Avar alatt

Abban, hogy Deutsch-Für doktor megnyitotta ideggyógyászati rendelőjét, és hámló tenyerek, valamint tévéinterjúk alapján diagnosztizálja kormányzati páciensek társadalmi veszélyességét, semmi meglepő nincsen.

Vegyük észre, hogy a magyar társadalomban felerősödött a mobilitás, anélkül azonban, hogy bárki is elmozdult volna a helyéről. A politikus úgy kezd orvosi praxisba, hogy közben ki se teszi a lábát a pártházból, miként Papp szívsebész professzortól kezdve Csókay agy- és idegsebész professzorig az orvostudomány legkiválóbb elméi gyújtó hangú beszédeikben úgy adnak politikai programot különféle tüntetések emelvényeiről, hogy közben rajtuk van a fehér köpeny, és nem tagadták meg a hippokratészi esküt. S egyáltalán nem biztos, hogy ez a magyarság megmaradása szempontjából sokkal rosszabb, mint ha a régi sztereotípiának megfelelően az orvosok a Zeneakadémiára váltanának bérletet, és a bécsi Gyurcsány-tüntetés helyett Bayreuthba járnának értelmiségi életet élni.

Jó, lehet erre azt mondani, hogy miközben a hódmezővásárhelyi meg a debreceni kórházigazgató afféle Leninként forradalmat hirdet a Téli Palota ellen, politikai okokból maradnak el szürkehályog-műtétek, agysérült beteggel órák hosszat köröz a mentőhelikopter, hogy normális és politikamentes kórházat találjon, különben egyenesen a temetőben rakhatja le a delikvenst, s egyáltalán: a szakmai önérzetére oly kényes magyar egészségügyben filctollal kell bekarikázni a beteg megoperálandó testrészét, nehogy az ellenkező lábának essenek neki; ám ezek nyilvánvalóan mind egyedi hibák, hogy úgy mondjam, az egészségügy kálója.

Szerencsére a magyar politikában és egészségügyben akad egy ember, aki szétvetett lábbal mint pompeji katona áll a vártán a humán és reál tudományok határmezsgyéjén, ez az ember pedig Mikola doktor.

Legutóbb a kormány állami többségű, több-biztosítós modelljének tervéről például azt mondta szó szerint a rádióban: „Ez nem más, mint hogy trójai falóként, mintegy avar alatt lopakodva a teljes liberalizált egészségügyi versenyrendszernek az elindítása, ami az emberek számára nem jó. Köszönöm szépen a figyelmet.”

Na most az egyetlen, józan paraszti ésszel felfogható és értelmezhető utolsó mondat kivételével nagyon sokan felhorkantak, hogy miket beszél Mikola. A trójai faló még rendben is volna, ám hogyan tud egy ekkora monstrum a hasában kilenc emberrel avar alatt lopakodni, különös tekintettel arra, hogy az egész falovas história tavasszal történt, de ha ősszel is, nemhogy Trójában, de egész Ithakában nincs avar; jellemző, hogy még Az Este műsorvezetőnője, aki pedig évek óta ennél különb politikusi hasonlatokat is el bír viselni, most cérnavékony hangon, a röhögés határán idézte a doktort. Hiba. Mikola doktor a társadalomtudományok után (szinglielemzés) az irodalom erdeibe tévedt, s kihasználva legendás latinos-görögös műveltségét, költői képpel jelezte a kormány egészségügyi ármányát, a költői szabadság pedig egyelőre nem esik a gyurcsányi diktatúra hatálya alá.

Ha jól értjük a képet, akkor itt nemcsak a falóról mint olyanról van szó, amit egyébként némi népszavazás után maguk a trójaiak vonszoltak be a városba, ráadásul az avar fölött, dalolva és örömittasan, a szabad akaratukból, hanem legfőképp arról, hogy Trója volna maga a magyar nép, amit a falóval el akarnak foglalni, Mikola doktor pedig valójában Laokoón volna, akinek már a kezdet kezdetén gyanús volt a faló, belé is verte a dárdáját, hogy nem lakozik-e benne kilenc pénzéhes, szadeszes katona.

A magyar nép ugyanis nem akarja visszaadni a szép Helenát, ragaszkodik évek alatt kiharcolt jogaihoz, például ahhoz, hogy az orvosának, akit sámánként tisztel, minthogy oly magas szinten rajzolja fel porcos térdére piros filctollal a karikát, hálapénzt adhasson. Ezt nem én mondom, hanem az orvosi kamara háziorvosi szekciójának vezetője, bizonyos Kertai doktor, aki egy másik rádióban a Mikoláéhoz hasonló súlyú bejelentést tett, csak ez kevésbé volt költői: „A hálapénz megszüntetésére nem elsősorban a vizitdíj rendszerét kellene alkalmazni, hanem sokkal inkább a páciensek fejében kellene tudatosítani a boríték szükségtelenségét.” A gondolat újszerűségét, a tudatosítást most nincs hely részletesebben méltatni, a mondat önmagában amúgy is torzó, és csakis az utána következővel értelmezhető: „A háziorvosok sok esetben inkább csak azért fogadják el a beteg által adott paraszolvenciát, mert különben a páciens megsértődik.”

Itt van a faló elásva. Orvosnemzedékek kényszerültek évtizedeken át arra a megalázó procedúrára, hogy pénzt fogadjanak el a hamis tudatú betegtől, mert ha nem fogadják el a borítékot, akkor a beteg megsértődik, pofákat vág, de tán le is köpi az orvost, vagy a továbbiakban egyszerűen csak átnéz rajta, mint valami ablaküvegen, sőt az is előfordulhat, hogy depresszióba zuhan, ami viszont a teljes felépülés akadálya. Az orvostársadalom felelősségtudatát és önfeláldozását mutatja, hogy a beteg érdekében kénytelen-kelletlen, avar alatt, de valahogy azért mégiscsak fent tudták tartani a paraszolvencia intézményét, nem véletlen, hogy a rendelők és kórházak előtt alig látni halálosan megsértődött beteget kikullogni a kapun.

Ami viszont Mikolát illeti, Laokoón csakugyan dárdát hajított a falóba, ám aztán mintha tüzes szemű, kettős nyelvű, sziszegő, vérvörös tarajú kígyók közeledtek volna felé a tengerből, a többit pedig már tudjuk. A kígyók köszönték szépen a figyelmet, majd beköltöztek Pallasz Athéné szentélyébe.