A Kádár-rejtély

Fejtő Ferenc
2006. 09. 27. · Hócipő 2006/20

November 4-ig senki sem vette észre, hogy ellentét lenne Nagy és Kádár között.

Október 30-án Kádár rádióbeszédében nyilvánosan is megerősítette az egypártrendszer Nagy, Tildy és Erdei által bejelentett végét. Ez utóbbiakról a következőket mondta: „barátaimmal, általam nagyra becsült és tisztelt honfitársaimmal, teljes mértékben egyetértünk”.

November 1-jén a forradalmat méltatta, emlékeztetve, hogy az „írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen.”

Egyúttal azt is bejelentette, hogy megkezdték a párt újjászervezését az Előkészítő Bizottság felállításával, amelyben együtt vett részt Nagy Imrével és öt reformkommunistával, köztük a filozófus Lukáccsal. Korábban már idéztük november 1-jei beszédét, amelyben elmondta, hogy a felkelés válaszút elé érkezett, és dönteni kell „a vívmányok megőrzése és az ellenforradalomhoz való csatlakozás között”. A beszéd elmondása előtt néhány órával jelen volt Nagy Imre és Andropov tárgyalásán, ahol kijelentette, hogy egy újabb szovjet intervenció esetén, ha kell, személyesen is küzdeni fog. Állítólag azt mondta, „kimegyek az utcára, és akár fegyver nélkül is szembe fogok szállni a tankjaikkal”. A tanúk szerint Kádár alig tudott felindulásán uralkodni, és „szemmel láthatólag” őszintén beszélt.

Pedig még aznap este eltűnt Budapestről. November másodikán - Münnich Ferenccel - már mindketten Moszkvában voltak, ahol részt vettek az SZKP elnökségének ülésén, és a jegyzőkönyvekből ismerjük ottani szereplésüket. (Mikor e könyvet írtam, 1981-ben, még csak találgattuk, hogy szöktek-e vagy erőszakkal vitték-e őket. Ma, 2006-ban egy korabeli szemtanútól tudom, hogy - legalábbis - Kádár nem teljesen önszántából szállt be az autóba, ami a repülőtérre vitte.) Kádár pálfordulásában volt valami rejtély, melynek kulcsát szerintem a jellemében és politikusi személyiségében kell keresnünk.*

Kádár legalább annyira Rákosi- és Sztálin-ellenes volt, mint Nagy és barátai. Többet is szenvedett az egyszerűen csak félreállított Nagy Imrénél. Az inkább doktríner, hivatalnoktípus és tanárosan idealista Naggyal szemben Kádár mindig is apparatcsik volt, a pártfegyelem bajnoka, a hozzá közel állók szerint rendkívül ambiciózus és - Naggyal ellentétben - hatalomra szomjas. A börtön Sztálin ellen fordította, de a pártba vetett leninista hite soha nem tört meg. Ezzel magyarázható, hogy mindazok után, amiket el kellett szenvednie Rákosi alatt, kiszabadulása után továbbra is hajlandó volt együttműködni vele, csakúgy, mint később Gerővel. Az ortodox kommunistákhoz hasonlóan mindig is bizalmatlan volt Nagy Imre megátalkodott buharinizmusával szemben. (Buharin Lenin legkedvesebb munkatársa volt, Lenin halála után ellentétbe került Sztálinnal, és egyike lett a Sztálin által a harmincas években indított koncepciós perek áldozatainak.)

El lehet hát képzelni, hogy a párt hirtelen összeomlása, a forradalom hirtelen támadása mennyire megrendítette Kádárt. Nagy Imréhez hasonlóan és a szovjet vezetők beleegyezésével, a pánik elmúlta után, Kádár is igyekezett a „tömegekhez csatlakozni” a hazafiasságnak és a demokráciának tett engedményekkel, és be nem tartandó ígéretekkel kihasználni és irányítani a felkelést. Gomulka sem csinálta másképp. Az eseményeket azonban egyre növekvő nyugtalansággal figyelte. Igaz ugyan, hogy a felkelők és a munkástanácsok szóvivői, a Maléterhez hasonló emberek megesküdtek, hogy megőrzik a szocialista vívmányokat, és együtt fognak működni a kommunista hazafiakkal, az olyanokkal, mint Kádár, de ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Már beszéltünk Mező Imre meggyilkolásáról, valószínűleg ez is mélyen érintette. Az 1956 végén megjelentetett, „az ellenforradalomról és az 56-os eseményekről” szóló magyar „Fehér könyv” jól tükrözi Kádár és más régi kommunisták akkori lelkiállapotát: „… a forradalmi sajtóban megjelent követelések és programok meg sem közelítették mindazt, amit az ellenforradalmár bujtogatók fennhangon követeltek. Nyomtatásban soha nem jelent meg az utasítás, hogy ki kell rúgni minden kommunista vagy kommunistabarát funkcionáriust és gyárigazgatót. Pedig ez történt a legtöbb intézményben, gyárban és az államigazgatásban. Miközben a Szovjetunióval való barátságról szónokoltak, az ellenforradalmárok leszedték a vörös csillagokat, megszentségtelenítették a szovjet hősi halottak emlékműveit, és elégették az orosz könyveket.”

Tény, hogy a forradalom előrehaladtával sok helyen már nemcsak Rákosi-ellenes, hanem egyre inkább kommunista- és szovjetellenes volt a hangulat. A pártokba, munkástanácsokba és forradalmi bizottságokba rendeződött demokratikus erők valószínűleg meg tudták volna fékezni a szélsőséges és felelőtlen elemeket, melyek adott pillanatokban elfoglalták a párthelyiségeket, s megkülönböztetés nélkül egy kalap alá vettek minden ávóst és kommunistát. Persze megvolt a veszélye, hogy az egyedi esetek elharapóznak, és Kádár legalább annyira félhetett ettől, mint tanítómestere, a régi apparatcsik Münnich. Az ijedtség már november 1-jei beszédén is érződött, amikor egy, a koreaihoz hasonló külföldi intervenció rémképét vetítette a hallgatóság elé. Tényleg attól félt volna, hogy - mint mondta - a jobboldali erők megsegítése érdekében a Nyugat megtámadja az országot? Nem valószínű. A nyugati emigránsok és ügynökök beszivárgásáról érkező hírek, ha nem is voltak teljesen alaptalanok (volt néhány kísérlet az osztrák határnál), erősen el voltak túlozva, és ezt Kádárnak is tudnia kellett. Sokkal jobban nyugtalaníthatta egy finn vagy osztrák típusú demokratikus és szocialista rendszer lehetősége, melyben a kommunista párt csak alárendelt szerepet játszana. A gyeplő amúgy is kicsúszott a kezéből. Nagy és a hozzá közel állók belenyugodni látszottak ebbe a helyzetbe, de Kádár az utolsó napok félelmei és bizonytalanságai közepette azt gondolhatta, hogy a veszély csak szovjet segítséggel hárítható el. Egyetlen lépés volt, és ezt meg is tette a november

1-jéről 2-ára virradó éjszakán, miután valószínűleg értesült arról, hogy a szovjetek a beavatkozás mellett döntöttek. November 13-án a Pravda cikkében próbálja kimagyarázni magát:

„A helyzet olyan súlyossá vált, hogy csak két lehetőségünk maradt. Vagy ölbe tett kézzel nézzük, hogy a fehérterrorban hogyan mészárolják le először Budapesten, majd vidéken tömegestül a munkásokat, a parasztokat, az értelmiségieket, a kommunistákat, azután a kommunistaszimpatizánsokat, végül az összes demokrata hazafit… Az ellenforradalom olyan kormányt nevezett volna ki, mely megsemmisítette volna a népi erőket, és Magyarországot kiszolgáltatta volna az imperialista gyarmatosítóknak. A második lehetőség minden rendelkezésre álló erő felhasználása volt, vagyis hogy szovjet segítséget kérünk az ellenforradalmi háború megakadályozásához…”

„Az állam és a nép érdekében e második lehetőséget kellett választanunk, az egyetlent, mely ki tudott vezetni a súlyos helyzetből. Ezt választottuk tehát.”

Valószínűleg nehezebb volt a választás, mint ahogy Kádár sugallani szerette volna. Először is, a veszély nem volt akkora, mint amilyennek lefestette. A fehérterror csak az ő képzeletében tombolt, ő kreálta az elszórtan előforduló eseményekből. Szó sem volt tömegmészárlásról, és nevetséges volt, hogy a függetlenséget az imperialistáktól kell félteni, nem pedig a Szovjetuniótól. Kádárt nem az állam és a magyar nép érdeke hajtotta, sokkal inkább a pártérdek, saját ambíciója és a félelem attól, hogy a forradalom leverésének áldozata lesz. Másrészt azt is tudnia kellett, hogy mennyire kompromittálhatja a nemzet közvéleménye szemében, ha törvényesnek fogadja el a szovjet intervenciót. Nagy Imrével együtt egyszer már ugyanez előtt a dilemma előtt álltak október 24-én.

1972-ben, amikor 60. születésnapja alkalmából felköszöntötték munkatársai, Kádár felidézte 1956 őszét. Ekkor már „nemzeti tragédiáról”, nem pedig ellenforradalomról beszélt. „Vannak helyzetek, mondta saját szerepére utalva, amikor meg kell tenni dolgokat akkor is, ha nem értik meg az embert, mégpedig annak reményében, hogy egyszer majd meg fogják érteni.”

Kádár dilemmája Pétainére emlékeztetett. Ha visszautasítja a ráosztott szerepet, akkor a szovjetek valószínűleg Rákosit vagy Gerőt hívják vissza, akik pedig már régen teljesen elvesztették hitelüket a közvélemény szemében. Hruscsov - miután Nagy Imrét feladni kényszerült - éppen azért ragaszkodott Kádárhoz, mert úgy képzelte, hogy vele - a felkelés leverése után - egyfajta „centrista” politika valósulhat meg, Rákosi sztálinizmusának és Nagy revizionizmusának veszélyét egyaránt elkerülve. Más szavakkal: egy Moszkvából ellenőrzött, mérsékelt és paternalista diktatúrát szeretett volna, amit a magyar párt vezetőségében leginkább Kádár képviselt. Azzal, hogy Tito kedvencét választotta ki, egyszerre akarta megnyugtatni a lengyeleket, kielégíteni a kínaiakat, és megnyugtatni a nyugati közvéleményt.

Kádárról sejteni lehetett, amit a jövő be is igazolt, hogy egyszerre akarja megmenteni a szovjet vezetés iránti hűséget, a párt egyeduralmát és saját politikai ambíciói megvalósulásának az esélyét. Mert ez volt a cél. A hozzá vezető út pedig: haladni a szovjet úton, segíteni megtartani Magyarországot a szocialista táborban, szétmorzsolni az ellenállást és visszaállítani a párt vezető szerepét.

A felkelők és a magyarok nagy részének a szemében ez egyet jelentett a hazaárulással. Kádár azonban úgy vélhette, hogy hű maradt önmagához, harcos múltjához, marxista-leninista elveihez. Ugyanakkor a magyar társadalom számára a kevésbé rossz helyzetet jelenthette, hogy ebben a tragikus pillanatban a moszkovita internacionalizmust választotta a magyar hazafiság ellenében.


*Kádár János (1912-1989) eredeti neve Csermanek, írógépműszerész, a Horthy-rendszerben illegális kommunista, a KIMSZ KB titkáraként 1933-ban letartóztatták és két év fegyházbüntetésre ítélték. 1946-tól az MKP, később az MDP főtitkárhelyettese, 1952 decemberében életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, 1954 júliusában rehabilitálták és szabadlábra helyezték.
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2019/4  •  II. 13. – II. 26.
HÉT ORBÁNCSALÁDVÉDELMI INTÉZKEDÉS Váncsa István Orbán énértékeléséről és káderpolitikájának csernobili léptékű üzemzavaráról Farkasházy Tivadar szerint minden érv igaz, amit felhoznak a Jobbik ellen, de nem kéne egyszer megverni már a Fideszt? Para-Kovács Imre felidézi, ahogy 40 éve a debreceni Fidesz-irodában töltötte a kérdőívet, felvételre várva Kéri László beszéde a Pirézekhez Smuzewitz Ilona megtudta, a magyarországi német autógyárak tárt karokkal várják a kirúgott kutatókat a szalagsor mellé Majláth Mikes László elképzelte a Káslerkutató Intézetet Bakács Tibor Settenkedő egyetért Palkoviccsal, mert milyen rövidítés az, hogy MTA? – olyan, mintha rendszámtábla lenne Trunkó Barnabás utánaszámolt, hogy aránylik a közmédia 90 ezer milliós éves költségvetése, az ellenzéki képviselők által okozott roppant károkhoz A Heti Kamu megtudta, hogy a 3-as metró alagútjaiban rendezik az Air Race-t Berendezzük a várat: új sorozatunkban javaslatokat teszünk rá, milyen festményeket kölcsönözzön a képtárakból Orbán új hivatalának falaira
Hócipősök könyvei
PARTNEREINK


GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.