Autogramvadászok

Azt azért valljuk be férfiasan, hogy az idei ötvenhatos megemlékezés elég szarra sikeredett.

Nem is arra gondolok, hogy mindössze tizenkilenc sérülttel nem nagyon lehet kiállni a világ közvéleménye elé; lám, hiába óbégatott kétségbeesetten a Hír tv riportere október 22-én este, hogy egy fiatalembernek lőtt seb keletkezett a lábán, a CNN meg a BBC nagy ívben tett rá, a Reuterről nem is szólva, igaz, annak a tudósítóját éppen a tüntetők dobták fejbe sörösüveggel, hogy aztán kiderüljön: a lőtt sebű forradalmár lőtt sebének a kórházi orvosok szerint nem volt lőtt seb alakja, lőpormaradványt egyáltalán nem találtak rajta, gumilövedék pedig végképp nem találhatta el; a forradalmár valószínűleg még augusztusban elvakart egy bogárcsípést, és most ráfogta a kommunista rezsimre.

Hanem az eső. Ha történelmi ismereteim nem csalnak, akkor adott már Magyarország esőben is otthont forradalomnak és szabadságharcnak, hogy mást ne mondjak, 1848 március 15-én, amikor Petőfi, Jókai, Vasvári, Orbán Viktor, Deutsch-Für meg a többiek az elég szép égi áldás ellenére is tömegesen mentek Landerer nyomdájához, majd a múzeumhoz, és senki nem szakadt le, együtt látogatták meg az egyetemet és a városházát, hogy aztán kiszabadítsák börtönéből az akkori egyetlen szóba jöhető bloggert, bizonyos Sztancsicsot. Európa mindenesetre a zuhogó eső ellenére is forradalomról beszélt másnap, és még hosszú hónapokon át, mígnem csöndes lett, újra csöndes.

Most meg a legújabb dicsőséges forradalom előestéjén, miután a százfőnyi forradalmi sereg a Zichy Jenő utcában a parkoló gépkocsik mozgatásával átértelmezte az egyirányú utcatáblák jelentéstartalmát, eleredt az eső. És mi történt? Fél órán belül egyetlen számottevő (tehát három főnél nagyobb) felkelő csoport sem maradt Budapest utcáin, a rendőrség szégyenszemre dolgavégezetlenül vonult vissza a bázisra.

Már önmagában ez se szép dolog. Az ország lakossága egész héten készül a hosszú hétvégére, bevásárol, súlyos ezreket hagy a piacon, megfőz, vasárnapra várja Grétiéket, hogy kibeszélje a fontos családi dolgokat, de titokban már nagyon várja a hétfő-keddet, jól behűti a söröket, akárha Knézy idején BEK-döntők előtt, a sarki kocsmába leszaladva a zugbukiknál komoly tétekben fogad az előállított személyek, a felgyújtott gépkocsik, illetve az elkötött tankok számát illetően, erre fel semmi az égvilágon nem történik, alig ég néhány kuka. Tavaly még ott őrjöngött a Szabadság téren földöntúli boldogságában a Hír tv helyszíni tudósítója, hogy hurrá, emberek, lángba borult egy rendőrségi autó, a benne ülők valószínűleg benn fognak égni; most meg a nagy nihil, s még csak a rendőrök se lőttek vagy legalább tapostak, csonttörtek.

Pedig vegyük tudomásul, hogy október huszonharmadika ma pontosan az a magyar népnek, mint ami a szilveszter volt Kádár János idejében: az egész ország azt várja, milyen lesz a műsor. Ám jó, ezek a Szabadság- meg Kossuth téri meg Corvin közi tüntetők már mint megfáradt vénemberek és vénasszonyok, vagy csak szép lassan lejár a titkosszolgálatoknál a társadalmi megbízatásuk, ennél-fogva már csak ímmel-ámmal dolgoznak.

De könyörgöm, másnap. Amikor nem kisebb a tét, mint egy egész nemzet színe előtt bejelenteni, hogy a magyar nemzet spirituális vezérének felhívására, majd az ő eszmei irányításával sikerült háromszázezer aláírást összegyűjteni! Ennyi autogram Magyarország történetében még soha nem forgott közkézen, ideértve Karádi Katalin fénykorát, és Ayrton Sennának a kilencvenes évek elején a Rákóczi úton tartott autogramosztó félóráját is. Ráadásul a Nagy Autogramvadász maga is mikrofon elé állt, hogy komoly európai visszhangot kiváltva bejelentse: a háromszázezer autogram begyűjtésével betelt a pohár.

Minthogy futballkedvelő autogramvadászról és spirituális vezérről van szó, megjegyzem, hogy ilyen szakadó esőben utoljára 1965 őszén volt ekkora a tét, amikor a Fradi és a Vasas játszott ki-ki meccset a Népstadionban a bajnoki címért. Nem túlzás, de mintha akkor is dézsából öntötték volna egész nap, s vagy négy kivezényelt rendőrezred ázott csontig tíz perc alatt a Verseny utcában, majd a Blahánál és az Astoriánál is, amikor az elkeseredett Fradi-drukkerek ellen vezényelték őket (a Fradi mindig csalással kapott ki), szóval ilyen körülmények között, ítéletidőben is összejött 50000, azaz ötvenezer ember.

Most viszont, amikor a magyarság végső sorsa volt a tét az Astoriánál, voltak úgy harmincezren. A számot onnét lehet tudni, hogy egyrészt van térkép (a rendőrség ez alapján következtet a lehetséges létszámra), másrészt a műsort vezető lány negyedmilliónyi emberről beszélt, márpedig Fidesz-gyűléseken plusz-mínusz 90 százalék szokott lenni a megengedhető tévedés, de jó, legyen 250 ezer ember, sőt háromszázezer. Ahányan aláírtak.

Ebből az aspektusból nézve 2007. október 23-án csakugyan történelmi esemény zajlódott az Astoriánál: olyan ugyanis előfordult már a világ kultúrtörténetében, hogy valaki 300 ezer autogramot adott a népnek, de olyan, hogy 300 ezer ember adjon egyetlenegynek, még soha. Nem véletlen, hogy ezt a 300 ezer aláírást olyan büszkeséggel és politikai nyomatékkal jelentette be a nemzet spirituális vezére, mint utoljára a hetvenes években idősb Vince János világhírű autogramgyűjtő, aki ha jól emlékszem, a Képes Újságban adott interjút abból az alkalomból, hogy hosszas levelezés után Neil Armstrong és Moamer Kadhafi is végre elküldte neki az aláírását, így aztán szinte teljes már a gyűjteménye.

Amihez a spirituális vezér helyében nem fűznék nagy reményeket.

Budapest, október 23. 18 óra