberében. Az első osztályba jártam, karácsonyra már tudtam írni. A közhangulat hatására fel is írtam a sufnink falára krétával, hogy: RUSZKIK HAZA! (A nagy Z-t fordítva írtam.) A sufni még magvan, de az esetet nem tudom dokumentálni, mert bölcs nagyanyám adott egy nagy pofont, és vizes felmosóronggyal letörölte az ominózus feliratot.

A második rendszerdöntésem 1968-ban történt, a csehszlovákiai bevonulás hatására. Katona voltam Kalocsán, a 37. Budapesti Forradalmi Ezredben. 24 órás őrségben voltunk, éppen letettük a szolgálatot, amikor beosztottak bennünket ügyeletes alegységbe (ügyal). A szabályzat szerint ezt nem szabadott volna, mert szolgálat nem követhet szolgálatot. Az ügyal feladata mindig az éppen aktuális probléma megoldása volt: kohósalak kirakása vagonból, nagyüzemi öntözés, szénraktár feltöltése. Mi akkor éppen azt a feladatot kaptuk, hogy az ebédlő mintegy ezer padját és asztalát súroljuk le zsírmentesre. Nehezen fogtam bele a munkába, olyan dühös voltam a 24 órás őrség után, annyira felizgattam magam, hogy a felügyelő őrmesternek kifejtettem, hogy „ezt a rendszert meg kell változtatni”. Az őrmester olyan hülye volt, mint egy gázálarc, de ezt a mondásomat megértette, s máris cipelt az üti (ügyeletes tiszt) elé. Amikor az üti meghallotta, mit mondtam, elfehéredett, majd belilult a feje, s a falhoz állított.

Ott álltam a falnál este hattól éjfélig, mint egy halálra ítélt francia maki. Másnap Várdai alezredes is kihallgatott, mert ilyen példátlan eset nem fordult elő az ezredben, főleg az egyetemi előfelvettek között. Akkor már készen volt a fejemben a védekezési terv. Ales elvtársnak jelentem, én a rendszeren az ügyeletes alegység beosztási rendszerét értettem, azon kell változtatni. Ehhez az álláspontomhoz ragaszkodtam. Még aznap lehívták Pestről akkoriban országszerte ismert apámat, Mikes György humoristát, a Ludas Matyi párttitkárát. Várdai ales közölte vele, hogy úgy vágnak a hadbíróságra, mint a taknyot. Akkor aztán fuccs az egyetemnek. Apám is az én verziómhoz tartotta magát, összebeszélés nélkül, szerinte is én csak arra utaltam, hogy az ügyeleti alegységi rendszert kell megváltoztatni. Nagy nehezen hittek neki. Ha apám fejőnő egy téeszben, akkor a hadbíróság ítélete után bekerülök a futkosóra. Így, hála népszerűségének, csak két hét fogdát kaptam, ami nem számított priusznak. Apám még látta, hogy egyik katonatársam, egyébként jó barátom, későbbi külkeres főnök, élesre töltött géppisztollyal kísér a fogdába. A kísérő őröm nagyon szégyellte magát apám előtt, még el is pirult.

Harmadszor 1984-ben akartam megdönteni a rendszert, annyira fel voltam háborodva a Los Angeles-i olimpia bojkottján. Az MTI-nél nem voltam hajlandó egy sort sem írni róla. Jóságos főnököm, Schöffer Jenő megmentett a kirúgástól, helyettem megírta a cikket, s tudtom nélkül leadta a nevemben. Harmadszorra sem sikerült. De az MTI-ben olvastam Bizalmast, s abból tudtam, hogy egy Demszky nevű cingár szamizdatos veri a rendőröket. Benne bíztam. Ma már nem annyira.

Majláth Mikes László


Nekimentem Hobónak

Úgy nekimentem Hobónak, hogy szinte magam is szégyelltem. Persze nem szégyelltem, de igaz, ami igaz, roppant kínos volt. Ugyanis hozzá fűződik életem legszörnyűbb színházi élménye. A szörnyű nem igazán megfelelő jelző. Legiszonytatóbb. Legrémisztőbb. Legelképzelhetetlenebb.

Ott volt Hobo anyuka és Hobo apuka is. Szegények. Meg ott volt a közönség.

A Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában esett meg az előadás, arénaszerű elrendezésben: mi félkörben, Hobo és Ábrahám Tyutyi (szegény már néhai, ő igazi színész volt) lent.

És te, szépségem, igen-igen, te. Ez volt Stephen Poliakoff darabjának a címe. Rendező: Bányai Gábor. Idő: 1981 ősze.

Függöny nuku, elkezdődik az előadás. Hobo egy rádiós disc-jockey, Ábrahám a technikusa. Nem túlzok: nemhogy mondat, de szinte szó sem volt olyan, amit elsőre kimondott volna Hobo. A színész, ha néha bakizik kicsit, tudja, hogy kell ügyesen továbblibbenni. Ő nem tudta. Igaz, nem kicsit bakizott, hanem az egész előadás egyetlen, folyamatos, gigászi bakihalmaz volt. Színészi játékról részéről szó sem volt.

Egyfolytában azt éreztem, hogy itt a vég, feláll Hobo, vagy beront a rendező, de valamiképpen azonnal leáll ez az iszonyat. Igyekeztem a szék alá süllyedni.

Nekem kellett kritikát írni az előadásról. Nem tudom, hogy lett vége, a konkrétumok törlődtek az agyamból. Csak az érzés maradt meg, a mai napig.

Megírtam a kritikát, valamivel visszafogottabban, mint ahogy fentebb felvázoltam a történéseket. És ezáltal váltam a rendszer kemény bírálójává, a Magyar Szocialista Munkáspárt testén rágó féreggé, ellenséges ügynökké. Lényegében a rendszerváltás egyik, miskolci előkészítőjévé.

Mentségemre szóljon, hogy nem voltam párttag, és hogy fogalmam sem volt tettem súlyáról.

Hobót ugyanis az MSZMP Miskolc Városi Bizottságának egyik potentátja hívatta meg a színházba, hogy a párt ily módon kedveskedjen az esetleg kevésbé kedves miskolci fiataloknak. Én meg beleszarok a párt ifjúságpolitikájába.

Pár hét múlva mondta meg az olvasószerkesztő, egyben a lap párttitkára, hogy olyan telefont kapott a városi pártbizottságtól, hogy ihaj! Ordítós ledorongolást, számonkérést, utasítást, hogy küldjön el megint, nézzem meg ismét, és írjak újra az előadásról, de most már jót. Nyilván megtettem volna, de a szerkesztő-párttitkár elsumákolta.

Érdekes. Mert amúgy nem volt egy hős ellenálló. (Azt hiszem, 1986 táján kezdett el agitálni, hogy lépjek be a pártba. De én akkor már nem akartam. Ha addig nem kellettem, mert afféle osztály bohóca voltam, akkor legyenek meg nélkülem továbbra is.)

Elég hamar rájöttem, miért nem íratott velem ellenkritikát B. J.

Mert igaz, hogy hithű kommunista volt, ám még annál is hithűbb lapszerkesztő.

Én meg simán hithű balfasz.

Szabados Gábor


Én is váltottam a rendszert

Bárkiből lehet rendszerváltó, csak jókor legyen jó helyen. Mint a héten megtudtuk az aligai pártüdülő egyik volt lakójától, a politikai események befolyásolásának a szocializmusban az egyik legbiztosabb helye a klotyó volt. Persze csak akkor, ha volt szerencsénk Kádár Jánossal egyszerre WC-re menni. Voltak, akik órákig lestek a pillanatra. De más nagyemberrel is működött a dolog. Én speciel Fock Jenővel hugyoztam együtt 1971 nyarán a kunfehértói építőtábor rötyijén. Pechemre a kabinok foglaltak voltak - maradt a piszoár. Én már hozzákezdtem, amikor egyszer csak megjelent mellettem a miniszterelnök - biztonságiak nélkül. Tudták, KISZ-es fiatalok közt atrocitás nem éri, ám nem sejthették, hogy a foglalt kabinok egyikében ott ül egy fontos veszélytényező: a Miszlivetz Feri. Aki a következő dialógust adta elő egy iskolatársunkkal - nem ismervén az illusztris, kétszemélyes hallgatóság személyi összetételét:

- Minek jött le Hollós (a Kölcsey igazgatója) a táborba?

- Hogy egy Fock-kal jobb legyen a vélemény róla a pártközpontban…

- És meddig marad?

- Csak egy bizonyos Fock-ig… Ha-ha-ha…

Illetve: Hű-ha-ha!!! Ettől kezdve már csak a piszoárra koncentráltam, nehogy úgy járjon velem Fock elvtárs, mint a viccben a Beckenbauer…


Ez Juszt kitüntetése, és a többieké?

Erős haspréssel próbáltam siettetni a dolgot, majd riadóstart (hiper-űrsebesség+vésztartalék) otthagytam a budit. Az, hogy milyen eseménynek voltam tanúja, csak akkor vált világossá számomra, amikor az őszi iskolakezdés után megtudtam, az E-sek eggyel kevesebben vannak - a Miszlivetzet eltanácsolták. S noha ők voltak a matek tagozatosok, de számomra is logikus volt, hogy Fock Jenő (és a gimnázium igazgatója) nem léphetett túl a történteken, hiszen volt tanú. Tehát énmiattam volt a kirúgás, miattam fordult Miszlivetz Ferenc élete más irányba, s lett a demokratikus ellenzék meghatározó alakja - a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alapítója, amelyből később az SZDSZ szerveződött. Vagyis, ha én nem vizelek egy jót(?) Fock Jenővel, még a rendszerváltás is elmaradt volna!

Éles István
A Hócipő legolvasottabb cikkei
A Hócipő legfrissebb cikkei
archívum
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2024/9  •  IV. 24. – V. 8. Para-Kovács Imre: senki sem akarja Orbánt elhallgattatni, csak ha lehet inkább beszéljen olyan türk tudatú országokban, ahol szívesen látják őt és retardált barátait Váncsa István: Az Unió úgy döntött, hogy most már aztán tényleg az asztalra csap, és a négypárti többség neki is látott egy újabb határozattervezet megfogalmazásának Smuzewitz Ilona: a létezés a Fidesz által lehetséges, a Fidesz nélkül a farkasok együtt legelnének a bárányokkal, de a Fidesz meghozta a szabadságot és a magántőkealapokat Farkasházy Tivadar hiányolja Magyar Péter 12 pontjából az „örök élet +20 évet” Havas Henrik elfogta Varga Judit „Te mocskos áruló, kedves Péter” kezdetű levelét Kéri László: Forgatókönyv lejáratáshoz Dési János őrült rohangálást látott a Karmelitában, amikor kiderült, mégsem lesz meg az ajándékba odaígért áruházlánc Verebes István újabb Örkényiádái A Heti Kamu megtudta: Orbán annyira megirigyelte az influenszerek Deák téri pénzszórását, hogy saját kezűleg fog krumplit szórni a Karmelita erkélyéről
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.